11.

11.

Jenna lakásán alakot váltottam és átöltöztem, úgy mentem vissza Zartaklához. Jó érzés volt ismét a saját arcomat látni a tükörben és a saját ruháimat érezni a testemen. Több beépülősdit nem vállalok el, az biztos. Elegem van belőle, de nagyon.
A parkoló kijárata egy hosszú zsákutca végén van, így csak egy irányba hajthat el az ügyvéd. Nincs más dolgom, mint megvárni a megfelelő kocsit. Megálltam a sarkon úgy, hogy még a ház takarásában legyek, de láthassam, milyen autó hagyja el a mélygarázst. Közben persze figyeltem a bíróság kijáratát is. Na nem azért, mert azt gondoltam, Brighton ott fog távozni, hanem mert néhány Árnynak esetleg eszébe juthat megkérdezni, mit is keresek itt Zartakla közvetlen közelében. Ugyanis a zsákutca a bíróság épülete mellett van.

Szerencsére csak én vélekedek úgy az órákról, hogy mi a fenének, ha egyszer ráérünk, ugyanis a garázs fölött egy kivilágított óra díszelgett. Hogy minek pont oda egy időmérő, az számomra rejtély, de mindegy, a lényeg, hogy volt miről puskáznom. Elmúlt öt óra, negyed hat és a mutatók már fél hatnál jártak, mire a megfelelő kocsi hajtott ki az utcára. Na végre! A legjobban a munkámban a várakozásokat utálom, de azt nagyon. Unalmas.
Kiálltam a zsákutca közepére, ott, ahol ki lehet menni a főútra. A Mustanghoz nagyon hasonló autó fényszórói hosszan bevilágították az utat, így hamar láthatóvá váltam. Remek! Nem mintha sokáig észrevétlen akartam volna lenni. Messziről éreztem Joseph félelmét, csak úgy bűzlött tőle. Szóval felismert. Helyes.

Megállt tőlem kábé húsz méterre, fogadni mernék, hogy azon járt az esze, most mihez kezdjen. Aztán a gumik éles csikorgása jelezte, hogy beletaposott a gázpedálba. Ha arra számított, hogy félreugrom, hát elszámolta magát.
Kivártam, míg a kocsi a közelembe ér, és felugrottam az elejére. Jobb öklömmel bezúztam a szélvédőt, megragadtam a gallérjánál Brightont, kirántottam az ülésből és vele együtt a száguldó jármű tetejére, onnan a hátuljára, majd a földre ugrottam. Mindezt pár másodperc leforgása alatt.
- Hol is tartottunk? – kérdeztem az ügyvédet, miközben elengedtem. Erőtlenül esett össze a lábaim előtt és tágra nyílt szemekkel az autóját nézte mögöttünk. A kocsi végül csúfos véget ért a parkolóval szemközti ház falában. – Ja, már tudom! Mintha Dariusról kérdeztem volna az irodájában, ha jól emlékszem.

- És meg is mondtam, hogy nem ismerek semmiféle Dariust – nyögte ki végül, mikor második nekifutásra meg tudott végre szólalni.
- Igen, és ahogyan akkor sem, így most sem hiszek magának. Szóval két választása van. Egy: szépen elmondja, amit tudni akarok, és békén hagyom. Kettő: a fájdalmasabb út a kínzás. Nekem mindkettő jó, de magának nem éppen. Melyik legyen?
- Nem tehetem – suttogta. – Ha beszélek, megölnek. Tudni fogják, hogy én beszéltem.
- Ugyan honnan tudnák meg? – kérdeztem szelíden, hátha ezzel is célt érhetek. Leguggoltam elé, hogy az arcába nézhessek, de ő csak ingatta a fejét, és egyre csak azt motyogta, hogy nem teheti. Sóhaj. Akkor jöjjön a durvább módszer. Lekevertem neki két pofont.

- Áú! – kiáltott fel az arcát fogdosva. – Ez meg mire volt jó?
- Ízelítő abból, amit tőlem kaphat. Akiktől fél, jelenleg távol vannak, én viszont itt vagyok, és higgye el, a szart is kiverem magából, ha nem kezd el beszélni! Ha pedig megunom a hiábavaló kérdezgetést, kinyírom, szépen, lassan. Gyanítom, vagyok olyan profi, mint Darius és társai. Szóval? Döntse el, kitől fél jobban! – A szemébe néztem, és elégedetten láttam, hogy a félelem, amit a vámpírok miatt érez, távolodik, hogy átadja a helyét egy sokkal közelebbi, megfoghatóbb rettegésnek. – Mit látsz a szememben, hogy így lesápadtál?
- A Halált – lehelte halkan. Nem túlzott, ismerem ezt a lelki állapotomat, és hogy milyennek tűnök ilyenkor. Mintha nem lenne lelkem, a szememből kihuny minden élet, halottá, érzéketlenné válik. Tipikus gyilkos tekintet, az olyanoké, akiket nem hat meg, hogy eggyel több hulla vére tapad a kezükhöz. Megfélemlítésekhez tökéletes ez az állapot, csak egy hátránya van. Ha túlzásba viszed és túl gyenge idegzetű az áldozat, összeszarja magát. Annak meg szaga van. Volt néhány ilyen jómadár, akik tényleg szó szerint bűzlöttek a félelemtől. Szerencsémre az ügyvéd ettől megkímélt. Eddig.

- Na akkor madárkám, csicseregd el nekem, mit tudsz Dariusról, és még élhetsz egy ideig. Miatta meg ne aggódj, nem csevegni akarok vele, hanem kinyírni. Nyugodtan beköpheted.
- Tényleg? – kérdezte meglepetten. – Miért akarja megölni?
- Mert ez a feladatom. Gyilkos vagyok, és jelenleg ő szerepel a listámon, nem maga. De ha hozzá magán keresztül vezet az út, akkor nem fogok habozni, és fogytán a türelmem! Nem érek rá beszélgetni – mondtam neki ingerülten.
- Jól van, elmondom, amit tudni akar – bólintott megadóan. Ezt már szeretem. Hosszabb meccsre számítottam. – Darius itt él New Yorkban fél éve a testvéreivel.
- Pontos cím nincs? Nem tudom, mennyit hiányzott földrajzból, de a város bazinagy.
- Egy gyárban lakik. Bíróság elé citált a segítségemmel egy vámpírt, azzal a váddal, hogy megölt egy elfet, ami mint kiderült, igaz is volt. A törvényeink szerint halálra is ítélték, a tulajdonait pedig árverésen eladták. A régi gyárépület is az övé volt, amit Darius vett meg. Úgy gondolom, hogy a vámpír nem akarta eladni neki, és ezért ítéltette el.

- Miért kellett neki egy gyár?
- Mert ez az egyetlen olyan épület a Gyilkos Vágyak környékén, ami elég nagy ahhoz, hogy több száz vámpírt el tudjanak szállásolni, és közel is van a diszkóhoz.
- Aha. És ezeket csak úgy elmesélték magának? - kérdeztem gyanakodva. Ez így eléggé hihetetlen sztori.
- Kihallgattam őket, amikor erről beszéltek. Miután megtaláltak, csak azért hagytak életben, mert úgy gondolták, még a hasznukra lehetek egyszer – vont vállat, aztán habozva hozzátette. – Meg akarják ölni Riordant.
- Igen, tudom. Ezért akarom megtalálni Dariust és a főnökét, minél hamarabb. – Na meg azért, hogy megússzam azt az éjféli bulit.
- Azt jól teszi – bólogatott. – Kár lenne érte.
- Ja – helyeseltem nem túl meggyőzően.
- Leírom a gyár címét, hogy mihamarabb megtalálja. – Elővett egy tollat és egy darab papírt az öltönye zsebéből, majd ráfirkantotta Darius lakcímét.

- Kösz! – elvettem tőle a cetlit és zsebre vágtam. – Már csak ez hiányzott – sóhajtottam, mikor meghallottam a szirénákat. Hamarosan három rendőrkocsi állt meg tőlünk nem messze csikorgó fékekkel, és hat rendőr pattant ki belőlük.
- Kezeket fel! – kiáltozták, a pisztolyaikat felénk irányítva. – Ne mozduljanak!
- A reakcióidejük enyhén szólva lassú, a szövegük meg uncsi – morogtam, persze eszemben sem volt teljesíteni a kérésüket. – Még egyszer köszönöm a címet, Brighton. Hazamehet.
- Örömmel segítettem, csak van egy kis gond. Az autóm használhatatlanná vált, hála önnek – mutatott a fallal összecsókolózott járgányra.
- Második figyelmeztetés! Kezeket fel és ne mozduljanak! – kiáltotta el magát egy nő. A ruhája rangjelzéséből ítélve nem sima járőr. Szupi.
- Elsőre is értettem! – mondtam neki, majd felsegítettem az ügyvédet a földről. – Akkor egy pillanat, és helyrehozom az okozott kárt.
Egy totálkáros autót ugyanúgy meg lehet javítani, mint egy betört tükröt. Fel kell idézni, milyen volt épen, a mágia szemcsék segítségével pedig újra összeilleszteni. Olyan, mint egy nagy kirakó. Mindennek megvan a helye, „emlékszik” rá a mágia, hol volt, csak irányítani kell. Ahogyan egy puzzle sem rakja ki magát, hanem kell hozzá egy vagy több marhára unatkozó ember. Átlag ők játszanak ezzel, a bosziknak meg marad a 3D-s változat.

Kijavítottam a kasznit, a betört szélvédő üvegszilánkjai a helyükre röppentek, és a kocsi jobban nézett ki, mint újkorában. Na jó, lehet hogy ez kicsit túlzás, de egy autójavító műhely csinálja ezt utánam, ilyen rövid idő alatt!
- Közéjük tartoznak! – kiáltotta a főzsernyák. – Le a fegyverekkel és vissza a kocsiba! – utasította társait, és villámgyorsan elhajtottak. Legalábbis gyorsabban, mint ahogy ideértek.
- Köszönöm, hogy helyrehozta! Mit értett a rendőr az alatt, hogy „Közéjük tartoznak?” – értetlenkedett Brighton.
- Azt, hogy a Fajokhoz tartozunk – kacsintottam rá. Úgy tűnik, szerencsétlen nem sokat konyít a világi dolgokhoz. A munkamánia hátránya. – Ez volt a célom az autója megjavításával. Erődemonstrációnak tökéletes. – A rendőrségre csak az emberek ügyei tartoznak, ahogyan van nekik külön bíróságuk is. Ilyesmivel a Fajok nem foglalkoznak, nekünk is megvan a magunk baja. A Fajoknál az Árnyak képviselik tulajdonképpen a rendőrséget, a komolyabb bűnözők elfogására vagy kiiktatására meg ott vagyunk mi, legális gyilkosok. - Csak azt nem értem, hogy ha ők idejöttek, akkor az Árnyak miért nem özönlöttek még ki – böktem Zartakla irányába.

- Áh, értem – bólogatott elgondolkozva. – Az Árnyak pedig azért nem léptek közbe, mert bármi is történik idekint, nem jöhetnek ki az épületből. Az a feladatuk, hogy azt védjék, és senkit ne engedjenek se ki, se be zárás után. Nos, akkor viszlát! – köszönt el végül és beült az autójába. – Még valami! – hajolt ki az ablakon, mielőtt beindította volna a motort. – Honnan ismeri azokat a vámpírokat, akik magával jöttek reggel?
- Egy bárból. Miért?
- Hát, csak, mert miattuk nem mertem beszélni – mondta ki végül, de nagyon zavarban lehetett, mert többször megigazította a nyakkendőjét. – A két testvér Darius öccsei, a harmadik, Victor pedig a sógora. Gondoltam, jobb, ha ezt is tudja – motyogta halkan, majd elhajtott.