5.

5.

Riordan klubja, ahol az éjjeleket tölti, csak néhány saroknyira van a lakástól. A Gyilkos vágyak egy szórakozóhely, ahol lehet táncolni, ismerkedni, a véredet adni, ez utóbbit halandók esetében a vámpír vendégeknek.
Egy temetőn vágtam át, hogy a lehető leghamarabb odaérjek. Ma már a halottakat kemencékben égetik el, és urnákban kapják meg a családtagok az elhunyt rokont. A temetőkből viszont túl sok volt, és ahelyett, hogy beépítették volna, inkább kiszedték a halottakat. A temetők pedig kirándulóparkok lettek. Városi zöldövezet. Sírkövekkel.

A rockzene dübörgése még itt is jól hallatszott. A régi gyárépület tetejére nagy vörös neonbetűkkel írták ki a rockdiszkó nevét, az előtte elterülő nagy temetőből is szuperül láttam. A gyárépület mögött volt a parkoló és a személyzeti bejáró. Ezt céloztam meg, ugyanis a bennfentesek is itt jutottak be, soron kívül.
A parkoló természetesen tömve volt, itt mindig nagy a forgalom. Jól menő klub, az tény. Nincs olyan éjszaka, amikor ne akarnának kétszer annyian bejutni a Gyilkos vágyakba, mint ahányan beférnek.

Kikerültem a bejáratnál várakozó kegyetlenül nagy tömeget és amint túljutottam a mozgó, élő útakadályokon, már simán elértem a hátsó ajtót.
- Mizujs Jen! – köszönt rám egy kopasz, kigyúrt kétajtós gardróbszekrény, aki az ajtó mellett támasztotta a falat.
- Szia Nic! – villantottam rá egy mosolyt. Az aktákban megtaláltam a teljes személyzet névsorát és a használati utasításokat. Na jó, nem kell komolyan venni az utóbbit. Bemagoltam mindenki nevét, a hozzá tartozó arccal és minden adattal, kezdve azzal, hogy Jen milyen viszonyban van velük. Csak az alsógatya méretüket nem tudtam, egyébként tényleg mindent megtaláltam az iratok között.
Nic kitárta előttem az ajtót, én pedig gyorsan beslisszoltam. Bent vagyok a vámpír barlangjában. Hurrá!
A gyár tervrajzát villámgyorsan felelevenítettem lelki szemeim előtt. Mázlim, hogy jó memóriám van, különben most lennék csak nagy szarban.

Ahogy egy gyárnál lenni szokott, az épület bazinagy volt. A diszkó-rész és a bár átlátható, de a színfalak mögött kész káosz uralkodott. Kapásból három különböző irányba futó folyosó és egy fém lépcső fogadott, utóbbi fel- és lefelé is vezetett. Modern labirintus, csövekkel megspékelve.
Felfelé indultam a lépcsőn, ami egy újabb folyósóra lyukadt ki. De legalább csökkent a létszámuk, haladás. Balra egy nagy üvegfalon keresztül leláttam a táncparkettre. A szardíniás konzervben esküszöm több hely van, mint odalent. Minimum egy hókotró gép kéne, vagy egy tank, hogy átjussál az egyik sarokból a másikba.

Hátulról erős karok fonódtak a derekamra, és öleltek egy férfitesthez. Hátrafordítottam a fejemet amennyire csak tudtam, hogy lássam, ki cicázik velem. Brock volt, Jenna vámpír pasija. Neki szabad.
- Későn jöttél. – súgta bele a fülembe. Kibontakoztam a karjai közül, hogy szembe fordulhassak vele. Így élőben még jobb pasi, mint amire számítottam. Megtudtam érteni, miért bukik rá a szöszi. Széles arccsontja, orra és szája az én ízlésemnek ugyan nem felelt meg, de a kék szemei a barna színű bőrében eszméletlenül jól néztek ki. Haja hosszabb volt, mint a képen, a háta közepéig lógtak le a raszta tincsek. Legalább egy fejjel magasabb volt Jennél, kosaras alkat, az égimeszelő fajtából. A két métert lazán meghaladta. Ha nem Jenna bőrében lennék, tuti kitörne a nyakam, így viszont kényelmesen nézhettem fel az arcába. Fekete ujjatlan pólót és fekete bőr nacit viselt, hozzá acélbetétes fekete bakancsot. Brocknak is van ízlése, jó tudni.
Nem firtatta késői jövetelem okát, mázli. Hirtelen nem tudnék semmilyen hihető hazugságot kitalálni. Kézen fogott és bevezetett egy ajtón.

A szoba, vagy inkább terem hátuljában szinte azonnal kiszúrtam Riordant. Oké, ő már megvan. Körülötte ott lebzseltek a testőrei, éppen felfegyverkeztek. Ajjaj. Kérdőn néztem Brockra, hátha okosabb leszek.
- Átmegyünk az étterembe, szivi. Holnap találkozunk, nem tudom, meddig fog elhúzódni. – Magához rántott és megcsókolt. – Ugye nem gond?
- Nem, dehogy. Én jöttem későn – mosolyogtam fel a „pasimra”. – Kicsit táncolok lent, aztán hazamegyek.
- Oké – bólintott Brock. Úgy tűnik, nem gyanít semmit. Szuper, a legrázósabb részén túl vagyok. Már csak egy bibi van. Hogyan védjem meg a fővámpírt, ha nem mehetek velük?
A falnak dőlve figyeltem, ahogyan a vámpírok és a testőrök elmasíroznak mellettem, ki az ajtón, és gondolom a klubból is. Csak én maradtam ott, meg még két nő és egy férfi. Mindhárman olyanok voltak, mint Jen. Arra készültek, hogy majd egy szép napon vámpírrá teszik őket. A srác talán húszas évei elején járhat, de pontosan nem tudtam megállapítani, mert az egyik csaj szájával összekapcsolta a magáét. Smaciztak. A másik csaj szemben velük egy kanapén kiterülve feküdt, nyakából még szivárgott a vér. Na igen, két lábon járó vérbank. Gyorsan lecsekkoltam, hogy senki sem törődik velem, szóval feltűnés nélkül megléphetek.
A parkolóban még láttam, merre mentek Riordanék. Mint egy mozgó céltábla, úgy közlekedtek. Kilométerekről kiszúrja egy gyilkos, hogy ott kell keresni a célpontot. Én már csak tudom, a gyilkosok eszével gondolkodom. Az volnék én is, vagy mi a szösz.

A Gyilkos vágyaktól néhány utcányira van a Leláncolt hajnal nevű étterem, ami szintén Riordané. Ha nem tudom, kié a kóceráj, akkor is megmondom, hogy vámpír a tulaj. Szerintem csak ők tudnak ilyen neveket kitalálni. Bíztam benne, hogy a kisebb seregnek beillő kompánia meg tudja védeni az ősvámpírt, amíg én utolérem őket. Behúzódtam egy kisbusz mellé, körbenéztem, hogy egyedül vagyok-e. Se élő, se holt nem mozgott. Ellenőriztem a mágia szintjén is, hátha elkerülte valami a figyelmemet, de nem, csak az autók és a többi tereptárgy mágiáját láttam, emberét és egyéb két vagy több lábon közlekedők nem mutatkoztak.

Akkor alakváltásra fel! Rekordidő alatt visszanyertem eredeti külsőmet és belsőmet. A sortból a fél fenekem kilógott, nem lepődtem meg rajta, a top viszont annyira szorított, hogy legalább egy percig nem kaptam levegőt. Átteleportáltam Jen lakásába, a bugyivá minősült mininacival együtt. Kész megkönnyebbülés volt meztelenül állni a parkolóban, de nem élvezhettem sokáig a szabadságot. Magamhoz hívtam a szokásos szerelésemet, a bőr csípőnadrágot, a mélyen dekoltált elől fűzős toppomat és a kabátomat. Valami viszont még mindig nem stimmelt. Ja, a szandál lötyögött a hat számmal kisebb lábamon. A szöszit, mikor készítették, csöppet elméretezték. Legalábbis nincs olyan gönce vagy cipője, ami ne lenne túl kicsi vagy túl nagy rám. Mázlim, hogy nappali melóm miatt becsomagoltam egy bőröndnyi ruhát. Felvettem a gönceimet és belebújtam a lapos sarkú bőr csizmámba, a szandált pedig szívfájdalom nélkül Jen lakásába küldtem. A hosszú kabát megnyugtatta az idegeimet, végre embernek éreztem magam.

A harmadik utca után ráakadtam a kis csapatra. Láthatatlanná váltam és rájuk tapadtam. Közvetlenül Brock mögött mentem, aki talán megérezhetett valamit, mert hátrafordult kétszer is, de nem láthatott semmi gyanúsat. A második alkalom után vállat vont és nem nézelődött tovább.

Őszintén szólva azon lepődnék meg, ha meglát. Tényleg láthatatlan voltam. Egy jó boszorkány vagy mágus előtt kinyílik a világ, amint megtanulja használni a mágiát. Teleportálhatsz, vagyis magadhoz hívhatsz tárgyakat és élőlényeket, ez érvényes visszafelé is, elküldhetsz bármit. Láthatatlanná válhatsz, ha a benned lévő mágiát és a környezetedét átalakítod. Vagy olyan Kapukat gyárthatsz, amikkel pillanatok alatt a Föld túlsó felén köthetsz ki. Annyira sokféleképpen fel lehet használni ezeket a porszem méretű energiaszemcséket, hogy nem kezdem végigsorolni őket. Elég annyi, hogy mindenütt és mindenben ott vannak valamilyen mennyiségben.

Lenyeltem a torkomból kikívánkozó nyögést, amikor egy szűk sikátorba fordult be a minikaraván. Csupa amatőrrel vette körbe magát Riordan? Igen, a szüleimet is közéjük sorolom. Az egy dolog, hogy ha azt a feladatot kapom, hogy nyírjam ki a védencemet, már réges-rég holtan heverne az utcán, senki se venné észre, hogy a közelébe jutottam. Na, de hogy egy ennyire védhetetlen helyen ¬¬– mint ez a szűk sikátor – haladjanak át, az már szabályosan sokkolt. Tökéletes bekerítésekhez, lesből támadáshoz és egyéb finomságokhoz, ha valakit ki akarok nyírni. Én ugyan be nem tenném oda a lábamat. Ez én vagyok, mert ők bizony bementek.
Hátramaradtam és az utcát kémleltem, aztán a háztetőket néztem át. Aki keres, az talál is.
Most nem szórakoztam a szárnynövesztéssel, több okból is. Az első, hogy csak néhány métert kellett felfelé mennem. A második, hogy némi időbe telik, mire megnövesztem, és nem vacakolhattam még ezzel is.

Riordanék már a sikátor közepén jártak, és hiába meresztgették a szemüket, nem láttak semmit. Pedig hallaniuk kellett, hogy nincsenek egyedül. Legalábbis elf apámnak mindenképpen. Az elfek hallása olyan kifinomult, hogy ha koncentrálnak, akár több száz méterről is meghallják a suttogást. Elvileg. A gyakorlat meg más, az élő bizonyíték ott ment előttem a vágóhídra szánt marhák között.
Szóval egyedül maradtam. Azt hiszem, kezdem érteni, miért kellek én ennyi nagyágyú mellé. Ezer bocs Paul, hogy megkérdőjeleztelek.

Mozgósítottam a mágiát és felrepültem. Ez így nagyon szépen hangzik, de a valóság más. A levegőben lévő mágia megragadta a testemben lévő energiaszemcséket és fellökött a magasba, amikor erre utasítottam. Pofonegyszerű, nem?
A jobb oldali lapos tetőn landoltam, továbbra is láthatatlanul. Nem szeretem elrontani a meglepetéseket. A hozzám legközelebb álló alakhoz lopóztam, befogtam a száját és egy erős rántással kitekertem a nyakát. A csont roppanását a társa meghallotta és felém kapta a fejét, én meg láthatatlanná tettem áldozatomat, így nem vett észre semmit. Azaz valamit mégis. A hiányzó társát.

Megindult óvatosan felénk, én pedig a földre fektettem a hullát, olyan halkan, amennyire csak tudtam. Elosontam kettesszámú lesben álló merénylő mellett, és a tető végében árválkodó hármas számúhoz mentem. Félúton sem jártam, amikor hátulról karok fonódtak a testemre, ma már másodszor. Egy biztos, ez nem Brock, tehát kinyírhatom. Arra ugyan kíváncsi lennék, hogyan szúrt ki, de hármaska időközben megindult felénk egy rohadt nagy bicskával a kezében, nem sok időt hagyva a szakmai csevegésre. Fogvatartóm a karjaimat a testemhez préselte, szóval komoly dilemmába kényszerültem. Inkognitó nyista és éljek, vagy láthatatlan hulla legyek? Döntések, döntések. Hm. Nagyon nehéz.

Feladtam a láthatatlanságot, hogy több mágiához jussak. Komoly merényletre készültem ugyanis a bozótvágó késsel közeledő kis aranyos ellen. Egyszerre két ilyen nehéz varázslat nekem még nem megy, a repülés és álcázás még sikerül, de a halál mágia… Majd talán idővel leszek annyira penge, hogy működjön, de most még pelenkás kezdő vagyok ilyesmiben. Kevés a mágiám, na.

Minden erőmmel a késes alakra koncentráltam. Meg is találtam, amit kerestem. A mágiáját, ami a testében van, összekapcsoltam a sajátommal, így már uralkodni tudtam rajta. Már majdnem odaért elém, amikor az első mély vágást ejtettem a mellkasán. Az energiaszemcséket, amik benne voltak széthúztam, így felhasítottam a bőrét, az izmait és a húsát. A vér ömleni kezdett a sebből. A második mágialökettel a torkát hasítottam fel, ezzel végre megállásra kényszeríttettem.

Fogvatartóm szorítása meglazult, gondolom nem számított ilyen fordulatra. Könyökömet hátranyomtam, amíg akadályba nem ütköztem. Meggörnyedt, de még nem eresztett el. Elismerésem, hogy ilyen jó a lélekjelenléte, de nem hat meg. Felemeltem jobb lábamat és hátrafelé tiszta erőből a térdébe rúgtam. Hallottam, ahogyan a csont roppan, és végre eleresztett, de csak mert kirúgtam a térdét a helyéről. A földön fetrengve gondoltam nem sokat árthat nekem, így ismét a kisbicskás emberem felé fordultam. A földön tócsában álló vér és a fekete ruhája nedves csillogása árulkodott arról, hogy kicsit összekaszaboltam, egyébként a torkán ejtett seb is félig begyógyulandóban volt már. Vámpír, tudhattam volna.
Hogy ne vesszen kárba eddigi munkám, ismét felhasítottam a torkát és a mellkasát, de ezúttal nem hagytam ki a csuklóját sem, amiben a bozótvágót tartotta. Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy ki is ejtette a kezéből, bele a vértócsába, ami ismét kezdett nagyobbra duzzadni a vámpírom körül.
Behoztam azt a néhány lépést, ami köztünk volt, és igazán nőiesen belenyomtam az öklömet az arcába. Nem kellett többször megütnöm, így is véres péppé zúztam az arccsontját és az orrát. Felkaptam a véres kést, suhintottam egyet a levegőbe és a feje már gurult is a tetőn.

Megpördültem a saját tengelyem körül harcra készen, és a változatlanul a földön heverő utolsó vámpírhoz léptem. Ő még mindig a lábával volt elfoglalva, éppen a helyére rántotta, hogy jól tudja összeforrasztani törött térdkalácsát. Lehet, hogy nem szép tőlem, de ezt inkább nem akartam kivárni. Ne pattogjon nekem, akad jobb dolgom is, mint gyakorolni a közelharcot. Valamire viszont mégis van időm. A nyakához illesztettem a pengét és így kényszeríttettem, hogy felnézzen rám.
- Hogyan szúrtál ki, miközben láthatatlan voltam? – kérdeztem tőle. Makacsul összepréselte a száját, nehogy megszólaljon. Hát, nekem így is jó. Ráléptem a törött térdére, és teljes súlyommal ránehezedtem. Hatvan kiló vagyok, az igaz, de egy törött testrésznek az is kellemes élmény. – Ne kelljen megismételnem a kérdést – mondtam angyali mosollyal az arcomon.
- A lábnyomokból! A vizes lábnyomokból! – nyögte két fájdalomkiáltás között. Hm. Végignéztem a tetőn, amerről jöttem, és tényleg! Ott voltak a szuper cipőlenyomataim, szépen csillogtak a holdfényben. Basszus. Szép térkép a hülye láthatatlan boszi hollétéhez. Még hogy profi vagyok… na persze. Inkább amatőr.

Lenyisszantottam az ő fejét is, aztán az ismét látható első áldozatomhoz mentem, biztos, ami ziher alapon őt is megszabadítottam tőle. Ha már ejtettem egy rohadt nagy hibát ma, nem akarom újabbakkal tetézni. Nem hagyunk hátra ellenséget, főleg nem élőt. Még eszébe jut hátba támadni… Nem szép dolog.

Kiáltásokat hallottam lentről. Ekkora ricsajt hogyhogy nem szúrtam ki eddig? Egy újabb jó kérdés. A tető széléhez mentem és lenéztem. Miközben én ezzel a hárommal voltam elfoglalva, a lenti testőrségnek is akadt dolga rendesen, persze ők nem panaszkodhatnak, túlerővel könnyű kinyírni három vámpírt. A testrészeik szanaszéjjel hevertek a betonon, csak tippelem, hogy ők is hármat intéztek el. Említettem már, hogy ezek lent pillanatok alatt fasírtot csinálnak bárkiből? Na, nem véletlenül ez a véleményem.
Ismét láthatatlanná váltam, hogy ne bukjak le, de asszem kicsit későn gondoltam erre. Brock gyanúsan abba az irányba nézett fel, ahol én lestem őket. Kis híján farkasszemet néztünk.

S akkor megéreztem, hogy máshonnan is figyelnek. Körbekémleltem a sikátort, ameddig elláttam, és a tetőket is. Semmi gyanúsat nem vettem észre, de az érzés megmaradt. Nevezd ezt női megérzésnek, vagy bárminek, biztosra vettem, hogy valahol, valaki engem néz, pedig tudtam, hogy láthatatlan vagyok. Az ösztöneim viszont magasról szartak a tudásomra.

A testőrgárda időközben rendezte sorait, és kimentek a sikátorból. A tető sarkáig követtem őket, és onnan figyeltem tovább, ahogyan biztonságban bemennek a Leláncolt hajnalba. Azt hiszem, mára kivehetek egy kis szabadságot, most már remélem jobban fognak figyelni, miközben az utcákat róják.

Negyed órát vártam még, hátha megtámadnak azok, akiknek a tekintetét magamon éreztem, de semmi sem mozdult körülöttem. Síri csend és hullaszag. Inkább vér, mert abból jócskán akadt a tetőn.

Gratu, cicám! Ez a fejezeted is baromi jól sikerült, nagyon élvezhető volt Jót kuncogtam a szóhasználaton sok helyen, de ha ki akarod adatni, akkor azért a helységek nevei (mint Gyilkos vágyak, Leláncolt Hajnal) eléggé Hamiltonra fognak emlékeztetni mindenkit

köszi cicám pussz a helységek neveit meg tudod h már megoldottam