14.

14.

Kikötözve tértem magamhoz. A két karomat kifeszítették. Egy-egy vámpír kezében végződtek a láncok, amik foglyul ejtettek. A jó kis bőrtopomat levágták rólam, ott hevert a földön, tőlem néhány méternyire, a bőrkabátom mellett. Felsőtestemet lemeztelenítették, de a hajamat előre húzták. No, nincsenek illúzióim, nem azért, hogy ne látszódjanak a melleim, hanem mert így a hátam kiváló célponttá vált.

Felnéztem és megpillantottam Marcast. Térdeltem, így egészen magasnak látszott a pasi, hát még a többi, akik körülöttünk csoportosultak. Sorra felfedeztem Victort, Roystont, Damient és Dariust. Mellettük pedig ott vigyorgott a részeg vámpír, akitől értesültem az ügyvédről. Szuper! Teljes a létszám. Legalább nem kell megkeresnem őket, hogy kinyírjam mindegyiküket.
- Mondj el mindent, amire kíváncsi vagyok, és elmehetsz. Ha nem beszélsz, megkínoznak az embereim – mondta Marcas, miközben a részeg vámpírra mutatott, akinek az egyik kezében egy szöges korbács, a másikban egy tőr volt.
- Emlékszel még rám? – kérdezte tőlem Jay, és meglengette az orrom előtt a korbácsot. Kábé három centis, ujjnyi vastag fémszögek álltak ki belőle.
- Aha. A részeg vámpír. Csak selejteket szedtél össze, tata? – piszkáltam Marcast. Tudom, alvó sárkányt nem szekálunk, de nem tudtam kihagyni.
- Nem, és ha továbbra is bosszantani próbálsz, előbb kezdünk neki a bőröd lenyúzásának, mint szeretnéd. Válaszolj inkább a kérdésemre! Ki küldött, hogy ölj meg?

- Egyáltalán nem szeretném, hogy megnyúzzatok, de nem fogok beszélni, szóval inkább essünk túl azon a kínzáson – mosolyogtam rá.
- Ahogy akarod – bólintott Marcas. – Jay, tedd a dolgod!
- Igenis! – vigyorgott a marha, és leguggolt elém. – Kár ezért a szépségért – heherészett, majd a tőrt végighúzta az arcomon, de csak megkarcolt.
- Utoljára kérdem anélkül, hogy kárt tennénk benned! Ki küldött, hogy ölj meg? – kérdezte az őstulok.
- Semmi közöd hozzá! – kiáltottam. A szívás az, hogy nem beszélhetek, nem is akarom elárulni, hogy ki a megbízóm, és egy, valószínűleg halálig tartó kínzásnak nézek elébe. Hurrá! Áh, dehogy vagyok ideges. Mi okom lenne rá, hm?
- Jay! – Marcas ezt úgy mondta, mint egy parancsot. A vámpír engedelmeskedett is, a tőr élét végighúzta az arcomon ismét, de ezúttal mélyen belevágott, a jobb halántékomtól egészen le az államig. Kis híján felkiáltottam a fájdalomtól, de még időben ráharaptam a nyelvemre, hogy visszatartsam. A vérem végigfolyt az arcomon, lecsepegett a hajamra és a földre. Elállíthatnám a vérzést, de akkor rögtön veszélyesebbnek tűnnék, azt meg nagyon nem akarom.

Míg én átkozódtam magamban, Damien térdelt le elém, Jay helyére, aki hátrébb húzódott.
- Nem akarom, hogy bajod essék. Kérlek, áruld el, amit tudni szeretnénk! Utána elkábítunk arra az időre, amíg Riordant megöljük, és te szabad lehetsz, élhetsz tovább. Csak áruld el, kinek a parancsát teljesíted! Ha viszont nem segítesz nekünk, halálra kínoznak. Tényleg ezt szeretnéd? Gondolj a nővéredre, Lily, a családodra, a macskáidra! Azután döntsd el, megéri-e neked, hogy meghalj valakiért, akiért talán nem is érdemes. – Hú, de meggyőző. Csak egy hibája van: nekem mások a terveim.
- Nem! – mondtam neki határozottan, de úgy, hogy mások is halhassák.
- Hát jó – sóhajtotta, majd visszaállt a helyére.
- Jay, mutasd meg neki, hogy nem viccelünk! – utasította Marcas a talpnyalóját, aki elégedett vigyorral megkerült engem és a két vámpírt, akik a láncaimat fogták, és mögém állt.

Kettőt találhattam, hogy most mi jön, de elsőre is sikerült. Nagy levegőt vettem, hogy felkészüljek nagyjából, és már suhant is az első ütés. A lélegzetem bennrekedt a tüdőmben, amitől legalább nem tudtam felsikítani. A szöges korbács végigszántotta a hátamat, letépve a bőrt róla. Mázli, hogy nem többágú. Akkor fix, hogy visítanék már most, így viszont csak szaporábban kezdtem lélegezni. A második csapásra már felsikoltottam. A szögek lehámozták rólam a húst, éreztem, hogy darabokat szed le rólam a hátamról ott, ahol a bőröm már nem volt a helyén. A harmadiknál kis híján elájultam a sokktól, mert a szögek végigkaristolták a bordáimat és a gerincemet. Remegtem a fájdalomtól egész testemben, és a korbácsolásnak még közel sem tartottunk a végénél.
Félig ájultan, félig magamnál voltam, amikor ismét megláttam Damien arcát magam előtt. A vámpíroknak, akik a karjaimat szétfeszítve tartották eddig, már új melójuk akadt: engem térden tartani, mert ha nem fognak a láncok segítségével, tuti kiterülök a padlón.

- Elárulod végre, hogy ki bízott meg? – kérdezte. – Ha megmondod, véget ér a szenvedésed – próbált meggyőzni.
- Nem! – suttogtam rekedten, de határozottan, miután sikerült megszólalnom. Kész csoda, hogy nem remegett a hangom.
- Akkor nem tehetek érted semmit – mondta Damien, és újból visszament Marcas mellé. – Nem hajlandó beszélni.
- Akkor hagyjuk. Majd kiderítjük máshogy. Öljétek meg, aztán gyertek utánunk a Gyilkos Vágyakba! Ma éjjel támadunk, a szertartás alatt! – mondta Marcas neki és Dariusnak.
- Igenis! – biccentett Darius. Hallottam, ahogyan lábak százai elhaladnak mellettem és hamarosan majdnem teljesen kiürült a gyárépület. A láncaimat tartó vámpírok is távoztak, és amint elengedték a fémköteleket, én szabályosan kiterültem a padlón. Összekuporodtam saját véremben feküdve, és már csak abban reménykedtem, hogy Mio tényleg ideér. Mert ha nem, nekem annyi.

Tizenhét vámpír maradt ott velem. Darius, Damien, Victor, Roy, Jay, még egy srác, aki nagyon hasonlított a testvérekre, két nő, egy fiatal lány és egy fiú, valamint még hét férfi. A lényeg, hogy csak egy hiányzott a népes csapatból, akit ki akarok nyírni, Marcast meg éjfélig ráérek megölni.
Amióta a fővérivó közölte, hogy még ma, az avatás alatt támadnak, legszívesebben ugrálnék örömömben, de mivel kissé leharcolt vagyok, így csak magamban tudok ujjongani. Persze nekem aztán tökmindegy, hogy lesz-e éjféli buli vagy sem, ha most átküldenek a másvilágra. Jelenleg ugyanis annyi szufla nincs bennem, hogy legalább mágiával tudjak harcolni. Képességeim per pillanat addig terjednek, hogy lélegezzek, ne ájuljak el, és ne dögöljek meg. Ennél többet ne várjon tőlem senki. Még rendesen beszélni sincs erőm addig, amíg nem regeneráltam a hangszálaimat, mert rekedtre sikítoztam magamat az elmúlt fél órában.

- Lily, utolsó esélyed! – térdelt le mellém Victor, hogy jobb belátásra bírjon. – Mi tényleg nem akarunk megölni, ha nem muszáj, de ehhez neked is engedned kell! Ki bízott meg azzal, hogy megöld a sógoromat és Marcast? - Behunytam a szememet, és úgy ráztam meg a fejemet óvatosan, nemet intve. – Lily, kérlek! Ne csináld ezt!
- Hagyd, úgysem tudna beszélni, ha akarna se. Ez a barom teljesen kikészítette – hallottam meg az egyik nő hangját fentről. Gondolom mellettünk állt.
- Hé! Ne engem hibáztass, én csak parancsot követtem! – mentegetőzött Jay.
- Na persze! Még el is hinném, ha nem látom közben az elégedett, szadista pofádat! – mondta a nő megvetően.
- Asherah, összetöröd a szívemet! – adta a mártírt a megkínzóm.
- Nincs mit összetörni, már rég szétrágták a férgek. – Asszem kezdem csípni a csajt. Főleg, ha nem nyuvadok ki.

- Nagyon nincs ez így jól! – hallottam Roy hangját. – Én tényleg nem akarom őt holtan látni. Nézzetek rá! Hetekig eltart, mire rendbe jön, addigra meg rég érvényét veszti a megbízatása!
- Parancsot kaptunk, Roy! Ha nem teljesítjük, Marcas végez velünk! – Ha tippelnem kell, akkor azt mondanám, ez Darius volt. Egyébként meg felőlem vitatkozhatnak arról, hogy éljek-e vagy sem, amíg nem jutunk el a sem részhez.
- És ha azt mondanánk, meghalt? Elrejtjük valahol és rávesszük, hogy szívódjon fel New Yorkból! – Ez a másik nő lehetett, hacsak a többi pasinak nincs némi feminin beütése.
- Ezzel csak egy gond van! – szólalt meg Jay. A hangján tisztán érződött, hogy elégedetten vigyorog a kis korcs. – Hogy én holtan akarom látni a kis kurvát, és ha nem hal meg, beköplek titeket!
- Azt próbáld meg! – mordult rá Darius fenyegetően. Na, ha ezek egymásnak esnek, nyert ügyem van. Én itt addig elheverészek félholtan, nem sietek sehova.
- Mért, akkor mi lesz? – ez nagyobb marha, mint én… tuti, hogy az idősebb testvér és ez az idióta nem egy súlycsoportba tartoznak. Az egy dolog, hogy én beszólok Marcasnak, az eredményét érzem is, de még mennyire… Ez a kis nulla meg itt pattog ennek a brutális kinézetű vámpírnak. Ugyanis végre volt időm megnézni, ki volt az egyik célpontom, miután kicsit elfordítottam a fejemet, komoly fájdalmak árán.

A pasi tényleg hasonlított a két testvérre, de akár Marcas unokaöccse is lehetne. Hosszú fekete haját hátul összefonva hordta, fekete kabát volt rajta és alatta fekete nadrág és póló. Még véletlenül sem követte a vámpírdivatot. Az arca nem volt olyan jóképű, mint a testvéreié, de nem is ronda. Inkább az a típus, akivel az emberek és a Fajok többsége sötétedés után egy sikátorban még véletlenül sem futna össze. Persze én más eset vagyok. Ha te vagy a halál, nincs mitől, és főleg kitől félned a sötétben. Ahogy így elnéztem a Jaynél jó két fejjel magasabb és kétszer olyan széles bátyót, én biztosan Dariusra fogadok a meccs kimenetelében.
- Miszlikbe aprítalak, ahhoz mit szólsz?
- Azt, hogy utána megdöglesz, haver! – kakaskodott a két vámpír. Valaki ültessen fel, hozzanak nekem rágcsálnivalót, és felőlem mehet a bokszmeccs.
A szemem sarkából láttam, hogy a hét vámpír Jay mögött sorakozik fel, Darius mellett pedig a rokonsága. A parti viszont nagy sajnálatomra elmaradt, mert egy harmadik csapat úgy döntött, éppen ideje közbeavatkozni és mindkét félt helyben hagyni. Megérkeztek a barátaim.