9. rész - Veszélyes viszontlátás

-Fuss Leni, Fuss! Menekülj! – hallottam a hátam mögött a hangját, míg csak el nem veszett a messzeségben, s már csak a mögöttem vészesen dobogó léptek jelezték, hogy nem csak képzeltem a hangját. Hátra sem mertem nézni, féltem, hogy utolérnek, mégsem tudtam szabadulni attól a tudattól, hogy talán elkapták.

Aznap reggel még semmi nem utalt az este veszéllyel teli történéseire. Minden a szokásosan zajlott, ahogy egy rakás gyereknek meséltem az életemről, akár egy mesét, a kevésbé vonzó részeket kihagyva. Ők pedig tátott szájjal hallgatták az újabb és újabb kalandjaimat, és az Álmok Völgyének történetét. Egészen belemerültem ennek a másik világnak a bemutatásába, olyannyira, hogy észre sem vettem azt az ismerős érzést, ami apránként kezdett bennem egyre erősödni. Mint mikor tudod, hogy valaki vagy valami közeleg, de azt hiszed, csak álmodod.

Délután már egyedül, a gondolataim társaságában indulhattam vissza lakásomba, amit ugyan csak béreltem. Esőcseppek verdesték az aszfaltos utcákat, s az ég már ekkor fekete köntösébe öltözött tél lévén. Néhány, az iskolából hazaigyekvő kamaszon kívül nem is járt arra más rajtam kívül. Legalábbis azt hittem, amíg csak észre nem vettem, hogy valaki követ. Nem estem kétségbe, szinte biztos voltam benne, hogy csak egy rabló, akinek ellenem vajmi kevés esélye lett volna.
A lakásom ajtajához érve szinte el is felejtettem volna, mikor az a valaki mégis előttem termett, pedig alig pár perce még több méterrel volt lemaradva. Az arcát nem láthattam, de azt már éreztem és tudtam, hogy ő is különleges erővel rendelkezik.

-Ki vagy? Ismerlek? Mutasd az arcod! – Néztem rá a lehető legriasztóbb tekintetemmel, remélve, hogy nem ellenség.

-Nocsak, nem gondoltam volna, hogy ennyire megijedsz. Mestered nélkül már nincs akkora bátorságod? – kérdezte cseppnyi gúnnyal, mégis valami ismerős volt a hangjában.

-Semmi köze hozzá! - feleltem indulatosan, mindeközben végig rajtatartva szemem, hátha felfedezek valami árulkodó jelet.

-Hát így kell köszönteni egy régi barátot? – nevetett, majd megmutatta az arcát. A csodálkozástól egy ideig szóhoz sem jutottam.

Alig fél órával később már el is meséltem az elválásunk óta velem történteket mesteremnek, Milasnak, bár mindvégig alig vártam, hogy ő beszéljen. Nem bírtam már visszafojtani kíváncsiságomat, hogy mi történhetett vele és a barátaimmal a háború miatt, és egyáltalán, hogy miért keresett meg. Mégis egyre inkább azt vettem észre, hogy nem akar mindent elmesélni. Csak itt-ott elejtett szavakból tudhattam meg a történéseket és nem értettem, miért.

-Nem, még nincs vége a háborúnak. De közülünk szinte mindenki érzi, hogy neked egyre nő az erőd és reménykedünk. Már megkezdted a feladatod, de az nem csak abból áll, hogy tanítod az ifjakat és gyógyítasz. A sebeket lehet gyógyítani a háború végén, de nekünk az a cél, hogy megakadályozzuk, hogy sebeket ejtsenek.

-Nem magamtól jöttem rá az erőmre. Egy idős asszony segített benne, de nem ismerem. Soha nem árulta el a nevét és sajnos már nem tanít, hiába keresem, nem is találom. Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg a háborút.

-Velem kell jönnöd. Azért jöttem most ide. Már felkészültél rá, hogy megmutassam, miként lehetsz képes rá. – jelentette ki halkan, mégis ellentmondást szinte nem tűrő hangon.

-De hova? És egyáltalán hogy hagytad ott a háborút, hogy ide gyere?

-Egyikre sem válaszolhatok. Majd ha itt az ideje. Holnap reggel indulunk. És még valami… Ha netalántán… valami miatt elválnánk addig egymástól, akkor találkozzunk a temetőben. Tudod melyikről beszélek, alig pár napja arról álmodtál.

-Honnan tudod?

Ám több szót már nem váltottunk. Siettem, hogy összepakoljak, míg ő ismét elment kis időre. Azt mondta, még van némi elintéznivalója. Persze azt, hogy mi, nem mondta. Azt sem értettem, mégis mi jöhet közbe, ami miatt elválnánk egymástól ismét. Semmi jel nem volt rá, így próbáltam nem komolyan venni, mégsem tudtam kiverni azt a mondatot a fejemből.

Háromnegyed ötöt ütött az óra, mikor már kellően összepakoltam és felkészültem, hogy vele menjek. Mintha csak tudta volna, épp ekkor jelent meg az ajtóban, indulásra készen. Nem láttam semmi különöset az egymástól távol töltött idők alatt megkomolyodott tekintetében. Sietős lehetett, hogy elmenjünk onnan, alig tudtam vele tartani a lépést a csípős téli estében. Már a város határánál jártunk, amikor futó lépteket hallottunk magunk mögött. Milas azonnal megfogta a kezem és futni kezdtünk, bár nem tudtam, kik elől. Hiába kérdeztem tőle, nem adott választ. Azt feltételeztem, hogy Jogtalanok, de ahhoz, mint kiderült, túl erősek voltak. Alig pár másodperc tört része alatt játszódott le, hogy szinte a semmiből kerültek elénk… Nem is nagyon értettem, csak azt tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Az egyik torkon ragadott, amitől úgy éreztem, hogy megmozdulni sem tudok. Mintha blokkolta volna az erőm, ami pedig olyan hatalmas volt. Nem akartam hinni a szememnek, mikor Milas mégis szinte csak telepatikusan hátratántorította ellenfelem. S ekkor kiáltott fel, mikor többen gyűltek köré:

-Fuss Leni, Fuss! Menekülj!

Nem akartam otthagyni egyedül, velük, de tudtam, hogy a saját életem is kockáztatom, ha ott maradok vele. És szinte parancsolón nézett rám. Kénytelen voltam, s egyedül az a remény maradt meg bennem, hogy sikerül megmenekülnie az ismeretlenek elől és ott lesz a temetőben.