12. rész - A sötét kishercegnő

Valamiért hiába kérdeztem őket a titokzatos Pokol Úrnőjéről, aki a húguk, nem mondtak semmit. Talán úgy hitték, elég, ha mindenre csak akkor jövök rá, ha már találkoztam vele.

Annyit meg kell hagyni, a napjaink egészen addig legalább gondtalanul teltek. A két fiú lassan már engem is akár a kistestvérük, úgy kezeltek, bár be kell vallanom, ez az esetek hetven százalékában rendkívül idegesítő volt.

-Figyelj, habcsókom, ha nem sietsz azzal a reggelivel, üres hassal indulunk útnak – szólt ki a fürdőből Declan, míg én épp a rántottával szenvedtem. Hiába, még az évek multával is nehezemre esett egy ilyen egyszerű étel elkészítése is.

-Te meg légy oly szíves és hagyj melegvizet nekünk is! Olyan sokáig tusolsz, hogy egyáltalán csoda, hogy nem párologsz el – vágtam vissza. Ezt legalább elsajátítottam tőlük, valahogy kezdtem megállni a talpamon, vagy legalábbis úgy éreztem.

Végül senkit nem sikerült megmérgeznem a rántottával, s nem úgy tűnt, mint amiből maradni is fog egy falat. Az elfogyasztása közben Milas meséit hallgattuk az ikrekről, mennyi bajból kellett őket kirángatnia. Néha-néha elmosolyodtam arra gondolva, hogy talán már sosem fogja kinőni vagy levakarni magáról a felvigyázó szerepét. Annyira idillinek hatott ez a kép, örültem, hogy erre már akkor rájöttem, mert hosszan csak figyeltem őket, megpróbálva elraktározni azt a képet az agyam egyik eldugott részében, hogy egyszer majd, évek múltán elővehessem a színektől már kopott emléket, hogy megmelengesse szívemet. Így még most is pontosan képes vagyok nektek leírni, mert örök fényképként őrzöm.

Odakintről a nap gyenge fénye szűrődött be, mi pedig lassan-lassan pakolni kezdtünk, amikor egy kérdés ötlött a fejembe:

-Hé, srácok! Ha itt az idő, hogy találkozzunk a húgotokkal… Ismét le kell menjünk arra az életveszélyes helyre, kockáztatni, hogy másodperceken belül a nyakunknak ugranak?

-Szerencsére nem. Bár a hugi a Pokol egyik nagyon fontos úgymond vezetője, mégsem az egyetlen, és nem a fő. Azok minden bizonnyal megölnének minket, hogy elloptuk a dobozt, de ő remélhetőleg nem. Egyébként egy kirendelt kastélyban vár minket, ezért az életünket nem fogjuk kockára tenni.

-És csak remélni tudjuk, hogy mond pár hasznos szót erről a titokzatos dologról –fejezte be Liam öccse gondolatmenetét. Többet már nem is akartam kérdezni, fölöslegesnek tartottam. Ez alatt a pár nap alatt megtanultam, hogy csak akkor kérdezzek, ha a válasz hasznomra válik, egyébként pedig időpocsékolás.

Fogalmam sem volt, mire számítsak a lánnyal kapcsolatban. Még azzal sem voltam tisztában, körülbelül mennyi idős, bár véltem, húsz alatt van, hisz a fiúk idősebbek nála. Igazán érdekelt, mit tud nekünk mondani, ezért nehezen tudtam kivárni a találkozás időpontját.

Ahogy Declan mondta, nem a Pokol felé vettük az irányt. Enyhén szólva tátva maradt a szám, amikor a hegyeket emlegették.

-Hegyek? Miféle hegyek? Milyen hegy?

-Tollhegy, cica tollhegy, milyen hegy lenne, hm? – forgatta a szemét Declan, amiért majdnem – de nagy erőfeszítések árán mégsem – egy igen kecses és nőies grimasszal jutalmaztam.

-Leni, az Álmok Völgyét sem láttad, mégis ott volt – mosolygott rám Milas, kezét a vállamra téve. – Ez is hasonló, csak mégsem. Sok-sok évvel ezelőtt menedékül szolgált a rászorulóknak, a gyenge, erejüket vesztő angyaloknak. Még mikor eget-földet rengető csata zajlott az alvilág és köztük. Ma már mindkét fél odamehet, amikor csak akar, ám ott tilos, szigorúan tiltott bármiféle támadás vagy harc. Aki ezt megszegi, nos… De ez már egy másik történet…

-Á mester, olyan vagy… Sose fejezed be, csak hagyod, hogy az ember agya napokig ezen gyötörje magát. Egyáltalán hogy jutunk oda? És miért csak én nem tudok semmit?

Erre már nem válaszoltak, csak csöndre intettek. Néha egész úgy éreztem, hogy „gyerekként” kezelnek, de azért eltűrtem, mert jól esett az általuk nyújtott biztonságérzet. Olyan volt, mint egy család…

Útnak indultunk tehát Magyarországról az ismeretlen felé. Legalábbis számomra annak tűnt. Volt, amikor olyan érzésem támadt, mintha az idő múlása lelassult volna, ahogy órákon keresztül csak megyünk, lábunk mégsem érhette a földet. Ez is afféle velejárója volt a létünknek. Bevallom, igazán hasznos közlekedési forma volt, főleg, hogy az emberek mintha észre sem vettek volna minket. Mire odanéztek volna a lelassult térben, már mérföldekkel arrébb jártunk. Amikor már nem a város füstös, betonos világát láttam magam körül, hanem egyre sűrűbb és sűrűbb ködöt, már reméltem, hogy nem vagyunk messze. Az utazás igazán kimerítette az embert, kiszipolyozta az erőm javarészét. Nem állhattunk meg pihenni…

Aztán lassítani kezdtünk, már éreztem a lábam alatt a ropogó havat és bőrömön a csípős hideget. Rögtön elővettem táskámból a meleg kabátot, hogy magamra vegyem. Körülöttünk már hegyek megszámlálhatatlan sora tornyosult, a tetejüket nem is lehetett látni az azt övező fehér ködtől. Összedörzsöltem a tenyeret.

-Remélem azt is tudjátok, hogy melyiken van az a kastély, mert én valahogy egyet sem látok – szóltam a többieknek kissé morcos kedvemben, mire Milas elővett egy térképet. Rögtön odamentem és kikaptam a kezéből, de hiába forgattam jobbra-balra, nekem kínai volt rajta minden jel, így inkább vissza is adtam.

-Nem egészen hegyen. Inkább hegyben – adta meg a választ, és úgy tűnt, nem csodálkozott azon a felettébb „értelmes” képen, amit erre vágtam.
Az egyik – nekem semmit sem mondó – hegyoldalhoz mentünk, mire én hitetlenül forgattam a szememet.

-Tuti, hogy elnéztél valamit a térképen, ez egyszerűen hülyeség – mormogtam, aztán meglepetésemben majdnem lenyeltem a saját nyelvem, mikor Milas egyszerűen szinte táncolni kezdett a hegy előtt. Magamban erősen reménykedtem, hogy senki sem látja rajtunk kívül, és örültem, hogy ez éppen nem mondható egy sűrűn lakott övezetnek. Bár az esetlegesen arra járó állatok agyi épségéért nem vállaltam volna felelősséget. Ám láss csodát! A hegy kettévált, mintha csak parancsszóra tette volna. Összekapartam valahonnan a hó alól az állam és bementünk. Már meg sem lepődtem, mikor a hegy nagy robajjal összezárta magát mögöttünk.

-Beszélni nem tud? – kérdeztem komikusan.

Odabent mély sötétség és csönd honolt, csak bóklászva haladtunk előre, a szokatlanul sima talajon, míg egyik pillanatról a másikra gyúlt fény, és megláthattuk, hol vagyunk. Láss csodát, márványpadló, művészien kifaragott kőoszlopok, bársony, vörös és zöld függönyök, ki tudja hány éves fáklyák a hegy belsejében! Úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Nem beszélve arról, hogy dülledhetett ki a szemem, mikor észrevettem, ki ül méterekre tőlünk egy minden bizonnyal színarany trónszéken. Mert az bizony trónszék volt a javából. Egy egészen elképesztő kinézetű, szinte márványarcú kislány ült ott. Éjfekete haja lágyan omlott kecsesen ívelt vállaira, tűzpiros ajka azonnal magára vonta a figyelmet a fehér arcon pihenve. Az eget megszégyenítően kéken tündöklő szeme szinte az ember velejéig hatolt, ha belenézett. Törékeny, mégis hatalmas erőt sugárzó testén fekete bársonyruha pihent. Összességében kilencévesnek, ha tűnhetett, mégis úgy éreztem, mintha már évezredeket élt volna át. A lélegzetem elakadt, ám mikor a fiúk meghajoltak, követtem a példát. Mikor felegyenesedtünk, már felállt a sötét kishercegnő, és megszólalt csilingelően gyönyörű hangján. Az ember el sem hinné, hogy a Pokol szolgája.

-Gyertek közelebb, ne féljetek. Jó újra látni titeket, bátyáim – és elmosolyodott. Nem értettem. Hogy lehet ez a gyerek gonosz? Lakozhat –e egyáltalán benne bármiféle kis szikrája a gonosznak? Vagy csak erre szánta a sors? Annyi kérdést tettem volna fel, de nem lehetett. Így csak közelebb léptünk, ahogy kérte.

-Tudod, miért jöttünk húgom – kezdte Liam a hozzá méltó udvarias hangján. – A segítségedet szeretnénk kérni egy számunkra igen fontos ügyben.

-Igen tudom… Választ fogok adni a kérdéseitekre – majd intett kezével, és díszes székek jelentek meg mögöttünk. Csak egy intés, neki ennyibe került. Próbáltam leplezni a zavarom, de igazság szerint szerettem volna megtudni róla mindent, azonban csak hallgattam tiszteletet parancsoló, mégis gyerekhangját. – Üljetek le, ez sem egy kis esti mese lesz…