Sötét éjszaka volt. A világ már álomra hajtotta a fejét, de én valahogy nem tudtam aludni. Kimászva a szobám ablakából léptem a friss éjszaka bűvkörébe, bár nem tudtam, pontosan merre is tartok. Csak szeltem a kihalt utcákat, miközben tekintetem a ragyogó Hold titkait kereste. Oly’ csodálatos és elragadó, amihez nincs is fogható.
Akkor még nem gondoltam, hogy az az éjszaka örökre megváltoztatja majd az életem. Még kamasz voltam, alig felcseperedett, mit törődtem akkor a jövőmmel. Csak a mának éltem, próbáltam alkalmazkodni a tömeghez, de már látszott rajtam, hogy valamiben más vagyok. Még őriztem magamban azt a színfonalat, ami az emberek többségénél már elszürkült. Gyermeklélek voltam, így hívták ezt akkor, ma már talán a művészlélekhez lehetne hasonlítani. Akkoriban egészen más idők jártak, az 1900-as évek elején, Londonban. Szigorú rend, az erkölcsi szabályok még nem halványultak el. Ma már, a XXI. században ez ismeretlen. De én éltem akkor is, én tapasztaltam a változásokat, bejártam a világot, és megismertem olyan helyeket, amelyekről csak a mesékben írnak. Így hát több mint száz éve kezdődött az én történetem, azon a bizonyos estén.
A gondolataim akkor is elkalandoztak távoli vidékekre, tündérek és koboldok földjére, vámpírok és varázslók világába, ahol minden lehetséges, mint a régi történetekben. Vitt a lábam, s lassan már tudatosult bennem, hova is, hiszen a nem is olyan távolból hegedű- és zongoraszó csalogatta az éjszaka embereit. Még sosem volt merszem bárhová is elmenni egyedül, akkoriban ferde szemmel nézték, ha egy fiatal lány éjszaka kószált az utcákon. De megtaláltam, amit titkon régóta reméltem. Mert ott volt, ott állt előttem az épület, ahová csak be kellett mennem. Az a hely, ahol álmaim világa várt. S kitárva a nagy tölgyfaajtókat beléptem a fáklyákkal kivilágított irdatlan előcsarnokba. A hideg rázott az izgalomtól, s ahogy a falakra tekintettem, óriási plakátokról emberek, vérfarkasok, s különlegesebbnél különlegesebb lények tekintettek vissza rám. Akkor még visszafordulhattam volna, de nem tettem. Egyre beljebb lépdeltem, a zene forrását keresve, amelybe már emberek tiszta énekhangja is vegyült. Ám ahogy megtaláltam, szívem is kihagyott egy dobbanást a csodálattól. Hatalmas vörös függönnyel övezett színpad, a lelket megragadó zene, emberek átszellemült arca félig megvilágítva. De amit ott láttam, nem csak színdarab volt, hanem valóság. Nem csak játék volt, nem csak látszat, sem bűvésztrükk. Mert akik ott voltak, nem egészen emberek voltak. Hosszú, fekete köpenyfélében, fejükön csuklyával, egy apró kézintéssel támasztották fel maguk körül a tüzet, s szemük már-már vörösen fénylett. Nem bírtam levenni róluk a tekintetem, ám egy szempár, egy sötét tekintet rám meredt. Megrémültem attól, amit abban láttam, mert kegyetlenség, ugyanakkor egyszerre jóság vegyült belé. Már nem vonzott annyira, már nem érdekelt annyira ez az egész. Csak el akartam menni, mert ez nem álom volt.
De hiába is próbáltam megmozdulni, nem volt menekvés. A tagjaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak, s az egyik csuklyás alak megindult felém, a zene pedig csak egyre erősödött. Próbáltam nem mutatni félelmemet, mert talán az csak rosszat von maga után. S végül odaért, hosszú pillanatokig csak nézett, éreztem, hogy ő tart fogva. Az agyam lázasan járt, hogyan menekülhetnék meg, de ő csak közelebb hajolt. A leheletét éreztem az arcomon, a fülembe suttogott, meglepően kellemes hangon. „Félsz?” -hallottam szinte már a saját gondolataim közt a kérdését, de megráztam a fejem. Hang nem jött ki a torkomon, még akkor sem, mikor ismét eltávolodott. S már csak félig érzékeltem a külvilágot, ahogy a színpadról eltűnnek az emberek, ahogy a függöny legördül, a zene elhalkul. De Ő még ott volt, és felfedte az arcát. Sötétbarna, már-már fekete haja volt, s ahogy felpillantott igazán elcsodálkoztam. A vörös tekintet lassan változott éjfeketévé, szépvonású szája szegletében bénító mosoly tűnt fel. Egyszerre volt hátborzongató és vonzó, képtelenség szavakba önteni. Mégis, éreztem, ahogy lassan megnyugszom, és már mozogni is tudtam, s csak csendesen szólalt meg egy hang a fejemben: „Ne félj, az a másik világ sokkal rémisztőbb…”
Én, Leniah Valentine, akkor ismertem meg őt és az Álcázottak Birodalmát, a félelmet és a bizonytalanságot, akkor ragadott magával valami különleges, megfoghatatlan, amelynek a részese akartam lenni.
Pént. Okt. 26, 2007 9:50 pm