2. rész - Az a másik világ

Nem telt bele pár nap, és már másra sem tudtam gondolni, mint a csuklyás férfira és a Színházban történtekre. Bár elengedett az ismeretlen, bajom sem esett, nyoma sem volt az egésznek, én mégis tudtam, hogy megtörtént. Mások is észrevették, néha-néha említést is tettek róla, miért lettem szinte önmagam árnyéka, de választ sosem kaptak.

Többször jártam azután a Színház felé, de a kis csoportot sosem találtam ott. Valószínűleg elejét akarták venni az ilyesféle rajtakapásnak. Talán így volt rendjén, de a véletlen, vagy anyám mégis közbejátszott. Új műsor volt kilátásban, amelyet az arisztokrata családok számára mutattak be először. Természetesen anyám sznob természetének hála, nekünk is mindenképpen ott kellett lennünk, már csak azért is, hogy hírnevünk törés nélkül ívelhessen felfelé.

Így történt, hogy a nézőtér páholyos sorában Találtam magam azon szurkolva, hogy újra láthassam a különleges férfit. Mintha csak a sors akart volna nekem kedvezni, amint a függön felgördült, megpillantottam Őt tiszteletkeltő papi csuhához hasonlító jelmezében. A színpad közepén állva mérte most végig fekete tekintetével a nézőket, s egy pillanatra mintha a szemembe nézett volna. Aztán elkezdődött a műsor. A mostani vívmányokat is megszégyenítő mutatványokban nem volt hiány. Vérivó vámpírok, indát, tüzet és vizet irányító emberek, vak jós, csodatévő szent mind megjelent a történetben. A leghátborzongatóbb és persze számomra megrendítő rész a boszorkány máglyahalála volt. Vajon ez is teljesen igazi? Még van olyan, hogy máglyahalál, és tényleg akkor, a szemem előtt történt meg? A közönség meg nem is tudva, hogy mindez nem csak színházi trükk, elfojtott örömmel nézte végig az egészet. Nekem viszont borzalmas volt úgy tenni a szenvedő és könyörgő szemeibe nézve, mintha én is egy gomolygó ködfátyol mögül nézném az egészet. Mert biztos voltam benne, hogy az, amit látok, a „trükkök”, az úgy is van. Éreztem azt a különös, megmagyarázhatatlan erőt, amely körbelengte őket, a rémisztő sötétséget, mégis vágytam utána, mint még soha semmi után…

Az előadás után persze a kivilágított előcsarnokban megkezdődött a neves családok közti fennhéjázó beszélgetés az előadásról, a drámaszerzőről. Jómagam inkább kimaradtam ebből, egy félreeső kis teremfélében észérvekkel próbáltam visszarángatni magam a jelenbe, nem sok sikerrel. Mély levegőt véve hordoztam körül a tekintetem a kis helyiségben, míg egy képet pillantottam meg. Egy megőszült öregembert ábrázolt, amint a fotelében félig olvasgatva felém néz. Mintha pislogott volna… A szívem vadul kalapálni kezdett, és immár közelebb lépve próbáltam megbizonyosodni felőle, hogy nem őrültem meg. A második pislogás azonban sehogy sem akarta ezt igazolni. Ismerős érzésem támadt, mikor valaki hátulról érintette meg a vállamat. Nem fordultam hátra, ösztönösen éreztem, ki az. Ő volt, az ismeretlen.

- Ismét eljött hát… Nem gondoltam, hogy viszont láthatom még - hallottam barátságosnak csengő hangját. Ám nem várt választ, csak mellém lépve, követve tekintetem a képre nézett, majd alig láthatóan elmosolyodott. –Látom, megismerkedett a bácsikámmal. Ha nem csal a megérzésem, észrevette, miféle kép ez. Milas el Diamentének hívták, ahogy engem is. A lelkét a képbe zárták, hogy bölcs tudását megőrizhessék az utókor számára. Képes beszélni is, de valójában már nem él. Valójában a szó konkrét jelentésében én sem. – Itt nézett a szemembe, míg én megpróbáltam nem adni jelét az ismét bennem bujkáló kételyeknek. A kíváncsiságomnak hagytam utat engedni.

- Miféle lények maguk?

- Lények? Talán valamiféle barbár állatoknak képzel minket? Ó, nem, közülünk rengeteg híres ember került ki, nem is képzelné, kik. Még egész régre, megszámlálhatatlan évvel ezelőttre nyúlik vissza a történelmünk. Már az emberek előtt is léteztünk, komoly tudattal. Érdekli, mire vagyunk képesek?

Az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit rejt a válasz, sem azt, miféle árral jár a tudás. De most valahogy nem tűnt ijesztőnek, csak egy olyan embernek, aki szeretné megosztani a hozzáértését. Amolyan… ”mentornak”. Magam is meglepődtem akkor, hogyan ivódott bele ez a szó a gondolataim közé, de azt láttam, hogy a magát Milasnak nevező férfi tekintete megcsillant, s félszeg bólintásomra tovább folytatta kis meséjét, egy bent lévő asztalra ülve velem szemben.

- Rendben. Csukja be a szemét, ne féljen, nem bántom, ígérem. Rendben, most pedig feledkezzen meg erről a világról, mintha nem is létezne. Építsen fel képzeletben egy másik társadalmat, ahogy mesélek. Sok-sok éve, már mi sem tudjuk pontosan, honnan kaptuk az erőnket. Mindegyikőnk máshoz ért, van, aki a tüzet irányítja, van, aki a természetet, és így tovább. Rengeteg legendát hozzánk fűztek az emberek. Ne nyissa ki a szemét, figyeljen csak. Ismeri a görög isteneket? Hogyne ismerné, hiszen művelt a családja. Poszeidón, a tenger istene is közülünk való. Az unokája még él is, szintén a vizet uralja hatalmas, megrendíthetetlen erejével. Higgye csak el, nem hazudok. Prométeusznak ugye ismerős a neve, aki a tüzet adta az embereknek? Az édesapám még ismerte is. Elemeket uralunk. Minden évszázadban egy születik közülünk, de az arra megfelelő embereket tanoncunkká fogadhatjuk, és magunkhoz hasonlóvá teremthetjük. Tudja, erre igen nagy szükség van, mert a környezet elem uralója már nagyon öreg, és egyre csak pusztul így a világ. Például az ő utódját is keressük. Ki tudja, talán épp magában találhatnánk meg az örököst. – Hatásszünetet tartva nézett rám, én pedig megérezve ismét kinyitottam a szemem. Kezdtem megérteni, és egyre kevésbé tudtam visszafojtani ábrándos lelkemet. Az a világ, amit akkor elém tárt, rettentően hasonlított ahhoz, amit én mindig is elképzeltem, és reméltem, hogy létezik. Féltem, hogy álmodom, de ok nélkül.

- Hogy lehetnék én is olyan, mint maguk? Alig tudok valamit a világukról, annyira idegen.

- Talán egy kicsit fájdalmas, de előre nem mondhatom meg pontosan a menetét. Ha pedig végül mégsem akar majd csatlakozni hozzánk, törölnöm kell az emlékezetéből mindazt, amit elmondtam. Nem tudhatja senki, mert az emberek kapzsik és félnek. Félelmük tárgyát pedig bármi áron el akarják pusztítani. Van magában tehetség, érzem az erejét, ami kibontakozhatna, érzem a hitét, amivel látja az igazságot. Álomvilágban élt eddig, csakhogy ez a világ létezik is. Gondolkodjon el rajta, akár még a hitetlen világ megtérítője is lehet. Az Álmok Tündére, aki újra reményt ad a gyerekeknek – sóhajtott a plafonra meredve, mintha csak nosztalgiázna. – Kevesen vagyunk már, sokunkat kivégzik a háborúkban…
Azt, hogy milyen háború, kik ellen, már nem sikerült megtudnom. Szóra sem nyithattam a számat, és ismét beszélni kezdett.

- Gondolkozzon el, eméssze meg a történteket, csak egyre kérem. Semmilyen körülmények között ne beszéljen erről senkinek. Ha úgy dönt, vállalja, hogy megszakítja a családjával a kapcsolatát örökre, ha érdekli ez a különös világ, ami érezhetően vonzza, ha már nem tud esetleg másra sem gondolni, nos, tudja, hol talál… - azzal válaszra sem várva eltűnt. Egyszerűen csak köddé vált, nekem pedig elköszönni sem volt módom. Csak visszamentem anyámhoz, titoktartást esküdve magamban.