5. fejezet: Fájdalmas ébredés

5. fejezet: Fájdalmas ébredés

Napló folytatása…

Éles fájdalom hasított belém, összegörnyedtem. A külvilágból annyit érzékeltem, hogy valami hideg kövön fekszem. Hangtalanul patakzott szememből a vérkönny, majd felsikoltottam. Úgy éreztem, hogy szét akar robbanni a testem, éreztem minden egyes porcikámban a fájdalmat. Hol megfeszült a testem, hol elernyedt attól függően, hogy milyen mértékű volt a fájdalom. Nem tudom, ez az állapot meddig tarthatott, de mikor végre elcsendesült a lüktetés, és kinyitottam a szemem egy kolostor kövén találtam magam körülöttem egy körben csuklyás alakok álltak, és kántáltak valamit számomra érthetetlen nyelven. Szívem hevesen vert, és rémült voltam, feltápászkodtam a földről, mire ők elhallgattak. Egyikük felemelte a fejét, és a szemei megcsillantak. Neki is olyan tekintete volt, mint annak a fiúnak. Hátrálni kezdtem, míg valamibe bele nem ütköztem. Felnéztem, és egy feszületet láttam, amin nem Krisztus teste volt megfeszítve, hanem egy kígyó tekergőzött rajta, szájában egy gyermekkel. Visszataszító szobor volt, de nem tudtam levenni róla a tekintetem, magával rántott.
- Hol vagyok? -szaladt ki a számon az ijedt kérdés, miután valamelyest magamhoz tértem.
- Biztonságos helyen Angela. – hallatszott egy komoly hang az engem körülvevők egyikétől.
Megráztam a fejemet, és nem hittem a szememnek.
- Élek még, vagy ez a vámpíroknak járó halál?
- Halottabb vagy, mint eddig bármikor gyermek.
- Ki vagy te? – vetettem oda a gyanakvó kérdést.
- A nevem Diolus. Én vagyok szerény szektánk vezetője. Jöjj gyermek – kitárta karjait- lépj közénk, s tanulj, vagy pusztulj kínok közt.
Mit tehettem volna? Talán a félelem, vagy a kín a tehetetlenség cselekedtette velem, a mai napig nem tudom.
Egyszeriben elfelejtettem eddigi életemet, és elfogadtam a férfi ölelését.
Ebben a pillanatban a gyertyák, melyek megvilágították a helyiséget kialudtak, s ránk borult a sötétség, amely oly fekete volt, milyet még nem láttam.
Ettől kezdve minden megváltozott. Hittem a szavaikban, hittem az elveikben, és én magam is elindultam az örök tanulás útján.
Választottak maguknak egy nevet, mely összetartotta őket, és visszanyúlt egészen a legelső generációkig, ez a név a Scelestus serpens volt. Latin szó, jelentése sötét lelkű kígyó.
A közösség szabályai kötöttek voltak, de nem korlátozták le a szabad elmék áramlását. Mint kiderült ez a testvériség fajunk megjelenésekor szerveződött, és azóta bővül újabb tagokkal, így mára már világszerte ott vagyunk az emberek mögött. Mi irányítjuk őket, nincs saját politikájuk a halandóknak, a legtöbb politikust a szekta tagjai tartják ellenőrzésük és befolyásuk alatt.
Egyik elve a sötétség gyermekeinek, hogy semmibe veszik a halandóságot és azok képviselőit. Csupán bábnak tartják az embereket, és ételnek. Felsőbbrendűségük egyértelműen megmutatkozott előttem, látván hatalmukat, és erejüket, szinte térdre borultam előttük.
A testvériség egy bizonyos hierarchiára épül. Van egy vezetőjük, a legidősebb és legbölcsebb vámpír, ez jelen esetben Diolus, az ő szava szent és sérthetetlen, senki nem mondhat neki ellent, szinte Istenként tisztelik. Őt követik az úgynevezett remeték, akik a legjobb harcosokból kerülnek ki, s ha valami nem kellő probléma akad, azt ők oldják meg, vagy önkényesen, vagy pedig parancsszóra. Eszméjük sérthetetlen, és szabad kezet kaptak a vezértől, bármit megtehetnek. A következő létrafok a szerzetesek. Ők olyanok, mint egy hétköznapi vámpír, törvények szerint élnek, de nincsenek leszabályozva.
- Mindig is érdekelt, hogy miért az Egyházból kaptak nevet a rangok? – kérdeztem rá pár hét eltelte után, az engem legjobban foglalkoztató kérdésre.
- Mi mind csak egerek vagyunk egyetlen hatalmas macska karmai között…
Szerettem mesteremet, mindig rébuszokban beszélt, és elvárta tőlem, hogy megfejtsem szavainak jelentését.
- De nem szolgáljuk Istent, hogy az Egyházra támaszkodhatnánk. – gondolkoztam hangosan.
- Isten számunkra nem létezik, felhő, s mi a Földön járunk a sötétségben.
- Jelképünket elnézve leginkább a Gonosz szolgái vagyunk, így hát úgy vélem, irónia csupán az egész.
Diolus nem felelt, csak elmosolyodott, mindig ezt tette, innen tudtam, hogy kitaláltam gondolatait.
- Hamarosan elkezdjük elméd és képességeid megnyitását és gyakorlását. Már sokat tudsz a Testvériségünkről, szabályait és rendszerét ismered, elveinket velünk együtt vallod. Úgy vélem felkészültél, hogy te magad is felemelkedj hozzánk.
Már alig vártam a percet, hogy mesterem tanítson.
Azt vallottuk, hogy soha nincs vége a tudomány megismerésének, örök életünk tanulással telik, öltsön az bármilyen formát.
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy milyen folyamat által váltam ilyen kegyetlen vámpírrá, és hová veszett belőlem az ember, akit annyira védtem teremtőm elől. Konstantin is sokszor volt gondolataim tárgya, vajon keres engem, vagy örül, hogy megszabadult tőlem?
Ám ezen kísértések mind eltörpültek új énem megismerése mellett.
Mivel nem voltam még avatott tagja a Testvériségnek, így halandók ruháit hordtam, s szemem is a régi volt még, nem sötétedett el, s nincs benne vörös csík, mint a többiekében.
Diolus szerint nem kell sokáig várnom az ajándékra. Így nevezte átalakulásom pillanatát.
Furcsának tartottam, hogy egyik tag sem szólt hozzám, nem beszéltek velem, egyedül mesterem okított minden egyes szavával, rá is kérdeztem a dologra.
- Miért nem beszélget velem senki, mester?
- Az oka egyszerű gyermek, még nem tartanak méltónak arra, hogy szóba elegyedjenek veled. Számukra senki vagy. – mondta nemes egyszerűséggel a sértő szavakat.
- Ezt nem gondoltam volna, kissé sérti az önbizalmam – csúsztak ki a számon letört szavaim.
- Nem szabad, hogy ilyen gondolatok terheljék az elmédet. Várj, s az ajándék után te leszel a felemelt szent, kit mindenki tisztelni fog, s védeni. Jelenleg nincs semmi, amit fel tudnál mutatni számukra, azért nem öltek meg, mert az én választottam vagy, s szavamat és tetteimet, mint te is tudod, nem kérdőjelezik meg. – rám mosolyogott és magához ölelt – hamarosan vége lesz kínzó magányodnak. – csókot nyomott a homlokomra, s eltűnt, engem kétségek közt hagyva.