2. stáció

A történelem óra az egyik kedvence közé tartozott. Kivételes eszével mindig is a tanár úr kedvére tett, mikor helyesen válaszolt egy-egy nehezebb kérdésre.
Szín ötösei voltak a tárgyból, mint ahogy a többiből is.
Akkor mégis nyugtalanul fészkelődött a padján, a mellette ülő inkább kihúzódott egészen a szélére, hogy nagyobb teret adjon a lány mozgolódásának.
Mindenki a lehető legkedvesebben bánt vele az óta, mióta meghaltak a szülei. Még azok is előre köszöntek neki, akik eddig kinevették, és ujjal mutogattak rá, akár a középkorban a boszorkányokra vagy a gnómokra. A tanárok minden órán felajánlották, hogy ha szeretné, akkor megírhatja később is a dolgozatot, vagy ha éppen pont rá esett a felelet, akkor félszeg mosollyal inkább mást hívtak ki helyette a táblához. Pedig Victoria soha nem szerette, ha szánják őt. Elvetette azt az erkölcsi gyengeséget, ami a szánalomra méltókban teng. Ő mindig is büszke volt a tetteire, a családjára, arra aki ő volt.
Az óra előtt most is félre hívta őt a tanár úr, mint ahogyan azt kollégái tették az eddigi órákat megelőzve, mivel látta, hogy Vic sokkal zaklatottabb, mint eddig bármikor is lett volna.
- Ha nem érzed jól magad, nyugodtan menj ki az udvarra, a dolgozat nem olyan fontos, úgy is tudom, hogy ötösre írnád, hiszen te vagy az egyik legjobb tanuló az osztályban. - suttogta a lánynak.
Vic föltézett a tanár úr szemébe, vékony keretes szemüvege mögül kivillanó tekintete kedvességet, és megértést árasztott a lány felé. Ez kissé visszaadta neki a nyugalmat, amit eddig hordott a lelki világában, még egy mosolyt is tudott erőltetni az arcára.
- Nem tanár úr! Köszönöm a felajánlást, de jobb szeretném meg írni azt a számonkérést, az legalább leköti a gondolataimat.
A férfi pár pillanatig még tanítványa arcát fürkészte, aztán ő is elmosolyodott, és bólintott, aztán a terem ajtajához fordult, és elfordította a kulcsot a zárban, hogy a diákok bemehessenek.
A zöld szemek a tanulótársakat nézték, ahogy azok mindenféle dolgoktól beszélgetve beáradnak a helyiségbe. Senki nem állt meg mellette, nem néztek rá, többnyire kerülték a tekintetét, vagy csak egyszerűen nem vettek tudomást róla.
Vic utolsóként lépett a terembe, s bezárta maga mögött az ajtót.
Most éppen az előtte heverő dolgozatra próbált koncentrálni, de a gondolatai teljesen máshol járnak. Tekintetét az ablak felé fordította, és a tavaszi tájat kezdte el vizslatni. Észre sem vette, amikor kicsengettek, a tanító ment oda hozzá, hogy elvegye a lapját, de látta, hogy a nevén kívül minden üresen van hagyva, egyetlen választ sem írt. Aggódva nézett a lányra, de ő ekkor hirtelen észhez kapott, és el is pirult nyomban a történtek miatt. Egy elnézést kérő mosoly kíséretében adta át a papírt a tanárnak, majd amilyen gyorsan tudott kimenekült az épületből. Nem akart több kérdést, nem akarta, hogy vájkáljanak az életében…
Ahogy kiért az iskola robosztus falai közül, szinte vakon lépdelt sietve amerre csak mehetett. Nem emelte fel a fejét, nem nézett senkinek sem a szemébe, inkább a macskaköveket nézegette, és azokat számolta.
A lányokkal való beszélgetés nagyon felkavarta őt, gondolatok milliói sereglettek a fejében, és nem találta meg rájuk a választ.
Észre sem vette, hogy lábai egyenesen, a parkba vitték őt. Megtorpant, lassan szívta magába a zsenge fű illatát. Körbenézett, keresett egy üres padot, és letelepedett rá.
Hátradőlt, szemeit lehunyta, és hagyta, hogy a képzelete messzire repítse őt innen, el ezektől a terhes gondolatoktól, távol a sajnálkozó emberektől, oda, ahol nyugalma lehet, még akkor is, ha tudja, hogy nem a valóságban jár.
Lelki szemei előtt egy földes út jelent meg, az a mellett sorakozó gesztenyefák levelei sárga és rozsda színekben pompáztak. Korhadt, néhol igen csak javításra szoruló fakerítés övezte az utat, és ő rajta haladt. Lépteit némának találta, ezen mosolygott, tisztában volt vele, hogy sokan hallják az ő közeledtét.
Lágy szellő kezdett el fújdogálni, belekapott a hajába, az arcába simított pár rakoncátlan hajtincset, majd meg hajlította a hatalmas öreg fák vékonyabb ágait, végül a földre hullajtott arany díszeknek tűnő leveleket kapta fel és forgatta meg a levegőben. Ő csak mosolygott, nem félt, biztonságban volt. Céltudatosan haladt előre, tudta, hogy az út végén, ahol a táncoló falevelek repülnek, valamilyen varázs várja őt, egy ajándék, amitől végre ismét valóban boldog lehet.
Nem siette el a lépéseit, hiszen egy nyugodt ütemben lépkedett kár lett volna azt a harmóniát megtöri csak a kíváncsisága miatt. A meglepetés ott lesz akkor is, ha pár perccel később ér oda.
Tekintetét elvonta a levelekről a táj szépsége. Még soha nem látott ehhez fogható mennyei csodát. A hely elvarázsolta őt, magában érezte a fák életét, a szellő lélegzetvételét a csupaszuló lombkorona fenségét. Érezte, hogy valamibe bele ütközött visszafordította a fejét és a kavargó levelek elrebbentek helyettük az édesanyja állt ott szeretettől vöröslő ajkakkal.
Vic megállt és nézte fiatal anyja szépségét majd odalépett hozzá és szorosan magához ölelte…
Szeretlek! Szeretlek! Suttogta az asszonynak, de mikor kinyitotta a szemét a parkban ült, kezében a táskáját szorongatta és a meghitt csend helyett lassan visszalopódzott fülébe a város zaja.
Nem sírt, pedig megrémült a valóságtól, lelkébe visszaköltözött a magány tövise és nem hagyta nyugodni, szurkálta őt belülről.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a bántó múltat. Ekkor elhaladt előtte egy család. Anya, apa és egy vele egy korú lány.
Összeszorult a szíve, ajkai megremegtek, ahogy tekintetével követte a családot. Olyan vidámak voltak, a férfi vicces történeteket mesélt, amin a másik két ember nevetett. Olyan volt a nő hangja, mint az édesanyjáé, és amikor rá nézett, mintha egyetlen pillanatra az anyai kéklő szemek villantak volna rá.
Vic felpattant a padról és rohanni kezdett, menekült az emlékei elől.
Már tudta, hogy mit kell tennie, egyenesen a vasútállomásra szaladt.
A tömeg megbénította őt. Nehezen tudott átevickélni az emberáradaton, de ő törhetetlenül haladt a jegypénztár felé, hiszen az élete múlt rajta, ha itt marad, magával vonják a képzelgései és hamarosan az egyik szanatóriumi szobában fog ébredni. Kell neki a környezetváltozás, és ugyan nem vallotta be magának, de lelke mélyén érezte, hogy barátnőitől való megszabadulás is bizonyos könnyedséget ad majd neki.
Irritálta őt, hogy nem tudott úgy elmenni valaki mellett, hogy össze ne ütköztek volna, a felnőtt emberek észre sem vették, hogy egy leány kér magának utat, a poggyászokkal olykor erősen megütötték őt, mikor fordultak, és nem látták embertársukat. A hangzavar is elviselhetetlen volt, az egész csarnok zengett, mint valami koncerten az őrjöngő közönség hangja által.
Vic szabadulni vágyott, így nem törődve a hatalmas utazó táskákkal és azok fájdalmas ütésével, mikor véletlenül találkoztak, egyre csak törte az utat a céljáig.
Óráknak tűnt az a pár perc, amit a riadt lány a tömegben töltött, zihált és szeme is idegesen járt mire beállhatott a sorba. Itt már volt ideje arra, hogy körülnézzen. Ismerős arcokat kutatott nem akarta, hogy bárki felismerje őt, és esetleg oda menjen hozzá kérdezősködni, hogy merre tart, és miért akar egyáltalán elmenni Londonból?
Tekintete megakadt az egyik volt szomszédján, ő is abban a házban lakott, ami leégett egy héttel ez előtt. A korosodó férfi arca meggyötört volt, szemei szürkén árasztották magukból a szomorúságot, a csillogás is kiveszett belőlük. Vic megértette, hogy miért ilyen az úr, hiszen mindene odaveszett a tűzvészben, neki annyi szerencséje volt, hogy a fiaitól kapott némi pénzt, és így valamelyest elfogadhatóvá vált az élete…
Egy darabig még nézte őt Vic, aztán rá került a sor, így kissé remegve az ablakhoz lépett. A másik oldalon egy őszülő szemüveges hölgy szólalt meg, eléggé mogorva hangon.
- mit parancsol a kisasszony? - mint aki, majd’ elalszik munka közben.
- Egy jegyet szeretnék Holmend-be.
- Csak oda felé?
- Igen, nem kívánok vissza térni… - suttogta az ”igen utáni szavakat”.
- Van esetleg önnel felnőtt is?
Az asszony szúrós pillantást vetett a lányra, Vic nem rémült meg, eltökélten keresni kezdett a táskájában, és elő vette a levelet, amit a holmendi uraság írt neki. Negyedrészt hajtotta, és úgy adta oda a pénztárosnak, hogy a személyes dolgokat ne olvashassa el, csak az invitálást, és az aláírást, na meg láthassa a pecsétet.
Mintha valami villámcsapás érte volna az asszonyt, bájos mosoly jelent meg az arcán, és visszaszolgáltatta a levelet.
- Ez így persze más! - kiállított a jegyet.
Vic előszedte a nála lévő pénz egy részét, nagyjából megsaccolta, hogy mennyi lesz a jegy, és a fémtálkára helyezte a pénzt. A pénztáros elvette, és visszaadott neki belőle egy kis aprót, az arcáról csak akkor hervadt le a bájvigyor, mikor Vic elhebegett egy „köszönöm szépen-t” és már messze járt a jegypénztártól…
A peronon állva feltekintett az órára, 13:21 volt, az ő vonata óra 25-kor indul. Pont jókor jött, nem kell sokat várnia, és így még kevesebb az esélye annak, hogy valaki felismeri. Hirtelen eszébe jutott, hogy még sem állíthat be csak úgy a vendégül látó úrhoz, így visszaszaladt a csarnokba, és a posta részlegre ment. Ott feladott egy sürgönyt, ami valószínűleg az ő érkezése előtt 2 órával fog megérkezni a házhoz, mivel a vonatút több mint 3 órát vesz igénybe.

Tisztelt Mr. Shadam!

Kérem, vegye bocsánatkérésemet az elutasító levélért, amit a minap küldtem önnek.
Tudom, hogy nem illendő, amit most kérek, de a dolgok megváltoztak, és szeretném mégis élvezni az ön társaságát, ha lehetne.
Levelében leírta, hogy mennyire szerette a szüleimet, és amennyire megismertem önt abból a pár sorból, amit nekem címzett tudom, hogy ön jó és kedves, és segít nekem kiheverni a gyászt.
Olyat szeretnék kérni öntől, ami illetlenség, de csak reménykedni tudok, hogy ezzel nem sértem önt meg, és eltekintve érkezésem korábbra hozatalától így is szívélyesen fogad majd.
Most a londoni vonatállomáson vagyok, már megváltotta a jegyemet, körülbelül a sürgöny után 2 órával érkezem meg az ön falujába. Ha nem lenne túl nagy teher, akkor küldessen értem az állomásra, hogy minél hamarabb önnél lehessek!

Még egyszer hagy kérjem alázatosan bocsánatát, amiért ilyesmit kérek, nem tenném, ha nem lenne életbevágó a Londonból való távozásom!

Amennyiben az ön számára nem megfelelő az időpont, akkor azt észre fogom venni abból, hogy nem vár engem senki az állomáson, és visszatérek Londonba!

Mélységes tisztelettel:
Victoria
Vic átfutotta még egyszer a levelet, arca kipirult a szégyentől, hogy ilyesmit kellett kérnie attól a jószívű ismereten férfitól, de nem volt más választása.
Vonatfütty hatolt át az emberi zsivajon, a lány gyorsan megcímezte a sürgönyt, és feladta azt. A postamester lelkére bízta, hogy azonnal kézbesítsék!
Szaladt ismét át a csarnokon, most valahogy nem tűnt olyan buzgónak a mindenség, hiszen szívébe egy reménysugár költözött azzal, hogy szabadulhat innen.
Éppen hogy fel tudott ugrani a vonatra, így is a kalauz segítette őt föl, mint ahogy az egy úriemberhez méltó, majd az egyik fülkébe vezette a lányt, meggyőződött arról, hogy minden rendben van és egy kedves mosollyal tért vissza előre, hogy intsen a masinisztának: Indulhat!