10. rész - A pokol gyomrában

A temetőben síri csönd fogadott. Oda nem szűrődött be semmilyen zaj, semmilyen emberi gép által kiadott „üvöltés”. Csak én voltam ott és a sírjaikban nyugvó halottak. Egyszerre volt nyugodt és hátborzongató hely, amilyenhez hasonlót nehéz találni.

Csak lépkedtem a díszes sírkövek között összehúzva magamon a kabátot. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletem a levegőben, lámpafény pedig alig-alig könnyítette meg a dolgom. A temető közepe felé tartottam, ahol egy kövekkel kirakott kis patakféle folyt, ahová a hamvakat szórják egy-egy alkalomkor. Lassan mentem, erősen reménykedve benne, hogy mire odaérek mesterem már várni fog. Nem tudtam, ennek mégis mennyi esélye van.

Ám alighogy odaértem, rögtön futó lépteket hallottam a hátam mögül.

-Leni, követnek, siess, ezekkel nem lehet elbánni! – lihegte mikor mellém ért rá nem jellemző módon, mégsem haboztam követni az utasítását.

-Mégis hogy rázzuk le őket? – kérdeztem választ sem várva.

-A Pokolba már biztos nem követnek.

-A hova??? – Nem akartam hallani a fülemnek, azt gondoltam biztos csak viccel. Pedig nem…

Már alig kaptam levegőt a futástól mikor mesterem végre lefékezett, de a kérdésemre még akkor sem adott választ, sajnos volt sejtésem, miért nem. Egy sírkőhöz értünk, amely ugyan semmivel sem tűnt különbnek, mint a többi, ám ez csak látszat volt. Milas nem először járt ott, tudta, mit kell tennie. Miközben csendre intett, hogy ne kérdezősködjek, sietősen érintett meg néhány betűt a sírkő feliratán, amely egyébként latinul volt felírva. És láss csodát, a sírkő fedele elmozdult helyéről halk morgással, és egy sötét, szemmel nem látható mélységű lejárat tárult elénk. Nem csontváz volt benne, nem oszló emberi tetem. Egy, a mélybe vezető keskeny és átkozottul meredek lépcső. Milas karon ragadott, majd lesétáltunk, illetve lebotladoztunk, míg a kősír teteje bezárult mögöttünk. Eléggé féltem, nem tudva, mire számítsak, még azzal a tudattal is, hogy mesterem mellettem volt.

Egyedül nem épp emberi szemem segített kiigazodni a mérhetetlen sötétségben, de még így is, szinte, mint egy vakegér tapogatóztam előre mesterem után. Néha hang alapján ellenőriztük, hogy meg van -e a másik. Aztán a mélység és a lépcső utáni hosszú folyosó tágulni kezdett, érezhetően, már csak az egyik falat értük el kezünkkel. Aztán már csak az tűnt fel, hogy világosabb kezd lenni, pedig a padló lejtett a talpunk alatt. Valahonnan nem természetes fény hívogatott minket. Ám ahogy a környezetet egyre jobban szemügyre vehettem, nem sok választott el az undortól. A falak koponyákkal voltak kirakva a föld alatt, a lábunknál pedig férgek ezre csúszott-mászott. Lassan megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy mikor mesterem a Poklot emlegette talán nem viccelt. Ezt csak megerősítette az, mikor megtudtam, honnan jön a fény. Egy előcsarnokszerűségből, ahol emberek égtek hang s anélkül, hogy bőrük elszenesedett volna. Ez volt a vétkesek, az ő örökkön-örökké tartó kínzó büntetésük.

-Te, Milas, miért jöttünk ide? – Suttogtam, remélve, hogy ezzel nem okozok hatalmas katasztrófát, hogy megszólaltam.

-Azok, akik követtek, nem véletlenül tették. Minden bizonnyal a Jogtalanok szövetkeztek a Pokol angyalaival, hogy együtt taszítsák örök nyomorba a világot. Viszont ez azt is jelenti, hogy a békéhez itt van a kulcs elrejtve. Hogy mi az, pontosan magam sem tudom, de már hallottam róla mondákat. – összegezte pár mondatban, tudván, hogy nem lenne jó, ha bárkik is meghallanák a hangunkat.

Jó pár földalatti hátborzongató termen és folyosón kellett keresztülmennünk, mire végre megláthattuk azt a dolgot, amit minden bizonnyal kerestünk. Egy apró dobozka hevert az egyik sarokban árválkodó kőtömbön. S miközben egyre inkább ideges lettem a már hörgő hangoktól, amelyek bezengték a helyiséget próbáltuk meglelni a varázscsapdákat, amelyek minden valószínűség szerint kellettek, hogy védjék a tárgyat. Egyáltalán gondolkodni sem volt könnyű abban a környezetben, mert az ember minden egyes odalent töltött perc alatt egyre inkább úgy érezte, hogy mind belül, mint kívül fojtogatja valami. Biztos voltam benne, hogy Milas nem érzi annyira, mint én, mivel idősebb és sokkal tapasztaltabb volt nálam, ugyanakkor tudtam, hogy mindezzel ő is tisztában van.

Remegő kézzel nyúlt mesterem a dobozért, miután semmiféle észlelhető csapdát nem fedeztünk fel. Ám amint hozzáért, szinte robajszerű hangok hallatszódtak minden irányból. „Démonok”- öltött fel bennem a gondolat, és pár percig azt hittem, itt a vég.

Addig a pillanatig még sose láttam démonokat. Sötét, szinte nem is látható suhanó alakok, s ha néha-néha meglátja őket az ember, akkor is, szinte alig tud rájuk nézni szavakkal kifejezhetetlen csúfságuk és undormányuk miatt. Szinte maga a rájuk való pillantás is mérgezően hatott. Akiket a föld felett láttunk, semmik nem voltak ezekhez képest, csak kis előfutárok. Mesteremmel szinte minden erőnket bevetettük, hogy egyáltalán meg tudjunk onnan menekülni. Mert az, hogy elbánjunk velük lehetetlen volt. Csak egy cél állt a szemünk előtt, meglógni a kis dobozkával. Mégis, a tömérdek sötét démon között úgy tűnt, ez sosem fog bekövetkezni. Nem kis csatának néztünk elébe… De valakik a segítségünkre siettek szinte a semmiből.

-Tűnjetek innen mocskos bűzlő bagázs, azt hiszitek, elbánhattok egy ilyen jóképű tökéletességgel, mint én vagyok? – Azonnal a nevető hang felé kaptam a tekintetem, de nem is volt időm szemügyre venni a gazdáját, aki mellettünk esett talpra, mert egy másik követte.

-A te gyönyörűséges és tökéletességes arcodtól maximum elmenekülnek.

Ezután olyan szinten felgyorsultak az események, hogy szemmel alig lehetett követni. Nem mondhatni, hogy túlerőben voltunk, sőt, méltán túlzás lenne ezt állítani, de már megvolt a reményfény a menekvésre. A kezünkbe akadt és a magunkkal hozott fegyverekkel és varázserőnkkel egyaránt harcoltunk, miközben megpróbáltunk a sűrű feketeségen át kifelé törni. Azt sem tudtuk a végén, ezernyi sebből vérezve – amelyeket begyógyítani nem volt idő, - hogy a kijárat felé haladunk –e. Már egész úgy éreztem, hogy nem bírom sokáig a már húsomat marcangoló szörnyek között, mikor lépcsőt éreztünk a talpunk alatt. Onnantól már csak futottunk, ahogy bírtunk. Életveszélyes helyzet volt…

De kiértünk! Biztonságban kijutottunk és ez némileg, sőt nem is kis részben volt köszönhető a két addig ismeretlen férfinak. A földfelszínre már nem követhettek minket a démonok. Már biztonságban voltunk, az előköveteknek pedig távozniuk kellett, mert a nap felkelőben volt. Kimerülve dőltünk a fűbe regenerálva sebeinket. Ez vagy negyed órába beletelhetett, mire egyáltalán fel tudtunk állni.

-Hát, ez nem volt semmi, öreg. Azt hittem, ott hagyjuk a fogunkat. De azért nagy kaland volt nem? –vigyorgott az egyik ismeretlen.

-Srácok, igazán kösz, hogy besegítettetek, nem fogom elfelejteni. Jut eszembe, még nem is ismertétek meg a legújabb tanítványom. – Szólt mesterem, én pedig végre végigmérhettem a segítőink. Az egyikük szőke, kékszemű, igazán jóvágású fiatal férfi, míg a másik zöldszemű és barnahajú volt. Előbbi kissé sportosabb öltözetet viselt, míg utóbbi némileg elegánsabbat, ám ez nem volt annyira feltűnő. Arcuk mégis teljesen egyforma volt.

-Ó, ez esetben, kishölgy, Liam Davis vagyok. –és kezet csókolt úriember módra a jólöltözöttebbik Liam.

-Én pedig a híres, nevezetes és felejthetetlen Declan… Davis. – nézett rám a másik eszméletlen kék szemeivel kivillantva elkápráztatóan fehér fogait.