8.

8.

Meg sem álltam, míg ismét a Bűnös lelkek elé nem értünk. A vámpírok szó nélkül követtek ki a házból, át a Kapun, amit ismét létrehoztam. Rendesen lefárasztott az átjárók készítése, ezért is hoztam magammal ennyi fegyvert. Nem szeretek védtelen maradni, és tudom, hogy meddig terjed a mágiám.

Bent a cigifüstöt már vágni lehetett volna. Csak a bárpultnál ücsörögtek páran, egyébként a néhány órával ezelőtti nyüzsgéshez képest teljesen kihalt volt a kocsma.
A csávó, akit kerestem, a pultnál ült. Oké, ez túlzás, inkább rajta feküdt. Mármint a pulton. Az ajtóhoz ő volt a legközelebb, így feltűnés nélkül kicibáltam az utcára. A csaposnak szép kis borravalót vágtam a pultra, miután elkezdett tiltakozni a vendégét ért bánásmód miatt. Amint meglátta az összeget, már ment is a dolgára, tehát a lehető legmesszebb a tett színhelyétől. Szeretem, hogy jó hatással van a pénz az emberek többségére.

A vámpír bűzlött az alkoholos vértől. Ők is tudnak ám berúgni, csak nem mindegy a tálalás. Vérrel keverve ugyanolyan hatással van rájuk is az alkohol, mint az emberek többségére. Ez a díszpéldány például szerintem azt sem tudja jelenleg, hogy vámpír-e, vagy vérfarkas. Szánalmas, hogy egyesek mennyire nem tudnak mértéket tartani. Tényleg csontrészegre itta magát.

Egy közeli sikátorig hurcoltam magammal, nem hiányzik nekem a feltűnés, na meg a zsaruk. Még csak az kéne, hogy egy túlbuzgó ember ránk hívja őket. Kell a francnak a felhajtás.
- Ebből ugyan nem szedsz ki semmit sem – állapította meg Damien.
- Azt én is látom, sasszem – gúnyolódtam, aztán háttal a falnak löktem a részeg pasit. – De ha kijózanítottam, talán mégis.
- Ettől várod, hogy magához tér? Hogy falhoz lököd? – heherészett Roy. Most biztosan irtó viccesnek hiszi magát. Kár, hogy nem az.

- Nem egészen. Én ettől várom, hogy dalolni fog nekem. – Angyalian rámosolyogtam a fiúkra, aztán elővettem a stukkeremet és belelőttem három golyót a vámpír gyomrába.
- Te teljesen megvesztél?! – kiáltott fel Damien.
- Még nem teljesen, de jó úton haladok – kacsintottam rá, majd a jajgató, de már láthatóan teljesen józan vámpír elé guggoltam, aki addigra lecsúszott a földre. A gyomrára szorította a kezét, és felváltva szidta a felmenőimet és sajnáltatta magát.
- Rohadt kurva! Mit akarsz tőlem? Ez nagyon fáááj! – kábé itt untam meg a dolgot.
- Ne rinyálj, vámpír vagy, be tudod gyógyítani – közöltem vele ridegen. – Hol van Marcas? Válaszolj, és már itt sem vagyunk.
- Ki az a Marcas? – vinnyogta, miután felsandított Victorékra. – Én nem ismerek semmiféle Marcast.

- Ne szórakozz velem, mert fogytán a türelmem… - ráraktam a kezére, és így a gyomrára a kezemet és nyomtam egyet rajta, mire felüvöltött. – Fáj? Helyes. Sokkal jobban fog fájni, ha nem beszélsz.
- Ha elmondom, megöl! – Tényleg vérkönnyeket látok az arcán? Hű. Vagy én vagyok túl jó, vagy ő gyenge. Inkább az utóbbira szavazok. Ennyire nem erős az egóm.
- Ha nem mondod el, én nyírlak ki, de nem csak úgy simán, de nem ám! Darabokra szedlek, és addig tartalak életben, amíg csak lehet, hogy lásd és érezd – sziszegtem a képébe. - Kell neked több napos kínszenvedés, hm?
- Ne! Azt ne! Kérlek, én nem tudok semmit! – ordította. Ami nagyon jó, főleg hogy egyenesen az arcomba. Halláskárosodásra vajon jár valami pótlék? Majd megkérdezem Pault.

- Elcseszted. Az előbb mondtad, hogy ha beszélsz, megöl. Néha nem ártana, ha gondolkoznál, mielőtt megmozdítod a szádat. Na, nyögd már ki, hol találom!
- Nem lehet!
- Ó, dehogy nem. Háromig számolok, ha addig nem mondasz valamit, amit értékelni is tudok, nekikezdek a darabolásodnak. Rajtad áll, mennyi marad meg belőled – mosolyogtam rá, bevetve a tipikus „pszichopata vagyok” arckifejezésemet is mellé. És láss csodát, kezdett végre komolyan venni, legalábbis a félelemből, ami az arcára kiült, erre tippeltem. Megfélemlítésből csillagos ötöst kérek.

Előhúztam a bozótvágót a kabátomból, és megforgattam, csak hogy lássa, nem viccelek. Nagyot nyelt, szerintem a szomszéd városban is hallották. Meglengettem az orra előtt, aztán számolni kezdtem. – Egy…
- Tényleg nem tudom, hol van!
- Kettő…
- Csak a belső köre ismeri a tartózkodási helyét, rajtuk keresztül adja ki nekünk a parancsait! Csak ennyit tudok, esküszöm bármire, az életemre! – kiáltotta reszketve a félelemtől.
- Az nekem édeskevés. Három…
- Az egyik neve Darius, őt se tudom, hol van, de… - a magasba lendítettem a kést. – V..várj! Várj! Van egy ügyvéd, aki néhány éve védte a bíróságon. Ő biztosan tudni fogja, hogy hol van. És ha Dariust megtaláltad, meglesz Marcas is!
- Mi az ügyvéd neve? – leeresztettem a bozótvágót és az immár teljesen józan vámpír lábát kocogtattam vele.
- Valamilyen Joseph… - Hűű, ezzel sokat segít. Kismillió Joseph él ezen a tetves bolygón. Hogy felfrissítsem a memóriáját, ismét a magasba lendítettem a kisbicskát és úgy tettem, mintha azon gondolkoznék, mit vágjak le előbb. Ez hatott. – Megvan! Megvan! Joseph Brighton, ügyvéd itt New Yorkban! Mostmár elmehetek? Kérem. – ha azt mondom, hogy szánalmasan nézett ki ott a sötét sikátorban összekuporodva, nyüszítve a félelemtől, akkor eléggé enyhén fejezem ki magamat. Remélem Marcasnak azért van néhány használható embere is, mert különben halálra fogom unni magam.

Otthagytam, és visszamentem az utcára. Létrehoztam az átjárót és csak akkor fordultam Royék felé.
- Kösz a segítséget, de innentől boldogulok egyedül is.
- Te tényleg nem vicceltél, amikor azt mondtad a bárban, hogy ki kell nyírnod néhány vámpírt? – meresztgette a szemét Roy.
- Hát úgy tűnik, hogy nem. Még egyszer kösz! – megfordultam, hogy átmenjek a Kapun, de Victor elém állt.
- Szeretnénk veled tartani az ügyvédhez is.
- Minek? Őt már megtalálom egyedül is, és segíteni nem nagyon tudtok, hacsak nem… - oké, tudom, hülye vagyok, hogy megfordul a fejemben ilyesmi, de ha három nagydarab, akarom mondani két és fél nagydarab hím vámpírral - Royt ne számítsuk egésznek - beállítok, az látványban nem kispályás. Ez azért megfontolandó, mint belépő. – Rendben, de csak ha szóról szóra azt teszitek, amit mondok. Oké?

- Ez az! Ez jobb mint… mint… na, a fene se tudja, de ahogyan elintézted ezt a srácot, hát az valami hihetetlen volt! – áradozott Roy.
- Roy, kussolj. – mordultam rá. Rajongóm még nem volt. Egyszer mindent el kell kezdeni, igaz? Csak valahogy nem nekem találták ki az ilyesmit, tehát vagy hozzászokom, vagy kinyírom a kölyköt, és így leegyszerűsítem a képletet. Kábé eddig terjed a problémamegoldó készségem.
- És akkor most mi a program? – kérdezte Damien.
- Most haza megyünk, alszunk és pihenünk, én legalábbis ezt teszem, nektek csak javaslom. Zartakla ügyvédrészlege tízkor nyit, szóval momentán ráérünk. Csak utánatok. – mutattam a hazavezető átjáróra. – Vagy kértek térképet? Útbaigazítást? Fessem fel nyilakkal a betont? – gúnyolódtam, amíg végre megmozdultak. – El is mutogathatom, merre kéne elindulni. Vagy a füstjelek ismét divatba jöttek? Csak szóljatok, melyik kell!

- Jól, van, jól van, értettük elsőre is – morgott Damien, és átment a Kapun, nyomában Victorral és Roy-jal.
- Nekem nem úgy tűnt - sóhajtottam lemondóan. Nem gondoltam meg eléggé ezt a dolgot. Nagyon nem bírom elviselni a társaságot, és még egy nap ezekkel… Segítség!
Az éjszaka hátralévő részét a barlangban töltöttük, a Város alatt. A srácoknak kijelöltem a kanapét és a két fotelt ágynak, én pedig a koporsómba zárkóztam be. Nem hiányzik nekem, hogy álmomban meglepjen Roy. Inkább legyek óvatos, mint reflexből kinyírjam a kölyköt.

Koporsóban rajtam kívül valószínűleg senki sem alszik, legalábbis élő. A vámpíroknak sem szokásuk, az emberek tévhite erről egy rohadt nagy baromság. Nem halottak ők, a szó szoros értelmében legalábbis nem.
Az első vámpírok tízezer évvel ezelőtt születtek meg, közéjük tartozik Riordan és Marcas is. Mindannyian Skócia északi részén, egy barlangban éltek a családjaikkal. Akkoriban persze a legnagyobb gondjuk az volt, hogy megérjék a másnapot, vadásztak, halásztak, stb., vagyis csupa unalmas elfoglaltságuk volt. Engem legalábbis nem tudna lekötni az ilyesmi hosszú távon. Na jó, a vadászat talán, egy kicsit.

Egy nap a vadászok - öt férfi és két nő – eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Pedig ők csak átruccantak egy kis kirándulásra a Pokolba, a démonok dimenziójába.
Pechükre egy démon pont ott döntött úgy, hogy átjön a mi világunkba, ahol prédára lestek. A kapu nyitva maradt, és a hülyék átmentek rajta. Szívás, de az esztelenségüknek köszönhető, hogy van még egy fajunk. Szóval örök hála nekik, de akkor is szívás, nincs mit tagadni rajta.
Az átjáró bezárult mögöttük, és ott rekedtek. Vizük és kajájuk nem volt, a démonok világa pedig nem az emberek számára ehető élővilágáról híres, ami azt illeti, a két féle démonfajon kívül mást nem is nagyon lehet ott találni, ami élne.

Nem tehettek mást, mint hogy az „Ismerd meg, hová is kerültél!” játékot játszották, vagyis felfedezőútra indultak. Napokig meneteltek, míg végül az erejük teljesen elfogyott. A közelben volt egy patak, legalábbis annak látszott. Ittak belőle, de hamarosan iszonyatos kínok között meghaltak. A patak vérből volt, és nem vízből, mint azt ők naivan hitték. A közelben éppen a szokásos pokoli buli zajlott, vagyis a két démonfajta aktuális harca. Értsd: nyírj ki minél többet a másikból, míg bele nem döglesz. Jó szabadidős program, ezt én is szeretem űzni. Tudom, a munkám is ebből áll. Csoda, hogy imádom?

Szóval a két faj vére keveredett és csorgott a hét szerencsétlen felé, és ez az ütős koktél indította el a folyamatot, ami az újjászületésükhöz kellett. A kétféle vér megölte őket, átrendezte a belsejüket és a génjeiket, majd mikor az átalakulás teljes lett, feltámadtak. Halhatatlanok lettek, az első vámpírok. Ugyan olyan élők, mint bármelyik ember, akinek leállt a szíve és újraindították. Őket sem nyilvánítják élőhalottnak, nem igaz?

Démonvérük volt, így a dimenziókapu kinyílt nekik is, és visszajutottak ide. Csak volt két bibi: vérre szomjaztak, és többé nem tudták megenni az emberi ételt. Kezdetben állatokén éltek, de végül áttértek az emberi vérre. A másik bibi, hogy nem látnak a fényben. Amint egy kis világosság gyúl az égen, ők megvakulnak. A két démonfaj eléggé eltérő egymástól. Az egyik az emberekhez hasonló, a másik inkább undorító, ocsmány állatokhoz. Az utóbbi faj tulajdonsága, hogy fényre megvakul, mivel a Pokolban mindig sötétség van, így nincs arra szükségük, hogy lássanak nappal. Éjjel viszont tökéletesen látnak.

Néhány évszázadig együtt bolyongtak Riordanék, de végül külön váltak útjaik. Rájöttek, hogyan tudnak újabb vámpírokat teremteni, hogy még többen legyenek. Néhány évezred alatt tökéletessé vált a faj. A szemfogaik erősebbek és hosszabbak lettek, hogy az ütőereket könnyebben szakíthassák fel, és így a vérhez könnyebben hozzá jussanak. Képességeik alakultak ki, hasonlóak a démonokéhoz és teljesen újak is.

Néhány száz éve Marcas maga köré gyűjtötte az ősöket, kivéve Riordant. Ő inkább a Tanácshoz hűséges, és nem törekszik a világ totális leigázására. Merthogy Marcas terve ez: vámpírrá tenni minden embert és a többi fajt szolgasorsra ítélni. Hogy teljesen átvehesse az uralmat a fajtája felett, ki kell nyírnia Riordant, mert már csak ő áll az útjában, aztán jöhet a buli. Persze ez engem nem érint, mivel vagy így, vagy úgy, de megdöglök. Az éjjel volt időm gondolkozni, meg most is, miközben a tányérnyi bolognai spagettimet falom az asztalomnál. Adva van egy tízezer éves vámpír, plusz még öt ugyanebből az évjáratból, pár néhányezer éves vámpírocska meg a nem éppen elhanyagolható létszámú kíséret, és a másik oldalon egy emberi idő szerint két éves boszi, ha nem számítjuk Riordant meg a testőrségét. Már pedig amit eddig láttam belőlük, inkább nem számolom. Akárhogy is nézem, nem fogadnék magamra.

- Indulhatunk már? – türelmetlenkedett Damien. Tíz perce mást sem csinált, míg én ettem és a múlton merengtem, mint az óráját leste. Könyörgöm, halhatatlan, az ilyeneknek mit számít az idő? Én is csak a munkám miatt hordok magamnál vekkert, egyébként kell a halálnak. Ez meg itt türelmetlenkedik, mintha ember lenne. Én akkor is befejezem a kajálást, ha Marcas személyesen kopog az ajtómon, most az sem érdekel.
- Amint megettem, mehetünk. Nekem is kell néha az üzemanyag – böktem a végre üres tányéromra, amit a villával együtt tisztára varázsoltam, és a helyére raktam. – Most már indulhatunk – villantottam egy ártatlan mosolyt a pasira, aki mordult egyet és kifordult a konyhámból. Irritál a pasas, de nagyon. Asszem jobban, mint az öccse. Lehet, hogy ez családi vonás? Egy biztos, ők született vámpírok. Ez az egyik kiskapu a kettesszámú bibinél. Aki vámpírnak születik, az, ki tudja miért, de prímán lát sötétben és fényben is. A másik kiskapu az emberek találmánya: fekete lencsés napszemüveg.
Még indulás előtt lecsekkoltam, hogy minden fegyverem meg van-e, aztán Damien után eredtem.