Talán több idő is eltelt, mint kellett volna, mikor megtörtént, aminek meg kellett történnie ahhoz, hogy megtegyem az első lépést. Szörnyű napok, hetek álltak már mögöttem, mert úgy éreztem, egy világ dőlt össze körülöttem apám halálával. Mindig is sokat jelentett nekem, és ekkor kellett rádöbbennem az élet kegyetlen gyorsaságára. Mert nem volt elég időnk, mert nem mondhattam el neki mindazt, amit megtehettem volna még a kor szigorú eszményei ellenére is. Anyámon is látszottak a gyász jelei, de titkon tudtam, hogy a könnyek, melyeket ejt, nem igaziak. Hogy a szavak, amelyeket mond, hamisak, s csak a világ sajnálatát szeretné vele elnyerni. Mert szüksége volt rá, arra, hogy észrevegyék, csak, hogy még ilyen áron is ott lehessen a köztudatban. S az, hogy én legbelül mély lelki kínokat álltam ki, senkit nem érdekelt. A világ közönyös volt egy - szinte a gyermekkorból a felnőttek világába kénytelen lépő – magányos lélek iránt. Apámnak szívrohama volt, az orvosok azt mondták. A vagyon egy része az adósságok rendezésére ment el, egy része a temetésre, de még így is a tetemes összeg nagykorúságom betöltéséig anyámra maradt.
A temetés másnap volt, amelyre rengeteg, számomra többnyire ismeretlen ember jött el. Még most is képmutatásnak tartom csak azért megjelenni egy ilyen eseményen, mert az illető fontos személy volt. Csak a családnak volt joga akkor ott lenni, s a barátoknak. Csak annak, aki igazán gyászol. Fekete hosszú ruhámban még az unalmas és hosszantartó ceremónia közben is az emlékekre gondoltam, és arra, hogyan tovább. Arra, hogy ezentúl kihez fordulhatnék majd, ki fog megérteni a világon? A sötét, szinte rémisztő sötétség csak egyre nyújtotta felém a karját, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Ahogy a tömeg elvonult ki-ki a saját dolgára, én még ott maradtam, abban a furcsa légkörben, ami körülvett. Mintha megállíthattam volna az időt. A fák ágait már tépdeste a szél, az eső is már-már eleredni látszott, de még a Nap ereje halványan átérződött a sűrű lombozaton. Egyedül voltam, igazán magányosan, és akkor eszembe jutottak a férfi, Milas szavai, ahogy eszembe jutott az is, hogy Ők mennyi ideig élnek. Náluk az idő nem akadály, nem ellenség, csupán egy jelentéktelen tényező. Azt kívántam, bárcsak én is úgy élhetnék, de még nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy megtehessem az első lépést. Vártam valamire, egy kimondhatatlan jelre, ami csak nekem szól, meglehet, én sem tudtam pontosan, mi is lenne az.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, sem azt, keresnek-e már valahol. Nyitott szemmel aludtam elmerülve a saját gondolataim közé, s egyszerre furcsa érzésem támadt. Megmagyarázhatatlanul furcsa, de mintha egy meleg kéz, vagy hasonló ölelte volna körül a lelkemet. Egy óvó angyal talán, s olyan melegség járt át. Nem, nem szeretet, hanem egyfajta biztonság. Körülnéztem, honnan jön ez az érzés, de nem kellett hozzá sokat forgolódnom, mert meg is pillantottam Őt. Egy fa mögött állt, legalább húsz méterre tőlem, engem figyelt, s fekete hosszú bársonykabátját szakadatlanul tépte a szél. Úgy festett, mint egy távoli látomás, de nem az volt, és megindult felém. Nem vettem le róla a tekintetem, csak vártam, hogy odaérjen és mondjon valamit, bármit. Tudtam, legalábbis sejtettem, hogy neki köze van ahhoz a vigasztaló, biztonságérzetet nyújtó érzéshez, de amikor odaért, akkor sem mertem rákérdezni. S nem tudom, miért, még most sem, de akkor, ott, abban a feldúlt, elhagyatott és álomnak tűnő pillanatban egyszerűen csak megöleltem. Egy idegent, ám bármennyire is hihetetlenül hangzik, úgy éreztem, mintha sokkal jobban ismerném, mint bárki mást, és Ő bárkinél jobban tudta, mire volt akkor szükségem. Nem szólt semmit, letörölte a könnyeim, amelyek többé már nem rejtették el az érzelmeim. És végre, végre sírtam, s kezdett feloldódni a kis görcs a torkomban, ami már napok óta ott volt. Talán megrepedt a jégpáncélom, amit évek hosszú munkája során vontam magam köré. Az érzelmek ellen, hogy ne fájjon. Mert könnyebb volt ridegnek és sérthetetlennek tűnni mások szemében, mert könnyebb volt annak lenni, aki nem vagyok. De akkor ez megváltozott, és nem tudom, miért. Azt sem tudom, mennyi ideig állhattunk úgy, mintha ez a rész kitörlődött volna az emlékezetemből. Csak arra emlékszem, ahogy lassan beszélgetni kezdtünk már a Színház egyik termében. Talán odareptetett láthatatlan szárnyakon, talán a magam lábán mentem oda. Éreztem, hogy kezdek teljesen megnyugodni, feltöltődni, s a lelkemet, szívemet melengető csoda távolodni kezdett. Féltem, hogy csak képzeltem az egészet, de Ő, Milas elkezdett mesélni, ami bármely másnál megnyugtatóbban, szinte bódítóan hatott rám. Fáradtan dőltem el a kanapén, amelyen ültem, Őt pedig ez nem zavarta.
- Gyerek voltam, amikor ugyanazt éltem át, mint most te – kezdte megnyugtató hangon, és bár észrevettem, hogy letegezett, az a helyzet egyáltalán nem felelt meg ennek a megemlítésére, így csak tovább hallgattam. - Sok-sok évvel ezelőtt, akkor te még meg sem születtél. Az apámat elvesztettem, de nekem nem volt anyám. Egyedül kellett volna boldogulnom, az utcára kerültem. Alkalmazkodnom kellett a túlélés érdekében az olyan emberekhez, akiktől azelőtt undorodtam. Akkor találkoztam egy öregemberrel, akiben mégis több erő lakozott, mint bárkiben a Földön. Látott bennem valamit, azt mondta, amit addig még senkiben sem. Később ő lett a mesterem, aki mindenre megtanított, amit csak tudnom kellett. Sokszor megkérdeztem tőle, mi volt az a különös, amit akkor látott bennem, de csak a halála napján mondta el. Azt mondta, a képességem, mert még elődöm nem volt eddig. Én úgy vélem azért, mert a világ megváltozott, és már szüksége volt az én képességemre is. Mindig egyre újabb képességekkel bírók jelennek meg, mert a fő elemeken kívül mind gyógyír. Sok sebet szerzett a világ a háborúktól, amelyeket többnyire mi gyógyítunk meg.
Itt kaptam fel először a tekintetem, egyre érdekesebben hangzott a története, és tudtam, ha nem kérdezek rá, nem árulja el az ereje mibenlétét.
- Miféle erőt birtokol?
- Tapasztalhattad magad is, kint a temetőben. Nehéz elmagyarázni. Az érzés képessége, a lelki sebek gyógyításának ereje. Bizalom, bizalmatlanság, szeretet, gyűlölet. Sokfélét képes vagyok kiváltani. Sokan csak Érzőnek vagy Sentientnek kereszteltek el ez alapján. De nem vagyok se gonosz, se jó, ahogy ti mondjátok. Mindkét fajta érzelmi területet ugyanúgy képes vagyok irányítani. Ugyanígy tudom, hogy te már megnyugodtál, és tudom, hogy vonzódsz az életünkhöz. Mert időre van szükséged és oltalomra. Én pedig képes vagyok ezt neked megadni, másokkal ellentétben. Most pedig itt vagy, mert így döntesz végül, mert egyre inkább tudni akarod, mi a te erőd, te mire vagy képes.
Rémisztően hatottak, a szavai mennyi igazságot rejtettek. Szinte a lelkem mélyére látott, nem lehettek abban a pillanatban titkaim előtte, de ez nem is foglalkoztatott. Talán ő rendezte így, de úgy éreztem, megbízhatok benne, és úgy is tettem. Egy egész éjszakán át hallgattam a meséit és történeteit, még az is kevés volt nekem, s mint szivacs, gyűjtöttem magamba a tudást, és még többet akartam, csak többet és többet. Meg akartam felelni annak a világnak, aminek már ott álltam a kapujában. Az volt az a nap, amikor nem akartam már visszamenni az ócska kis életemet élni. Amikor nem akartam már látni anyám hamisan mutatott meggyötörtségét, s nem akartam emberek szánalmát látni az arcukon, amikor rám néznek. Csak egy olyan helyre vágytam, ahol tiszta lappal indulhatok… Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az álom hajnaltájt. Még éreztem, ahogy egy gyengéd kéz betakar, és behúzza a függönyöket, de nem voltam egyedül, mert Ő ott volt. Csöndben, magamban úgy hittem, talán az ég küldte, hogy vigyázzon rám, s nem akartam soha többé elszakadni tőle. Elkezdtem kötődni valakihez, mert szükségem volt rá…
Pént. Okt. 26, 2007 9:52 pm