8. rész - Álom vagy valóság?

’Ösvény. Két ösvény, és nem tudom, melyiket válasszam. Hol vagyok? Mi ez a hely? Sötét erdő mélyén, ahol nincs más kiút. Merre menjek tovább? S csak dobszó hallatszik a távoli madarak helyett, az ég azúrkékébe lassan mar bele a feketeség. Indulni kéne, de félek. Hol van, aki segítsen? Egyedül nem merek menni, jöjj velem! Valaki! Várj csak, egy madár, lángoló szárnyú hatalmas, vezess!’

Álom ez, mely egyre többször ragadott magával, de bármit is próbált mondani, megfejteni nem sikerült. Hiába töltöttem a napom nagy részét ezen gondolkodva. Éreztétek már a céltalanságot? Amikor nem tudjátok, mit tegyetek, amikor a szabadság túl nagy, s fölülkerekedik az emberen.

Magyarországra utaztam, 2007 telén, nem sokkal azután, hogy Milas magamra hagyott. Az élet vászna mögött már elkezdődött a súlyos csata, s a vég órája már vészesen ketyegett. Én még mindig nem értem el eredményt az erőmmel. Megpróbáltam elmenekülni a világ elől egy alig ismert országba. Azt hittem, elbújhatok a csata démonai és a sorsom elől… De a lelkem mélyén tudtam, hogy valahol a barátaim és a „családom” életre szóló, véres, hátborzongató harcot vívnak az ellenséggel, hogy valahol vérbe borulnak a fellegek is.

Mind egyre szomorúbban és kilátástalanabbul szeltem az utcákat s néztem a gondtalan embereket. Hozzám képest azok voltak. Karácsony éjszaka - amely millióknak a legboldogabb napja - én már teljes reménytelenségemben ültem a játszótéren. Oda menekültem, mert ott gyermeknek képzelhettem magam. Ám valami lágy borzongás futott végig rajtam, amelyet még nem volt alkalmam érezni. Nem is tudtam, mi történik velem, csak azt éreztem, hogy minden vörösbe burkolózik és lassan fordul meg velem a világ. Időt és teret mintha elhagytam volna s nem voltak határok, de nem én irányítottam. S hiába változott körülöttem a hely, az emberek nem láttak meg és nem hallottak. Úgy képzeltem, varázslat lehet ez, de nem értettem. Egy érdekes utazás volt…

Láttam gyermekeket karácsonyfát díszíteni s ajándékot bontani. Láttam őket felhőtlenül örülni, boldogan kacagva ölelni meg anyjukat, míg odakint kellemesen szitált a hó. Voltam olyan helyen, ahol nincstelen, árva gyerekek egy cukorkának is úgy örültek, mintha a világ legnagyobb kincse lenne. Nem érezték, mi történik az én valóságomban, könnyen tudtak nevetni. De itt nem volt még vége, az ismeretlen erő még mutatni akart mást is, s nem csak az ünnepet, a jelent. Visszavitt saját múltamba is, amikor még ember voltam. Mosolyogni tudtam mindenen és hittem a mesékben. Hittem a Jézuskában és a Mikulásban, a tündérekben és a koboldokban. Ezt látván elbizonytalanodtam, s csak egy csöndesen suttogó ám erősödő hangra lettem figyelmes, amely kedves, szinte ölelő hangján hozzám szólt.

-Mond csak, mit látsz? Figyeld, körülötted mindenütt jelen van ez az érzés. S szinte hallod a néma beszédet, látod a láthatatlant is, mert te több időben élsz. Kövesd a jelen fonalát, előtted van a jövő is, csak figyelj rá. Az emberek nem söpredékek, érző gyermekek. Megérdemlik az életet.

Nem hittem el igazán, hogy nem álmodom, de egy halványan átlátszó idős női alak jelent meg valahol a sötét, ködös éjszakában. Hosszú, fehér haja derekáig ért s kék, velőig hatoló tekintete mindentudóan nézett rám.

-Ki vagy te? Szellem? – néztem a különös, öreg hölgyre, amely mintha ott sem lett volna csak a képzeletemben.

-Nem hiszel bennük, hogy megváltozhatnak, ezzel pedig nagy hibát vétesz. Nem csoda, hogy nincs meg az erőd. Azt sem hiszed, hogy most ez valóság. Mi más lenne? Azt hiszed, az álom nem lehet igaz? Tévedsz – lépett felém, s szinte másodpercek alatt mintha ezer és ezer emléket láttam volna, amelyek mind más emberéi. Értékes emlékeket. – Igazán kell akarnod, hogy segíteni tudj. Sokan szenvednek a világban, s az a legborzalmasabb, amikor egy anya veszti el gyermekét. Vagy amikor meghal egy szerettünk. Te is elvesztettél valakit, de én tudom, hogy még nem felejtetted el.

-Ki vagy te? Áruld el, miféle lény vagy te?

-Nem értenéd a nevemet, ha elmondanám. Ahogy látni is alig látsz. Nem is hinnéd el, ki vagyok. De most másért jöttem…

Akkor, ő visszavezetett a kezdetekhez és a jövőhöz is. Könnyedén közlekedett az időben és térben is. Bölcs szavait szomjasan ittam, s ez minden este, hosszú ideig megadatott. Átadta a tudását és én kezdtem megérteni. Megértettem, hogy a világ ugyan változik, de valakiknek szenvedni kell azért, hogy legyen még élet a változás után is. Kezdtem érezni magamban a jóságot, s az andalító álmok világa is ismét magával ragadott, mint emberkoromban. Megtanította látni a boldogságot és a félelmet, a sötétséget és a fényt. Megtanított gyermeknek lenni s napról napra bölcsebb lettem. Éjszaka gyógyítottam és nappal szerte a világban gyermekekkel játszottam, akik az utcán éltek, akik nem ismerték a fényűzést és az akkori világot. Elkezdtem a feladatom…

Mindeközben mégis egyre inkább hiányoltam mesterem társaságát. Nem sokat hallottam róla, pedig szívesen dicsekedtem volna neki elért eredményeimmel. S csak lassan, szépen egyre több embert is magam mellé állítottam, ez talán akkor mégis kevés volt. Napról napra többen haltak meg, mert nem hittek nekem. Sokan elfordultak a boldogságtól és a harmóniától, sokaknak egyszerűen „nem volt rá idejük”, hogy meghallgassanak s Jogtalanokká váltak. Ők vészesen gyorsan gyarapították seregeiket. Messze volt még a vége… S lassan ezt olvasva talán megértitek, miért kell mindezt leírnom. Higgyetek nekem, ha ott leszek és hozzátok beszélek!