3. stáció

A vonat megremegett, újabb fütty hallatszott, és lassan zúgó robajjal elindult.
Vic kinézett az ablakon, látta, ahogy a gőz körülöleli a vonatot majd semmivé lesz, nézte a peronon álló londoniakat, aztán az egyre törpülő állomás csarnokát, míg végül minden elveszett a távolban.
- London! Ó, te csodálatos város, kinek keblén pihentem, és most, mint űzött vad rohanok előled!
Motyogta maga elé a szavakat. Tekintete megkeményedett, tudta, hogy innen már nincs visszaút, csak egyenesen előre, amerre a sínek vezetnek.
A város fényei, és szürke házai mellett, mint valami árnyék úgy suhantak el, a kép összefolyt előtte, pedig szeretett volna egy utolsó emléket vinni magával a szülővárosáról.
Mire feleszmélt már erdő és mező borította vidék suhant az üvegen túl.
Milyen szép is a tavaszi táj! A zöldellő ágak és a bimbózó virágok az új élet kezdetét jelentik, a megújulást jelképezik. Most Vic is új életbe kezd, aminek vagy öröm vagy pedig hatalmas csalódás lesz a vége.
Mit fogok csinálni akkor, ha Mr. Shadam nem küldet értem senkit? Ha nem óhajt engem fogadni nyár előtt… és ha egyáltalán ezek után a nyarat sem tölthetem nála? Megsértettem vajon vagy azzal a kedvessége fogad majd, ami a leveléből áradt?
Ha vissza kell térnem Londonba, miként magyarázom meg a többieknek, hogy hol voltam egy egész napon át? Egyáltalán mihez kezdek ismét Londonban? Nincs annyi pénzem, hogy szállodába költözzek és bár Mrs. Westar nagyon kedves hozzám, mégsem maradhatok nála örökre! Ott kell hagynom az iskolát, hogy dolgozni menjek?
Hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdejéből, és hátradőlt a műbőr ülésben.
Arcán félelem tükröződött, most jött csak rá, hogy milyen reménytelen helyzetben van, és főleg akkor kerül abba, ha Holmend-ben nem fogadják őt!
Próbálta elhessegetni a gondolatokat, most csak arra szabad gondolnia, hogy végre megszabadulhat Londontól, és a fájdalomtól, amit a gyász jelent neki!
Vajon fognak majd keresni? Remélem nem… nem szeretném, ha zargatnának…
Kopogtattak, Vic felemelte a fejét, látta, hogy az ajtó elcsúszik a fémsínben, és egy középkorú hölgy mosolygós arca jelenik meg a résben.
- Elnézést, megengeded, hogy leüljek a te kabinodba? Mindegyik másik tele van, és jómagam Holmend-ig utazok, ami jó messze van még…
A hölgynek kedves hangja volt, és pirospozsgás arca olyan vidámságot tükrözött!
Vic bólintott, legalább nem kell egyedül töltenie az egész utat, ha van, akivel lehet társalogni, sokkal gyorsabban elrepül az idő.
Az új utastárs helyet foglalt a lánnyal szemben, és rámosolygott.
- Mary vagyok! - kezét nyújtotta - Ha nem túl tolakodó a kérdés, elárulod a nevedet? - kacagott saját oktondiságán.
- Victoria! - elfogadta a nő kezét, és megrázta - Örülök, hogy megismerkedtünk! Ha jól emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy Holmend az uticélja!?
- Ó igen! Tudod, most van a fiam születésnapja és feljöttem Londonba, hogy vegyek neki ajándékot.
Vic megnézte a hölgy csomagját, nem volt valami nagy, bizonyára apró dolgot vett csak. Végigmérte kabintársát… a ruhája nem volt paraszti, de nem is készült olyan nemes anyagból, mint a lányé, valószínűleg nem tartozik a gazadagok közé, ezt mutatja a modora is és a mondatbéli hangsúlyozás. Mindennek ellenére Vic még nem találkozott ilyen elragadó kedvességgel, a nőből szinte áradt a boldogság, és ez ráragadt Vic-re is.
- Nos, akkor engedje meg, hogy így ismeretlenül is köszöntsem őt születésnapja alkalmából! - kissé megbiccentette a fejét, ahogyan azt szokás - Én magam is az ön falujába készülök, úgyhogy egész úton osztozhatom a társaságában - ezt inkább magának mondta kedvderítés gyanánt.
- Hát ez igazán remek! És… mindenképpen átadom a fiamnak, amit üzentél neki. - kacsintott - Esetleg te is rokont mész látogatni?
Vic elmosolyodott, nem is tudta igazán, hogy ki az, akihez megy, még sem zavarta őt egy cseppet sem a dolog.
- Nem, a szüleim ismerőséhez megyek.
- Ohh, persze ne haragudj, ha ostobaságokat kérdezek, csak nem láttalak még mifelénk, és tudod eléggé kicsi a falu, így szinte mindenki ismer mindenkit.
- Mr. Shadam lesz a vendégül látóm. - jegyezte meg a lány, mielőtt újabb kínos helyzetbe hozná magát a nő a kíváncsiságával.
Vic meglepetésére a hölgy arcán zavar futott végig. Szinte észrevétlen lett volna, ha ő maga nem lenne jó emberismerő. Beszélgető partnere gyorsan visszaerőszakolta arcára a mosolyt, de szeméből nem tűnt el az a furcsa villanás, ami a név hallatán odaszökkent. Vic összeráncolta a homlokát, és bár nem szokása zavarba hozni másokat, most még is úgy vélte jobb lesz, ha kikérdezi a nőt.
- Látom a szemében, hogy nem kedveli őt. Talán valami rosszat tett magával?
A hölgy fészkelődött, látni lehetett rajta, hogy nem szívesen beszél erről a témáról, segítségkérően Vic-re nézett, hogy nem e lehetne hanyagolni ezt a fajta beszélgetést, de a lány szemében eltökéltséget látott, így hát egy sóhaj után bele kezdett.
- Az úr nagy vagyonnal rendelkezik. Mi úgy hívjuk, hogy kastélyúr, hiszen a háza hatalmas és sötét. Szinte árad onnan a fájdalom. - nem akarta megijeszteni a lányt, ezért gyenge szavakat használt - Nem tudni mióta áll az épület ott az erdő szélén, eldugva és elvágva a falutól. Vannak, akik megesküdnek arra, hogy már évszázadok óta a Shadam család kezén van, mások szerint csak a múlt évtizedben vették meg. Senki sem tudja az igazat. A kastélyúr nagyon ritkán mutatkozik meg előttünk, legtöbbször odahaza van, vagy ha el is megy, akkor ébenfekete lovakkal húzatott feketére festett hintóval szeli át kicsiny utcáinkat.
Miközben mesélt kifelé bámult az ablakon, szemei halványan derengtek a napsütésben, viszont érezhető volt a félelme, és ahogyan előadta mindazt, amit valószínűleg már saját maga is tapasztalt Vic-ben megfagyott a vér.
- Egyesek szerint átok ül azon a családon, és azért nem beszélnek más emberekkel, csak a rokonaikkal, mások szerint viszont olyannyira fösvények és gőgösek, hogy egyszerűen lenéznek minket, hiszen mi számukra szolgák vagyunk, pedig senki nem áll a hatalmuk alatt. - mélyen magába szívta a levegőt, mielőtt folytatta volna - Nem azt mondom, hogy félünk tőlük, csupán nem ismerjük őket és ezért furcsák a szokásaik és az életük számunkra. Amúgy nem sok port kavarnak, van úgy, hogy egész évben nem látjuk őket, csak onnan tudjuk, hogy a kastélyban vannak, hogy a postás, aki kihordja a sajtót, szokta látni, hogy nyitva van olykor egy-egy ablak, vagy fény szűrődik ki a szobákból. Na és persze a kutyák! Nem tudom pontosan, hány darab van belőlük, de olyanok akár a pokol szörnyei. Hatalmas testük van, és az agyaraik! Megerőltetés nélkül képesek végezni bárkivel. A postás szerint viszont ártalmatlanok, ő már sokszor látta őket, de csak ugatnak megállva a kaputól több méterre. - vállat vont, látszott rajta, hogy bele élte magát a mesélésbe - Végül is számunkra olyan mindegy, hogy miféle állatokat tartanak, legalább is mindegy volt addig, amíg el nem kezdődtek a balesetek…- elhallgatott.
- Balesetek? - érdeklődve nézett a nőre - Mégis, miféle balesetek?
A hölgy nem válaszolt azonnal. Kerülte Vic pillantását, próbálta össze szedni magát, és a gondolatait, hogy tovább folytathassa a történetet.
Eközben a lány is átgondolta a dolgokat. Igaz, hogy eléggé ijesztő volt már eddig is, amit az utazó társa elmondott, viszont azt tudta, hogy a falun élők igen csak babonásak, és rögtön megijednek, ha fekete macskát látnak, hát még hogy megijedhettek szerencsétlenek Mr. Shadam-től, aki fekete lovaival távozott alkalom adtán a faluból. Ezen mosolyognia kellett, de erőltette magát, hogy megőrizze azt az áhítatos arcot, amivel a történetet eddig hallgatta.
Visszaemlékezett Mr. Shadam szavaira, arra a percre, amikor olvasta a levelét. Ez az ember maga a jóság, már az írott szavaiból is megismerhető a kedvessége.
Vic biztos volt abban, hogy amint beszélni tud a férfival, eloszlanak azok a különös érzések, amiket a hölgy szavai keltettek benne és jót fog mosolyogni az egész histórián. Most azonban ismét a nőre figyelt, mert az folytatta a beszédet.
- Nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikor kezdődött az egész. Csak annyit tudok, hogy a faluból a gyermekek kezdtek eltünedezni. Nem soknak, de egy párnak nyoma veszett. Legtöbben az erdőben garázdálkodó vadállatoknak tudták be, ugyanis számukra a kis gyerek ugyan úgy étel, mint például a borjú vagy a fiatal csikó. Szóval eltűntek, a férfiak meg a keresésükre indultak fegyverekkel, hogy ha kell, akkor szembe tudjanak nézni az állatokkal. Az erdő mélyén megtalálták őket… holtan…
Nem szólt többet, néma csend ereszkedett rájuk, Vic maga elé képzelte a történet mozzanatait, a nő meg visszaemlékezett azokra.
A vonat lassulni kezdett, majd megállt. A kalauz a fülkéhez lépett, szólt Victoriának és a vele utazó hölgynek, hogy Holmend-ben vannak.
Lesegítette őket a vonatról, aztán az tovább siklott.
Mire Vic feleszmélt kábulatából, egyedült állt az állomáson, még az eddig vele utazó hölgynek is nyoma veszett…