7. rész - Változások

Mikor kinyitottam a szemem, először nem vettem észre semmi különöset. Pár perc múlva azonban már igazán elcsodálkoztam az emberek ruházatán, az új divaton. Már nem az 1900-as évekbeli öltözetet viselték, a nők is nadrágot hordtak és sok olyan dolgot, amit az előtt még nem is láttam. Néhány csupa feketébe öltözött személy láttán még az állam is leesett. Ma már tudom, hogy ők rockerek voltak…

Rengeteg idő telt el - majdnem száz év - az alatt a pár nap alatt. Alig akartam elhinni, s az is kétes volt, mikor leszek képes megérteni ezt az egészet. Milas is meglepettnek látszott, de persze neki mivel nem ez volt az első úgynevezett „időugrása”, mégiscsak jobban el tudta viselni a hatalmas változásokat. Bezzeg én úgy bámultam a világra, akár egy újszülött. De idővel ezt is meg lehetett szokni a sok utazás közben. Most már mondhatom, tényleg jót tettek nekem, meglehetősen felszabadultam az alól a roppant nyomás alól, ami a vállamat nyomta, nem beszélve a sok ismeretről, amikre ekkor tettem szert.

Azóta is Olaszországot és Japánt szeretem leginkább, amiatt a csodálatos hangulat és misztikum miatt, ami körbeveszi őket, és szinte magával ragadja a mit sem sejtő látogatókat. Mégis Párizsban töltöttem a legtöbb időt, valahogy sehogy sem tudtam elszakadni a divat városától, s annak macskaköves, emberek zsúfolta utcáitól. Azt hiszem, valójában ott kezdtem el felnőni a kamaszkorból, mert be kell látnom, tapasztalat nélkül még csak az voltam. Milas azokban az időkben tanított meg a legtöbbre, lassan már különleges romboló erőmet könnyedén tudtam alkalmazni, s szellemileg is olyan tudással rendelkeztem, hogy nem okozott gondot ebbe az új világba való beilleszkedés. Rendkívül érdekeltek az új találmányok, a televízió, a rádió és ehhez hasonlók, de sajnos mindvégig éreztem magamban azt a kis emésztő sötét pontot, ami eszembe juttatta a háborút. Persze, ezekről az emberek mit sem tudnak. Sőt arról sem, hogy a mi csatáink következtében robbant ki az első- és második világháború. Az embereknek bűnhődniük kellett, mert a Jogtalanok egyszerűen csak pusztítani akartak, és mert úgy vélték, az emberi faj csak egy silány, gyenge másolat. Nem tisztelték őket velünk ellentétben. Mi nem felejtjük el, honnan származunk, hogy hajdan valamennyire mi is emberek voltunk. Mégis elkezdődött ez a hatalmas mészárlás, mindenki – mindenki ellen. Az akkori ideiglenes békeidőszak hozott csak némi gyógyírt az emberek sebeire.

Bárcsak láthatnátok azt a mostani világot, amiben élek. Itt minden annyira más, mint 1900-ban vagy mint utána száz évvel. De ezt a könyvet csak a 2000-es években tudom kiadatni, mert szükség van rá, hogy megértsétek a történetet, hogy megállíthassátok az elkövetkező katasztrófák sorozatát, mert bár elárulom, most, ahogy írom ezt a könyvet, béke van, de annyi tömérdek áldozattal járt ez... S jogotok van tudni, és esélyt kell nektek is adni, amivel bár ti döntitek el, mit kezdtek. Mostanában vissza-visszautazom az időben, hogy élethűen le tudjam nektek írni, mi történt. Csak ritkán vagyok a jelenemben, hisz annyi sebet hordozok magamban, hogy legszívesebben soha nem élném a jelent, mert fáj egyedül maradni az emlékekkel, fáj visszagondolni azokra, akiket elvesztettem…

S elérkeztem ahhoz a ponthoz, ami nektek az újdonság erejével hat már, mert ezt nem éltétek még meg.

Körülbelül tíz év telhetett el nyugalommal, amikor mindenki erőt gyűjtött a folytatásra. Mert még nem volt vége. S a békét hozó erőm nem jelentkezett. Addigra már nem nagyon tekintettek rám tanoncként, erőmmel már elütöttem tőlük. Életem egyik legrosszabb napja 2016 egyik késő őszi napja volt. A mesteremmel már szinte elválaszthatatlanok voltunk, lassan úgy tekintettem rá, mint a világ kínálta legjobb társra, testvérre és egyben őrangyalomra. A sötét, kivilágított Párizs utcáit róttam akkor is, mikor csatlakozott hozzám.

-Egész nap kerestelek, már azt hittem, bujkálsz.

-Nehéz ilyen tehetetlennek lenni, amikor szinte tapintható a levegőben a vihar előtti csönd.

-Átérzem, hidd el, de neked biztonságban kell maradnod, és én úgy vélem ezt a háborút nem azzal kell eldönteni, hogy a pusztító erőddel végigsöpörsz az ellenségen. Az semmiképp sem lenne különb, mint amit ők tesznek. Így pedig nem engedhetlek téged a frontvonalra – mondta megnyugtatóan barátságos hangon, mégis éreztem valami szomorúságot a hangjában. Pár perc néma hallgatás után ismét megtörte a csöndet. – Tudod, Leni, azt hiszem… nehéz ezt mondanom, mert a tanítványom vagy és szinte a szemem előtt váltál felnőtté, de már nincs semmi, amit taníthatnék neked, és talán jobb lenne, ha…

-Dehogynem, még rengeteg mindent kell tanítanod nekem, még alig tudok valamit. Nem akarsz itt hagyni, ugye nem gondolod komolyan, hogy egyedül képes leszek boldogulni? Több éve nem is voltam egyedül, nem is akarok. Nem akarok magányos lenni, Milas. – Teljesen kétségbeesve fordultam felé, mindig felzaklatott, ha ilyesmiről beszélgettünk. Akkor pedig éreztem, hogy ez komoly.

-Figyelj, kölyök. Te is tudod, hogy a kelleténél több időt is töltöttem veled, de már nem lehet. Már nem tudom tovább húzni, és mint az egyik legtiszteltebb Álcázott, kötelességem, hogy én is… részt vegyek a háborúban. Nem bújhatunk ki a ránk szabott felelősség és munka alól. És biztos vagyok benne, hogy te, mint az egyik legerősebb, egyik legvadócabb és leggyönyörűbb tanítványom könnyűszerrel boldogulsz majd – vont magához tőle szokatlan módon és ölelt meg. Nem akartam sírni, nem akartam gyengének mutatni magam, de igazán alig bírtam leplezni a zaklatottságom, ő pedig ezt érezte. – Látjuk még egymást. Ennyire nem szabadulsz meg tőlem könnyen, hidd el. Nem sok idő, és újra itt leszek. Neked pedig nem is velem kéne foglalkoznod, hanem az erőddel. Csak menj a szíved után, szabad vagy. A magad ura teljesen. Senki nem mondja meg, mit csinálj. Tudom, hogy ez nagy felelősség és nyomás, de azt is tudom, hogy idővel tökéletesen fogod kezelni az új helyzetet.

-A többiek akarják, hogy elmenj, igaz? Mert mind csak arra tudnak gondolni, hogy nyerjenek, mindegy milyen áron. Te pedig jól harcolsz, és el is mész. Bedőlsz nekik, tudom.

-Ne beszélj így. Szerinted erre tanítottalak? De nekem muszáj elmennem és legalább az Álmok Völgyét, vagy Dorothyékat megvédenem. Hamarosan óriási veszélyben lesznek, és nekem ott kell lennem.

Majdhogynem lehetetlen elmondani, hogy mit éreztem akkor. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből. Mikor elment egy hatalmas űr maradt bennem és sokáig még csak sírni sem tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy látom e még. És azt sem tudtam, hirtelen mit kezdjek azzal a gondolattal, hogy azt teszek, amit akarok. Bár addig sem voltam korlátozva, mégis tudtam, hogy valaki mindig vár, figyel, esik e bajom. Egyáltalán, szükségem volt a társaságra, hogy ne merüljek bele saját reménytelenségembe. S az egyetlen embernek, akiben megbíztam és szerettem, el kellett mennie. Úgy éreztem, elárultak, s titkon Milast magát is hibáztattam, hogy nem marad velem. De be kellett látnom, másoknak legalább annyira, ha nem még jobban szükségük volt rá. Hiszen tudtam, ha az, amit mesterem mondott, hogy az Álmok Völgye is hamarosan veszélybe kerül igaz, akkor már vajmi kevés időnk maradt… Ő, mint az érző, mielőtt elment még megmutatta nekem azt a tompa félelmet és fájdalmat, amelyet már most is éreztek az emberek, pedig a mészárlás még el sem kezdődött igazán.