6. fejezet: Kínok

6. fejezet: Kínok

Napló folytatása…

Mindig azt mondta, hogy az elme erősebb a testnél, s ne a fizikai mivoltomat akarjam megismerni, hanem a tudatomat, mert tudat nélkül elvész a corpus, de az elme test nélkül is tovább él és gyarapszik. Minden gondolatnak kiterjesztése van, a szálak mindig egy cselekményhez, vagy eseményhez vezetnek, ezért sokkal halálosabb az elme, mint az erő, mit izmaink, és vérünk biztosít. Nem értettem szavait legelső tanulásunk pillanatáig.
Még le sem ment a nap, mikor értem jött a mester. Nem mondott semmit, csak intett, hogy kövessem. A kolostor épülete alá mentünk, a hideg, még úgy is, hogy vámpír voltam, átjárta a csontjaimat. Ő egyre csak mosolygott.
- Hol vagyunk mester? – tettem fel a kérdést, miután egy nehéz fa ajtón bevezetett, és elém tárult a terem.
- A tudatod erősítésének színhelyén gyermek.
A helyiség hatalmas volt, talán nagyobb, mint a kolostorban a Grandertum (nagyterem). Falaira lázas álomképek voltak felfestve, szenvedő és vérző vámpírokat ábrázoltak, lélektelen gonosz szörnyeket és vérkönnyeket ontó, sebekkel telített nőket. Gyönyörűsége megbabonázott, és egyben megrémített.
Haladtunk egyre beljebb a teremben, miközben szemeimet nem tudtam levenni a fali képekről.
Nem éreztem félelmet, sőt talán furcsán hangzik, de a képek megnyugtattak, és békét hoztak kavargó lelkemnek. Úgy éreztem, a terem és a díszítése hozzám tartozik, belőlem fakad, és bennem válik egy egésszé. Hatalmasnak gondoltam magam, ahogy haladtam halk léptekkel mesterem mellett egyre beljebb a helyiség mélyére. Mintha egy másik életemben már jártam volna itt, olyan ismerősnek hatott minden, de nem mertem rákérdezni, nem is tudtam volna, hiszen még mindig letablózott a látvány.
Akkor eszméltem fel, mikor Diolus láncra vert. Akár egy álomból ébredt kislány, rémülten néztem rá, majd béklyóimra. Nem csak a kezeimen voltak bilincsek, hanem a bokáimon is, melyek körülbelül egy méteres láncokkal kapcsolódtak két tömzsi, de ránézésre is igen kemény oszlophoz.
- Figyelj szavamra gyermek, és tanulj! – hallottam a mester hangját. Lassan sétált előttem, tekintetemmel követtem lépteit – Ahhoz, hogy tanainkat megérthesd, és megismerd a képességeidet, amiket majd idővel bármikor rutinszerűen fogsz alkalmazni, legelőször a fizikai kötődésedet kell megszüntetni, ami a testedhez köti a tudatodat.
Minden szó egy akarat előtt meghajolván koppant a terem hideg kövein. Még mindig nem féltem, ez a hely, valahogy nagyobb erőt öntött belém, már nem számított a puszta lét, csak az akarat, hogy láthassam a festményeket, hogy én festhessem őket saját véremmel…
Gondolataimból a fájdalmam szakított ki. A láncok megfeszültek, csuklóimba és bokáimba belehasított az éles fém, vérem lassan folyt le a vason, majd alattam alkotott kisebb tócsákat. Egyetlen hang nem hagyta el a torkomat. Meredten néztem mesteremet, és annak hideg tekintetét, rezzenéstelen arcát.
El sem tudtam képzelni, hogy mi fog velem történni, talán jobb is volt így.
Még a levegő sem mozdult meg a következő pillanatban, mikor felüvöltöttem, szétnéztem, de sehol nem láttam a tárgyat, ami megsebzett, csupán a vitae folyt egyre az újonnan szerzett sebemből. Nem láttam, pusztán érzékeltem, hogy mellkasomon egy hatalmas, és mély vágás húzódik. Időm sem volt tovább gondolkozni, a következő támadás is hirtelen jött, és eget rengető szenvedést hozott. Mintha egy kéz markolt volna a belsőmbe, s szerveimet összeroppantotta volna iszonyatos erejével. Kibírhatatlan volt a kín, vérkönnyeket ontottam, zokogtam, mint egy gyermek, és könyörögtem Diolusnak, hogy segítsen, de nem tett semmit, ugyan ott állt, mint percekkel ezelőtt, és ugyan az a márványarc díszelgett előttem. Őrjöngeni akartam, meg szerettem volna szabadulni a láncoktól, erőlködtem, próbáltam őket elszakítani, akár egy állat, úgy vergődtem ott, de az anyag nem engedett. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de lenyugodtam, már amennyire ilyen helyzetben lehet.
- Angela, hiába küzdesz a tested kínjai ellen, nem tehetsz semmit. – szólalt meg végül a mester – azért vagyunk itt, hogy rádöbbenj esendőségedre, és elfogadd a szenvedést, ami a fizikai lényedhez köt. A célja mostani tettemnek, hogy el tudd szakítani a tudatodat a corpustól, képesnek kell lenned szellemi síkon létezni, és figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, mely újra, és újra belehasít az idegekbe. Ha nem tudod ezt megtenni, akkor meg fogsz halni, tested elenyészik, lelked eggyé válik a teremmel, s a te képed is ott fog díszelegni a falon… - kisebb szünetet tartott, sírtam, egyre hevesebben peregtem a könnyek az arcomról. Nem akartam elhinni ezt, nekem nem kell ilyen szenvedés árán a tudás, sem az élet – Ó igen, szinte mindenkinek ezek voltak legelső gondolatai azok közül, kik megfordultak a teremben. Nem akarok hazudni neked, 100 vámpírból 3 az, aki hivatott közénk lépni, és túléli a rá váró kínokat. Az már csak rajtad múlik, hogy te életben maradsz e. A halál kegyes, és feloldoz téged a terhek alól, mi sem lenne egyszerűbb, mint hagyni, hogy a drága nedű, ami még az ereidben van, szépen elfolyjon, és átadd magad a hideg sötétségnek. Tudom, hogy nem könnyű, de bele kell törődnöd, nem azért választottalak, hogy összetörj ilyen kis súly alatt Angela. A világ, nyitott mindannyiunk számára, az már a mi döntésünk, hogy hol lesz a helyünk benne…
Nem válaszoltam, figyelmesen hallgattam a szavait, sóvárogtam a halál után, akartam a véget, de valami, nem tudom mi, nem hagyta, hogy feladjam az életemért folyó harcot, erőltetett, hogy tovább lélegezzek, hogy nyitva tartsam a szemem, és bele tudjak nézni Diolus sötét szemeibe, hogy választ kapjak belőlük.
Egymást követő reccsenéseket hallottam, a fájdalom kissé késve sietett a hang után. Hihetetlen volt, felfogni alig voltam képes a történteket. A gerincem, és a végtagjaimban lévő csontok, egyszerűen kettétörtek, éreztem… sikoltottam, ahogy kifért a torkomon, ismét eluralkodott rajtam az őrület, bömböltem, de az izmaimat megbénította a beléjük álló milliónyi csontszilánk. Végül ismét elcsendesültem, csak lógtam ott, mint valami megtört halott, megfeszítve.
- És mindannyiunknak megíratott a sorsa, miként válunk élőből, holtakká… - törte meg idegeim csendjét Diolus – Érezd a fájdalmat, válj vele eggyé, és kovácsolj belőle oly tudati erőt, mely tested gyógyulását elősegíti, s lelkedet erősíteni képes.
Nyöszörögtem. Pont most, ebben a helyzetben kell talányokban beszélnie hozzám? Miért nem mondja meg, hogy mit vár tőlem, és mit kellene tennem? Miért kínoz? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, magamban csak a szenvedő alanyt láttam, már messze nem az a nemes vámpírnő voltam, ki ide jött. Haldokoltam, és ennek a puszta érzése megnyugtatott. Tudtam, hogy nem kell sokáig a fájdalmat és életemet siratnom, mert hamar eljő a Végső Halál. Elvesztettem az eszméletem…