4. fejezet: Harag

4. fejezet: Harag

Napló folytatása…

Sebastian munkálkodott a szobámban, mikor magamhoz tértem. Zúgott a fejem, és homályosan láttam mindent, csak színes foltok ugráltak a szemem előtt. Csupán egyetlen dolog volt, amiben biztos voltam, mérhetetlen éhség kínozta testemet. Halkan nyöszörögtem, mire Seb odajött hozzám félénk mosollyal az arcán.
Furcsán néztem rá… szemeim tükrözték a lelkemben dúló sötétséget. Egyre hangosabban hallottam, ahogyan ver a szíve, és a vére elönti az egész testét. Intettem neki, hogy hajoljon közelebb hozzám… félt, de megtette, amint szemeim rátapadtak a nyakán kidomboruló erekre már vége volt. Bele mászott a pók hálójába. Pillanatok leforgása volt az egész, szomjamat csillapítottam édes, meleg vérével, fel sem fogtam, hogy mit teszek, eluralkodott fölöttem a vadász ösztönöm.
Testét a földre engedtem, és sokáig néztem fal fehér arcát, amin még akkor is ott ült a félelem és a döbbenet. Gyűlöltem magamat, de még inkább teremtőmet.
Vad dühvel téptem fel az ajtót, és robogtam át a háznak arra a részére, ahová tilos volt eddig bemennem. Egy hatalmas faajtó állta el az utamat, de pillanatok alatt kettétörtem, fel sem fogtam akkor, hogy milyen erő lakozik bennem, csak törtem előre, mint a faltörő kos, míg meg nem találtam szobájának ajtaját. Őrülettel kezdtem el dörömbölni az ajtaján megfeledkezve az illemről.
Várakoztatott, s csak késve nyitott ajtót nekem. Hatalmas pofonnal köszöntöttem őt, szememben vörös könnyek égtek. Hátratántorodott, így be tudtam menni a búvóhelyére.
- Hogy merészelte? Mi hatalmazta fel magát erre a becstelen tettre?- sziszegtem a szavakat, és remegtem a dühtől.
- Nyugodj meg… -láthatólag fel sem vette a pofont, amit kapott. Szemei hidegen és érzéketlenül csillogtak- Hálával tartozol nekem azért, amit kaptál. Kevesen méltók rá, hogy ilyen kegyben részesüljenek. Előttem csúszva kellene megköszönnöd, hogy vámpírrá tettelek, te hálátlan!- ütésre emelte a kezét, de visszakozott.
- Soha!- lába elé köptem a parkettára.
- Ne legyél ostoba! Nélkülem már nincs esélyed. Szükséged van rám. Neked kell döntened, hogy ellenségek leszünk, vagy barátok!
- Dögöljön meg! – prüszköltem a szavakat, majd rácsaptam az ajtót.
Hát így kezdődött vámpír életem.
Több napig nem láttam Konstantint az incidens után, hogy őszinte legyek nem is hiányzott.
Napokig csak a szobámba zárkózva hallgatóztam, és gondolkoztam.
Vámpír.
Istenem, mivé lettem! Megöltem Sebastiant, akinek a teste már nem volt a lakrészemben, mikorra visszaértem, csupán az ágyhuzaton hagyott egy kisebb foltot maga után, ahogy még szivárgott a nyakából a vér.
Ódzkodva bámultam a vörös foltot a hófehér takarómon, mégis a sajnálat helyett, csupán éhséget éreztem.
Össze voltam zavarodva, egyszerűen nem tudtam magammal dűlőre jutni! Undorodtam a gondolattól, hogy ölnöm kell, viszont másik részem meg vonzódott a kalandokhoz, és a veszélyhez.
Már kijártam a házból, azt hittem, mivel vámpír vagyok, nem érhet semmi baj, meg tudom majd magamat védeni.
Egyedül vadásztam, és egyedül töltöttem minden éjszakát. Nekem tökéletes állapot volt, nem is kívánhattam volna jobbat.
Egyik este a közeli negyedben sétáltam, már túl voltam a vadászaton. Egy kisfiúra lettem figyelmes, aki egy test fölé hajol, mikor közelebb mentem hozzá, láttam, hogy egy csecsemő vérét issza. Nem tudom, hogy az anyai ösztön ébredt e fel bennem, vagy alapból gusztustalannak, és embertelenek tartottam ezt a tettet, de megragadtam a fiú vállát, és megpróbáltam lefejteni a csecsemőről. Meglepetésemre meg sem moccant, ehelyett rám emelte sötét tekintetét, és nekem ugrott, egyenest a nyakamnak, és szipolyozni kezdett. Hiába tiltakoztam, küzdöttem ellene, termete meghazudtolta erejét. Nagyon erős volt számomra.
Belenyugodtam a ténybe, hogy meg fogok halni, ám a fiú szeme megbabonázott. Fekete volt, mint az éjszaka, és egy-egy vörös csík szaladt benne végig függőlegesen.
Lassan szállt belőlem el az élet, lehunytam a szememet, és átadtam magam a pillanat varázsának. Éreztem, amint az utolsó cseppeket szívja belőlem a gyerek, amint lassul a szívverésem, majd megszűnik dobogni. Ó istenem, milyen csodálatos volt…
Közel járt a hajnal, így tudtam, hogy a nap elégeti a testem, és végleg eltűnök majd e Föld színéről, ez örömmel töltötte el a lelkemet az utolsó pillanatig. Már vágytam a halált.

Kicsit abba hagyom az írást, le kell pihennem pár órára… ha felkeltem, akkor ismét neki ülök, és folytatom a történetet.
Remélem el tudok aludni…