4. rész - Álmok Völgye

Pár hétig ott maradtam nála, a Színházban volt számomra is elég hely. Otthon nem kerestek, anyám minden bizonnyal úgy gondolta, hogy megszöktem, de nem számítottam, neki csak a pénz volt a fontos, ami már teljesen az övé lehetett. Én mindeközben minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem ezt a számomra teljesen új világot. Ez alatt az idő alatt már meggyőződhettem afelől, hogy hol is a helyem. Az pedig nem ott volt, hanem egy teljesen máshol, aminek a létezéséről sokan még csak nem is tudnak.

Milas mesélt nekem arról a helyről, amely Skócia egyik eldugott részén található, ahova senki más nem léphet be, csak aki igazán hisz. Ahol mindegy, hogy tél van vagy ősz, ott akkor is nyílnak a virágok, ott akkor is boldogság van, ha máshol háború. Az Álmok Völgyének hívják még a mai napig, s sokan úgy tartják, Isten azt teremtette Paradicsomnak. De keveseknek adatik meg, hogy odataláljanak. Mikor először hallottam ennek a helynek a legendáját, nem akartam elhinni, bár tudtam, hogy Ő sosem hazudna nekem.

- Úgy képzelem el, mint a mesében. Te voltál már ott? – kérdeztem, mikor már sokadszorra beszéltünk róla. Ekkor már egy különös kapcsolat alakult ki köztünk, félig baráti, félig mentor-tanonci, s olyan dolgokat tanított nekem, olyan bölcsességeket, amelyeket senki mástól nem tudhattam volna meg.

- Voltam, s minden évben el is megyek, amikor a mifajtánk egy különleges bált rendez az erőnk tiszteletére. Idén is lesz, te is láthatod majd, ezt a háború sem akadályozhatja meg.

- Sosem árulod el, milyen háború. Miért nem?

- Elég nagy teher ez számunkra is, egy ifjonc még talán meg sem tudná érteni. Ha eljön az idő, majd elmesélem ezt a történetet is. Tudod mit? Ha nagyon szeretnél elmenni az Álmok Völgyébe, pár hét múlva lesz a bál. Nem hiszem, hogy akkora tragédia, ha most hamarabb megyünk, mint ahogy az elkezdődne. Legalább megismernél pár különleges személyiséget. Állítom, vannak, akik biztos, hogy tetszenének neked…

Ez a kaland így kezdődött. Ekkor jött el az a pillanat, amikor a mentorom szerint készen álltam, hogy megismerjek másokat. Bár még nem nyílt meg bennem az a képesség, amely teljesen hozzájuk hasonlóvá tett volna, de bölcsességem napról napra nőtt, ámbár még nem éltem száz évet. Az egyetlen, amit éreztem a néha minden porcikámba hasító tompa, de nem halálos fájdalom. Milas azt mondta, azért van, mert kezdtem érteni, és mert tudtam, s a tudásnak ára van. A történeteknek, amiket mesélt, azoknak pedig súlya, és az erőm kezdett kitárulkozni. Időbe telt, mire kiderült, milyen képességet is birtoklok.

Az indulás estéjén izgultam, nem tudtam pontosan, mi vár rám, de mentorom gondoskodott róla érzői erejével, hogy a belső egyensúlyom megmaradjon. Csak így lehettem rá képes, hogy vele együtt beléphessek azon a láthatatlan kapun, amely a titokzatos völgyet rejti. Az odajutáshoz sem volt már szükség semmilyen emberi találmányra, oda is csak a hit kellett. Számomra még kissé nehezen ment, bár többször is meghallgattam az egésznek a menetét.

- Csak behunyod a szemed, és magad elé képzeled. Ha hiszel, és benned csírázik a képességek tára, képes leszel rá, hogy magad előtt lásd akár az egész világot. Most csak a völgyre koncentrálj, még akkor is, ha soha életedben nem láttad. Sikerülni fog, és én is itt vagyok.

Mentorom szavai ellenére nem voltam biztos benne, hogy készen állok, de mindennél jobban akartam. Olyan érzés volt, mintha a testem elhalványult volna, mintha furcsa, mesebeli köd ölelt volna át, míg a fantáziám világa segítségével minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Láttam magam előtt London embereit, s csak messzebbre kellett tekintenem, hogy Skócia utcáit is magam előtt láthassam. Varázslatos volt, ahogyan képes voltam úgy felemelkedni a földről, ahogy mentorom láttam magam mellett, és így a megfelelő helyen földet érni. Az a hely átlagosnak tűnt, mikor már az ismeretlen köd is eloszlott. Dús füvezet, szél ringatta lombos faágak, tiszta, kék égbolt. Egyetlen egy furcsaság az volt, ahogy a Nap sugarai megtörtek egy helyen, ahol pedig semmi nem volt. Nem voltam biztos benne, hallucinálok-e, s csak Milas bölcs szavai hatottak ismét az elmémre. Mert amin a napsugarak megtörtek, maga volt a bejárat. Én nem láttam ugyan, de ő igen. Talán az évek, a tapasztalat, vagy az ereje miatt. Nem számított, csak az, hogy beléphessek. S bár onnan nem látszott semmi, mi lehet a kapu mögött, csak ugyanúgy a messzire nyúló táj, mikor mégis betettem a lábam a láthatatlan kapun, egy egész kis álomvilág tárult elém, amelyet addig elképzelni sem tudtam. Alig akartam elhinni, hogy sikerült, hogy egyáltalán beléphettem, de tudtam, hogy a játszadozó gyerekeket, a színes szállingózó buborékokat, a szivárványt, a mesébe illő palotát, az ölelkező fákat és a többit nem álmodom. Valóság volt.

- Szebb, mint azt valaha képzeltem – mondtam ki gondolataimat hangosan.

- Ó, akkor még nem elég élénk a fantáziád, de ezen még segíthetünk – hallottam mögöttem egy kislány hangját, s meglepetten fordultam hátra, az a jelenet pedig, hogy mentorom nevetett szavain, egyszerűen hihetetlen volt.

- Leni, ismerkedj meg Dorothyval, ne csaljon meg a látszat, az igazság, hogy sokkal idősebb, mint az látszik.

- Milas, nem igaz, hogy ezt mindenkinek elmondod, előbb-utóbb úgyis rájönnek. Na jól van, most kivételesen nem sértődöm meg. Egyébként csak Csillagnak szoktak szólítani – fordult felém a kislány, s ahogy jobban megnéztem, az égszínkék tekintetéből látszott is, hogy egyáltalán nem átlagos gyerek. Hosszú szőke haja és fehér, bokáig érő ruhájában akár egy angyal is lehetett volna.

- Nekem még nincs másik nevem. A Csillag, gondolom, ez az erődből jön.

- Csak nem kíváncsivá tettelek? Tulajdonképpen még csak hetven éves vagyok, nálatok az annyit tehet, hogy hét. Abban pedig igazad van, hogy a nevem kötődik az erőmhöz. Tudod, amikor egy kisgyermek a Földön kíván valamit, ha például hullócsillagot lát, vagy mikor elfújja a szülinapi tortáján a gyertyát, azokat a kívánságokat én próbálom teljesíteni, persze, csak ha nem lehetetlen. Ha azt kívánja egy haldokló kisgyerek, hogy gyógyuljon meg, azon nem segíthetek, de több időt adhatok neki, ha megkérem Timet, aki az idő irányítója. Tudod, ő a bátyám, de tulajdonképpen ikrek vagyunk…-mondta mosolyogva, egészen gyermeki fénnyel a tekintetében.

Először talán meglepődtem, hogy egy kislány képes ilyen józanul beszélni, és egy szuszra ennyit elmondani, de hamar be kellett látnom, hogy ez errefelé teljesen normális. Az ereje, hogy hogyan képes valaki ennyi jót cselekedni és a történetei, amiket pedig hosszú órákon keresztül mesélt, elkápráztattak. Nem kevésbé a testvére, Tim, akivel a vacsoránál találkoztam. A hatalmas és fényes palota, amiben különböző lakosztályok voltak, nem ért fel a lakóival. Tim igazán tehetséges „kisfiú” volt már akkor, mikor megismertem. Képes uralni az időt, irányítani, lelassítani, ha valamit nagyon várunk és felgyorsítani, ha valamit nagyon nem szeretnénk. Ez az ő játéka, az ő birodalma. Az embereknek hajdan még az elődje adta az éveket, de ezt már ő sem hosszabbíthatja meg, mert az embereknek is meg kell tanulniuk vigyázni és óvni valamit, engedelmeskedni valaminek, az időnek. Eleinte nem értettem meg, és nem is akartam, hiszen nem is volt olyan rég az apám halála, de be kellett látnom az igazát.

- Ha a Földön mindenki örökké élne, túl sokan lennénk, és nem lenne, ami visszafogná a világban a bűnözést és a gonoszságot. Elvégre, ha mindenre lenne időnk, nem csak a legfontosabbra fordítanánk azt – hallom még most is a hangját, amint ezt mondja.

Sok-sok különleges képességgel bíróval találkoztam még aznap, s egyre nehezebbnek tűnt kivárni, én milyenfajta tehetséget hordozok magamban. Nehéz volt, főleg, amikor a fájdalmakat kellett elviselnem, de azok a csodálatos személyek, akikkel találkoztam, a mentorom maga, hogy egyáltalán vele lehettem, kárpótolt érte. S este, mikor a hatalmas szobámban végre alhattam volna, nem voltam képes rá. A boldogság elöntötte a lelkem, hogy ott lehettem, és a pár hét múlva közelgő bál gondolata is izgalommal töltött el, ugyanakkor először jelentkezett a honvágy is. Kissé szomorkásan tekintettem ki az ablakon, mikor odakint tücsökciripelés tette varázslatossá az éjszakát, halk kopogás után mégis belépett valaki a szobámba.

- Éreztem, hogy nem alszol. Túl sokat töprengsz, még mindig – lépett mellém az ablakhoz Milas egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – Képes voltál belépni a kapun, közénk való vagy, de nem kellene, hogy honvágyad legyen. Miután vágyódsz? Az anyád nem ér meg ennyit.

- Én sem tudom, talán csak a hely, de azt is tudom, ha tőled elmennék, téged is hiányolnálak. Talán csak ilyen a természetem, nem hiszem, hogy aggodalomra adna okot. Csak, hirtelen magával ragadott a szomorúság. Pedig te, az érző, itt vagy.

- A testvéreink, az Álcázottak harcolnak. Talán azért ez a hangulat. Mindenki érzi, csak az újaknak nehezebb elviselni, mert rájuk nehezedik még a képességük felszabadításának érzelmi hullámzása is. Próbálj meg örülni egy kicsit, csak a kedvemért. Nem azért ajánlottam fel neked ezt a világot, mert szomorúnak akartalak látni. Emlékszel, ott a Színházban? Mikor fekete csuklyás ruhában tartottuk azt a „szertartást”, valójában a Föld erejét kértük, hogy segítsen a háborúban, hogy nyugalmat teremthessen valaki, bárki. Akkor jelentél meg… - itt hatásszünetet tartva nézett rám, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam. - Nem tudom, ennek köze van e bármihez is, de érzem, hogy nem kell sokat várni, és megjelenik az erőd, amely talán még az enyémnél is különlegesebb lehet. Gyere ide, ölelj meg, megnyugtatlak. Utána aludj egy kicsit, mert szükséged van rá. Nincs mitől félned.

S az ölelése olyan jól esett, mint kevés dolog a világon. Mint mikor azt érzed karácsonykor, hogy nincs semmi, ami megszakíthatná ezt a nagyszerű idillt. Amikor biztonságban vagy ismét, mert valaki megvéd. S mikor véget ért, még akkor is ott maradt az érzés bennem.

- Jó éjt, Leniah, szép álmokat…