7.

7.

Kint már kezdett hűvösödni az időjárás. Október eleje van, de már most érezni lehet, hogy veszettül hideg telünk lesz. Baromi jó. Még szerencse, hogy én nem fázom. Az emberek és a fajok többsége viszont dideregve menekült be a kocsmába, hogy felmelegedjenek. Na, innen tudtam, hogy hidegebb van, mint kellene.
A három vámpírom az utca túloldalán várt rám, egy lámpa alatt. Odamentem hozzájuk, és közben ismét meg kellett állapítanom magamban, hogy jó pasik. Még a kölyök is.

- Az öcsike azt mondta, tudtok nekem segíteni – tértem rögtön a tárgyra, mikor megálltam tőlük kartávolságon kívül. Fő az óvatosság.
- Ismerjük a bárok, kocsmák, diszkók többségét. Victor vagyok, – mutatkozott be a testvérek barátja - ő pedig Damien, és az öcsike Roy. – Úgy tűnik, tetszik neki a kissé lekezelő jelző, amit Royra használtam. Lehetséges, hogy nem csak én nem bírom a kölyök képét elviselni?
- Lily. – Egy csöppet ismert a nevem, tehát gondoltam, csalok egy kicsit. A Lily meg amúgy is a második keresztnevem. Pontosabban Lilith. - Keresek néhány idegen vámpírt, akik nemrég jöhettek a városba. Fényképek alapján fel tudnátok ismerni őket?
- Van rá esély – bólintott Damien. Kellemesen férfias hangja van, akárcsak Victornak. Hm. Egyre inkább az esetem mindkettő.
- Akkor menjünk a lakásomra, ott megnézhetitek a fotókat. – Még ha nem is találnak semmit, akkor is legalább próbálkozom. Amúgy meg reméltem, hogy talán egyet felismernek a népes kompániából.
Roy elismerően füttyentett, és ismét kiült az arcára a csajozós bájvigyor.
- Gyorsan haladunk, már felhívsz minket magadhoz? – A gyilkos pillantásommal most sem értem el semmit, pedig én megpróbáltam. Komolyan ölni lehetne vele. Egyszer még megtalálom a gyenge pontját, és lehervasztom a kanos mosolyt az arcáról…

Inkább nem törődtem vele, behunytam a szememet és a mágiára koncentráltam. Ugyanis a lehető leggyorsabban haza kell juttatnom négyünket, Kapukat meg nem akarok vadászni hajnalig. Lustaság fél egészség. Tehát nézzük csak, mi maradt? Repülhetnénk, talán néhány kilométeren át sikerülne is a levegőben tartanom a testünket, de van egy biztos tippem, hogy kényszerleszállás lenne belőle. Na jó, pontosítok: zuhanás. Szép sport a szabadesés, de nem szeretném úgy kipróbálni, hogy beledögölhetek.
Teleportálhatnánk is, csakhogy megint felmerül a nagy probléma, a kevés mágiám. Kizárt dolog, hogy mind a négyünket egyben és a jó címre szállítsam. Majd, talán, egyszer, amikor a mostani mágiámnak a tízszerese lesz bennem, akkor gond nélkül kísérletezgethetek, de jelenleg kihagynám.
Repülni meg csak én tudok, és utas-szállítást pedig nem vállalok. Tehát mi maradt?

Egy pontba sűrítettem a bennem lévő mágiát, és a környezetemét is. Közben hozzágondoltam a pontos címet, és addig koncentráltam, míg az akaraterőmmel sikerült elérnem, hogy a mágia engedelmeskedjen a parancsomnak. Vakító aranyfény árasztotta el az utcát. Elégedetten figyeltem, ahogyan a Kapu kinyílik előttem, és mikor ember nagyságúvá nőtt, a fény is kihunyt.
- Boszorkány – suttogta álmélkodva Roy. Victortól és Damientől is bezsebelhettem egy-egy elismerő pillantást. Tudok én…
- Csak utánatok – intettem a Kapu felé. Átmasíroztunk a házi gyártmányú átjárón, s mikor én is átértem, bezártam magunk mögött.
Egy kihalt utcán álltunk, két oldalt romos, elhagyatott házak sorakoztak. Nem éppen a legjobb környék, több okból is. Na jó, csak egy van, de az éppen elég ahhoz, hogy ne akarjon rajtam kívül más itt lakni. Ami persze nekem szuper, nem szeretem a túlzsúfolt, zajos lakónegyedeket. Az embereket meg még annyira sem.

Az utca egyenesen a Városba torkollik, ahol a Fajok élnek. Egy időben még megpróbálták a Város környékét is betelepíteni, de nagycsaládosoknak nem ajánlott a környék, meg úgy általában az embereknek sem. Túl sokszor fordult elő, hogy egy csemete elkóborolt és a Városban kötött ki, aztán meg a temetőben. Kicsinálta őket a felgyorsított idő. Pech. Így szépen lassan, mit is beszélek, nagyon gyorsan elnéptelenedett a Fajok városának a környéke.
Nekem viszont ez pont kapóra jött. Vettem itt egy szép kis romos házat, közvetlenül a Város mellett. Engem ugyan nem zavar sem a kihalt környék, sem kedvenc városom. Persze van lakásom a Fajok Városában is, de akad pár olyan holmim, aminek nem tenne jót a felgyorsított idő. Nagyon nem.
Előre mentem, hogy a házamhoz vezessem a három vámpírt. Az épületet csak annyira újítattam fel, hogy ne dőljön össze, na meg lakható legyen, szóval kényelmes. Nekem tetszik, hogy itt-ott hullik a vakolat, pár betört ablak is elfér az emeleten, meg a tetőtérben. Amúgy sem használom azt a részt.

A fekete futórózsák szinte teljesen beborítják a falakat. Még én változtattam meg a színüket. A vöröset is szeretem, de az abszolút győztes nálam ez a fajta, ami vadon nem terem.
A fekete kovácsoltvas kapu nyikorogva nyílt ki, mikor belöktem. Zárat ugyanis nem érdemes rátetetni. Minek? Minden kihalt, aki meg betörni akar, az így is, úgy is bejut. Csak kifelé nem. Jók a házőrzőim. A bejárati ajtó szintén zármentes, legalább nem kell kulcsokkal vesződnöm.
Belül minden fekete, a falak, a padló, és a bútorok is, csak a függönyök és a szőnyegek vörösek. A nappali egyik falát végig egy polcrendszer foglalja el, azt célozta meg Roy, amint belépett. Halkan felnevettem, amikor rémülten hátrált pár lépést.
- Érdekes a gyűjteményed. – Victor bezzeg nem szarta össze magát.
- Kösz! – morogtam és mellé léptem. A polcrendszer nagy részét terráriumok egész sora foglalja el. Pókokat, kígyókat, skorpiókat tartok bennük. Régen volt törpe krokodilom és cápám is, de nem sokáig. Azokat nem csípem annyira, mint a kedvenceimet, viszont muszáj volt beszereznem legalább egyszer ilyen állatokat is. Nem hagyhattam ki. Tudom, kissé bizarr az elképzelésem a háziállatokról.

- Hogy lehet ilyeneket tartani? – fakadt ki fintorogva Roy. Hm. Lehet, hogy megtaláltam, mivel tudom a kölyköt megfélemlíteni?
- Könnyen. Nem én gondozom őket, így nem látom, hogyan kajálnak – kacsintottam a srácra. – Úgy tudom, a kedvenc csemegéjük a rémült vámpír – gonoszkodtam. – Egyébként meg szeretem, ha furcsa dolgokkal vehetem körül magamat. Láttad már a denevérjeimet? – villantottam rá egy mosolyt, amit még szélesebbre vettem, mikor elsápadt.
- Ne-em – nyögte ki végül, miután nagyot nyelt.
- Kint vannak a hátsó kertben. A temetőmben szeretnek röpdösni – mutattam a tolóajtó felé, ami a ház mögötti részre nyílt. Mások kertjében virágágyásokat, medencét és kerti tavacskát találsz. Nálam temetőt. Ez volt az egyik fő ok, amiért ezt a házat vettem meg. Régen ez volt a negyed temetője, a házban pedig a temetkezési vállalkozó lakott. Aztán csődbe ment, mikor a temetkezés csillaga leáldozott. Nem sírom vissza azt az időt. Máskülönben nem lenne az enyém ez a jó kis hangulatos hely.
Damien közben kiment a nappaliból. Nem szóltam utána, úgyis észreveszi, hogy nem ajánlott egyedül kóborolni a házamban. Halk morgás jelezte, hogy a házőrzőim vámpírt találtak. Hamarosan ismét megjelent az ajtóban, hátrálva, nyomában két kiscicámmal. Oké, nagy cicámmal. Bárki más kutyát tart otthon, hogy a házát őrizzék, vagy hogy legyen társasága. Én leopárdokat.

Leguggoltam és magamhoz hívtam őket. Mindkét leopárdom nőstény, Nyx fekete, Hera pedig foltos bundájú. Ki gondolná, hogy testvérek? Pedig azok. Halk dorombolással üdvözöltek, nagyon örültek, hogy láthatnak. Talán egy hónapja jártam utoljára itthon. Már nekem is hiányoztak. Ezért is teleportáltam ide az aktákat, hogy legalább legyen ürügyem végre hazajönni.
- Nyugi szépségeim – suttogtam nekik, mikor ismét morogni kezdtek. – Csak semmi hirtelen mozdulat, srácok! – figyelmeztettem őket, főleg Royt, akire beindultak a macskáim. – Az akták lent vannak, menjünk.
Kinyitottam a lefelé vezető ajtót és előrementem. Tudtam, hogy a vámpírok követnek, nem hinném, hogy egy helyiségben akarnának maradni a cicáimmal… és nem is tévedtem, hamarosan ott jöttek mögöttem.
A ház alatt mélyen egy nagy barlang húzódik, ami a Város alatt is folytatódik. Ez volt a másik fő ok, amiért ezt a házat vettem meg. Így élvezhetem a felgyorsított időt és a magányt egyszerre. Most pedig időből van nekem a legkevesebb.

Pár lépcsőfok után fényt gyújtottam, de csak a látszat kedvéért. Ezek a tetszőleges nagyságúra növeszthető mágialabdacsok a legegyszerűbb varázslatok közé tartoznak, és ami a legjobb, hogy a fényük csak akkor huny ki, ha a tulajdonos azt akarja. Ráadásul követik a létrehozójukat bárhová. Nem igazán lehet lekoptatni őket, nem mintha akarnám. Ha lezuhanok, még akkor sem hagynak el, ami nem rossz dolog, mert legalább látom, min kenődök szét. Egyébként nagyon jól látok sötétben is, de nem akarom lebuktatni magamat a vámpírok előtt. Higgyék csak azt, hogy egy egyszerű boszorkány vagyok. Addig jó nekem, amíg nem játszom ki az összes kártyámat.
Mikor leértünk, a fényeket szétküldtem, hogy bevilágítsák a barlangot, aztán a hátsó részbe mentem, ami a város alatt van. Ezt a részt rendeztem be hálószobának, meg nappalinak. Jobban szeretek itt a föld mélyén lakni, mint odafent.

Leültem a fotelba, és míg Victorék a kanapét foglalták el, a dohányzó asztalon árválkodó irathalomból előguberáltam azokat az aktákat, amire most szükségem van, majd a vámpírok elé toltam.
- Ezeket keresem – mutattam a papírokra és fényképekre. – Sikítsatok, ha ismerős bármelyik!
- Szerintem elég lesz az is, ha szólunk – komolykodott Damien. Te jó ég, ez mindig ilyen merev?
Victorral együtt belevetették magukat az aktákba, és már a harmadik órában jártunk, amikor határozottan jó ötletnek tűnt, hogy ide jöttünk. Különben hajnalig itt szöszölnénk a kutatással, azt meg nem engedhetem meg magamnak. Az ötödik órára már csak néhány fénykép és név maradt. Csöppet kezdtem türelmetlen lenni. Ha nem találnak semmit, tuti kinyírom őket. Ennyi idő alatt végigjárhattam volna néhány kocsmát.

- Ezt ismerem, láttam néhány napja a Bűnös Lelkekben. – mutatott Damien egy férfi fényképére. – Záráskor dobták ki csontrészegen.
- Akkor menjünk vissza, hátha ott lesz megint! – pattantam fel rögtön. Végre akció! Már kezdtem elunni az üldögélést.
- Nem hinném, hogy megint oda dugná a képét – kekeckedett az idősebb testvér.
- Én azért megpróbálnám. Hátha szerencsém lesz. – A barlangfalnál árválkodó fegyverszekrényből még előhalásztam egy kést, amit a csizmám szárába rejtettem tokostul, majd ellenőriztem a pisztolyaimat és a tárakat.
- Minek ennyi fegyver? – értetlenkedett Roy.
- Ha tényleg őt láttátok, akkor kiverhetem belőle, hogy hol vannak a többiek. Ezek pedig eléggé hatásos meggyőző érvek.
Egymásra néztek tanácstalanul, én meg vállat vontam és megindultam a lépcső felé. Ha jönnek, jönnek, ha nem, hát nem. Nem fogok könyörögni nekik…
- Már reggel van, biztos, hogy nem lesz ott! – kiáltott utánam Victor.
- Dehogyis nem. – fordultam feléjük. – Még mindig éjszaka van. A barlang a Város alatt van, ezért hoztalak ide titeket. Tudtam, hogy rengeteg aktán kell átrágnotok magatokat. – Gúnyos mosolyt villantottam feléjük a bamba, meglepett képüket látva. – Na, mi lesz? Jöttök vagy maradtok?
Persze, hogy jöttek utánam.