3. fjezet: Kárhozat

3. fejezet: Kárhozat

2002. október 8.

Nyolc éven keresztül nem írtam a naplómba, hogy miért? Jó kérdés, talán mert lefoglalt a gyönyörű ház, Seb kedvessége és az, hogy végre boldog voltam, sikerült kihevernem édesanyám elvesztését.
Hogy most miért vettem elő mégis a kis könyvecskét?
Úgy vélem, most egy hosszú történetet fogok leírni, egy olyan rémhistóriát, minek magam estem áldozatául. Elkárhozásom pillanatait örökítem meg, hogy majd valamikor később, ha kell, vissza tudjam olvasni.
Most nem a „nevelőm” házában vagyok, egy idegen asztalnál írom le remegő kezekkel a megrázkódtatásaimat.
Nem tudom, meddig bírom ép ésszel, amíg a magam ura vagyok, le lesz minden jegyzetelve és aztán… de miket is gondolok!
Inkább elkezdem halálom meséjét… remélem, részletesen vissza tudok emlékezni a múltra.

Az évek gyorsan teltek. Mindig akadt valami izgalmas dolog, ami által soha nem unatkoztam. Hatalmas könyvtára volt a háznak, Sebastian tanított más nyelvekre, hogy el tudjam olvasni a könyveket, amik vagy latinul, vagy franciául, vagy valamilyen rég elfeledett nyelven íródtak. Kifejezetten élveztem az ottani életet. Hercegnő voltam és a villa a birodalmam. Kíváncsiságom szinte kielégíthetetlennek látszott, de leghűbb barátom Seb, mindig ki tudta elégíteni éhező fantáziámat.
Felcseperedtem, egyre többet beszélgettem a villa urával, kiismertem őt az évek során. Mindig is körüllengte őt az a furcsa erő, hogy mi az azt soha nem tudtam kiszedni belőle.
18 éves voltam, hosszú egyenes hajam a derekamig ért, mosolygós arcomon mindig volt egy kis pír, karcsú alakomat Seb többször megdicsérte. Olyan voltam, mint egy hamvas barack, ami arra vár, hogy megízleljék. Forrongott a vérem, de senki nem érhetett hozzám a villában, az épületet meg nagyon ritkán hagytam el, hiszen hatalmas volt, én meg kényelmes, és nem esett jól sokszor kilépni az ajtaján, mivel egy birodalom volt az is.
Ám ennyi idős korra, még is csak világot akartam látni, lázadtam minden ellen, ki akartam törni nem létező börtönömből, szabadságra vágytam, és engem körülrajongó férfiakra.
Egyik éjjel mindenki tudta nélkül hagytam el a villát. Sétáltam az utcán, fogtam egy taxit, és bementem a városba, az egyik szórakozó helyen lyukadtam ki.
Jól éreztem magam, tetszett a zene, a társaság. Minden tökéletes volt, egészen addig, amíg haza nem akartam menni. Az egyik férfi nem engedett. Azt mondta, hogy folytassuk nála az éjszakát. Persze nekem nem tetszett ez az ötlet, miért is akartam volna egy ennyire részeg emberrel tölteni életem első házon kívül töltött éjjelét?!
Kést rántott, és azzal fenyegetett. Nem voltam hozzászokva efféle bánásmódhoz, elsétáltam mellette, mire ő az oldalamba döfte a kést. Hangos sikoly hagyta el a számat, amire a biztonságiak odasereglettek. A férfi eltűnt, én meg eszméletlenül dőltem el, mint egy darab fa.
A saját ágyamban ébredtem, mellettem ült az úr, most nem mosolygott, haragos volt a tekintete. Már éppen magyarázkodni szerettem volna, mikor megszólalt.
- Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Hát nem adtam meg neked mindent, amire csak szükséged van? Mivel érdemeltem ki, hogy fellázadj ellenem? - szavai keserűek voltak, és szomorúak - Lányomként neveltelek, tanítattalak, és így hálálod meg? Ha nincsenek ott azok a biztonságiak, már nem élnél… összetörted a szívemet Angela.
- Én… én… én nem akartam ekkora bánatot okozni uram. - szinte már sírva ejtettem ki a szavakat - Csak meg szerettem volna ismerni az életet, hogy milyen az, ami a falakon kívül van. Bocsánatáért esedezem.
- Jól van lányom - megsimította az arcomat - nem haragszom rád, mert igazat mondasz, túlságosan szigorú voltam veled, nem engedtelek el sehova, mert féltettelek…
A nyakába borultam, bár fájt a mozdulat, és csendesen sírtam. Megértettem végre, hogy mennyire fontos vagyok a számára, ugyan az okát nem tudtam, de nem is számított akkor. Örültem, hogy ott vagyok vele, és ő csitításképpen a hátamat simogatja, éreztem, hogy szeret.
- Fáj még a sebed, igaz? - kérdezte, miután kibontakoztunk az ölelésből - Majd meggyógyítom… - felhúzta a pólómat, és kezét a sebre tette, egy másodperc nem telt el, és már nem volt sérülés… mintha meg sem történt volna.
- Ezt meg hogy csinálta? – hüledeztem - Mindig is tudtam, hogy ön más, mint az egyszerű emberek. De végül is mi? Mágus?
- Nem - mosolyogta meg a szavaimat, és húzódzkodott attól, hogy elmondja, végül mégis megtette - én vámpír vagyok.
Csend ereszkedett ránk, láttam az arcán, hogy várja gúnyos szavaimat, meg hogy kinevessem, de semmi ilyet nem kapott. Szemeim csillogtak a kíváncsiságtól és a boldogságtól. Alig kaptam levegőt. Magam sem tudom miért, de gyengéden megcsókoltam, és mélyen a szemébe néztem. Nem szóltam semmit, de ő olvasott a tekintetemből. Forrón viszonozta a csókomat, közben magához húzott, és hátra döntött az ágyon. Kezei bebarangolták a testemet, amit én csukott szemmel hagytam, majd eltűntek a pólóm alatt és a nadrágomban. Halkan felnyögtem, amivel további tettekre sarkalltam. Fölém emelkedett, és figyelmes mozdulatokkal lefejtette rólam a ruháimat. Ott feküdtem anyaszült meztelenül az ágyon, és ő várt. Várta, hogy megengedjem neki a folytatást. Én elmosolyodtam, és bár nem olyan ügyesen, de hasonló képpen levetkőztettem őt. Bal kezével támaszkodott, jobb kezével végigsimított az oldalamon, miközben szenvedélyesen csókolt. Olyannyira élveztem a közelségét, és a szeretetet, amivel elhalmozott, hogy szinte észre sem vettem, mikor belém hatolt. Figyelmes volt, és vigyázott rám, hiszen tudta, hogy szűz vagyok. Nem akart nekem túl nagy fájdalmat okozni. Lassan mozgott bennem, és ajkai az enyémekhez tapadtak, mintha egyek lennének.
Kívántam minden egyes érintését, a csókjait, a lényét. Testem egyre hevült, szinte felforrt a vérem általa. Apró csókjai betemették a nyakamat, a vállamat és a melleimet. Egyé váltunk csupán egyetlen pillanat volt az egész, mikor a lelkünk és a testünk is egyesült. A kéjtől elhomályosodva nyögtem fel, mikor olyan élvezetet adott nekem, amit még soha senki ez előtt. Aztán vége lett, az egész világ megsemmisülni látszott abban a pillanatban, majd elernyedtek az izmaink, és levegőért kapkodva csókoltuk egymást.
Pár percig még rajtam volt, aztán lefordult rólam, és mellém feküdt. Gyengéden végigsimított az arcomon, és hagyta, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. Így aludtunk el…
Másnap már egyedül ébredtem, hirtelen azt hittem, csak álmodtam az egészet, de egy vörös rózsa hevert az ágyon, alatta egy kis boríték. Mosolyogva bontottam fel…

Kedvesem,
Ne haragudj, hogy magadra hagytalak ez után az éjszaka után, de tudod, hogy ki vagyok, és azt is, hogy számomra halálos a napsugarak érintése, bár csak fele annyira végzetes, mint a te közelséged, a csókjaid, az illatod.
Remélem, ma éjjel is találkozunk, meg szeretnélek ajándékozni valamivel.

A te szerető Konstantinod
Madarat lehetett volna fogatni velem azon a napon, semmi nem ronthatta el a kedvemet, olyan boldog voltam, hogy számomra megszűnt minden, csak a naplementét vártam szobám erkélyén, a korláton ülve.
Nem késett. Amint besötétedett megjelent a lovagom mellettem, és szorosan magához ölelt, miközben csókolt.
- Mi okból árulta el nekem a nevét ebben a levélben uram? - kérdeztem rá azonnal.
- Az ok egyszerű, felfedtem a kilétemet, nincs értelme titkolózni előtted, hiszen felnőttél. Hálás vagyok, hogy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok…
- Milyen ön? Hiszen nem is ismerem, tényleg nem tudom, hogy önt ismertem e meg az évek alatt, vagy az embert, amit játszott előttem… -valóban összezavarodtam egy kicsit.
- Neked mindig magamat mutattam, csupán elhallgattam, hogy mi vagyok.
Bólintottam, és szemembe visszaszökött a kíváncsiság szikrája.
- Miféle ajándékról írt?
Nem válaszolt, nyakamra csókokat hintett, majd egy apró szúrást éreztem. Keményen tartott karjai között, nem engedte, hogy elessek, vagy elájuljak. Óvatosan a földre fektetett, felharapta a csuklóját, és a szám fölé tartotta. Értetlenül néztem rá, bár nehezemre esett nyitva tartani a szemem. Beszélt hozzám, de nem halottam, szavai nem jutottak el a tudatomig. Annyi erőm sem volt, hogy ellenálljak, így hagytam, hogy a vére lecsurogjon a torkomon. Hányinger fogott el, ahogy a sós, meleg nedű elérte a gyomromat. Mikor elvette a kezét, azt hittem, befejeződik a megpróbáltatás. Sötétség honolt bennem, és körülöttem a világ hazugnak látszott. Ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a szívembe, bejárta az egész testemet. Összegörnyedve feküdtem, hangtalanul patakzottak a könnyeim, aztán mindennek egy csapásra vége lett. A fájdalom elmúlt, a világ elsötétedett előttem.