15.

15.

Nem tartott sokáig a vámpírok ellenállása. Mire észbe kaptak, hogy nem egymás ellen kéne harcolniuk, már a fele banda a földön feküdt. Legalábbis Jay és a hét törpe, utóbbiak holtan.
- Aki nem akarja kinyírni azt a csajt, aki ott fekszik a földön, az tegye fel a mancsát jó magasra, és talán életben hagyjuk! – hallottam Mio gunyoros, vidám hangját. – Hallottuk a szóváltásotokat, és nem akarunk megölni olyat, akit nem muszáj. Na? Helyes! Térdre! Jó vámpírok. Aki megmozdul, vagy akár csak megnyikkan engedély nélkül, már össze is haverkodhat a kaszással! Érthető? Remek!

- Rendesen kikészítettek! – szólalt meg Awiti, miután Moonnal letérdeltek mellém. – Bocs, hogy nem jöttünk hamarabb, de te kérted, hogy csak akkor, ha kevesen maradtak.
Kösz, hogy emlékeztetsz rá, mekkora barom vagyok. Igen, tényleg én kértem, hogy addig lapítsanak, amíg csak páran maradnak, mert nem akartam, hogy a túlerő megritkítsa a barátaim létszámát. Azt meg ugyan tudtam, hogy jönnek, de csak reméltem, hogy meg is találnak. Szerencsére az elárulóim oda hoztak, amit megadtam lehetséges címnek, mert ha tévedek, és valljuk be, tévedhetek, akkor mostanra tényleg halott lennék. Arról viszont szó sem volt, hogy ilyen durván megkínoznak. Szívás.

- Hogy vagy, kislány? – úszott be a látóterembe Mio arca. Felhúztam a szemöldökömet és vetettem rá egy „Ugye, ezt most nem gondolod komolyan?” - pillantást. – Jó, oké, értettem! – mentegetőzött. – Mindjárt rendbe hozunk. Adj neki egy kis kakaót – kacsintott Moonra, aztán Awitivel együtt a vámpírokhoz ment.
- Előbb átadok neked egy keveset, aztán megmondod, mit csináljak, oké? – nézett rám kérdőn Moon. Mikor bólintottam, a homlokomra rakta az egyik kezét, a másikat pedig a szívem fölé. Behunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni, gondolom én, és már éreztem is azt a jóleső meleget, ami a mágiaátadással jár. Mikor elég mágiát adott át nekem, már regenerálni tudtam a hangszálaimat.

A baráti társaságom eléggé szedett-vedett népség, de az életemet bármikor rájuk bíznám, ami nálam nagy szó. Az, hogy mi hatan hogyan kerültünk össze, egyszerű történet. Mindegyiküket meg kellett volna ölnöm, mint Vadásznak a bűnözőket. És nem tettem. Ha ez kitudódna, fixen az égetőben végezném, még a bíróságnak sem kéne megerőltetnie magát, hogy elítéljenek. Mindegyiküknél volt valami, ami miatt nem tudtam megtenni, hogy likvidáljam őket, és így, hogy meghagytam az életüket, szövetségesek, majd barátok lettünk.

Minden alkalommal azt állítottam, hogy halottak, ami igaz is volt, egy ideig. Megöltem őket, hogy a hazugságvizsgáló szerkentyűt kicselezhessem, így ugyanis bármilyen kérdést tettek fel, nem láthattak mást a kivetítőn, mint hogy elvégeztem a feladatomat. A csel ezután jött. Egy ismerősömet megkértem, hogy támassza fel őket, aztán új személyazonosságot kaptak, persze azt sem törvényes úton szereztem be. A lényeg, hogy messze nem vagyok olyan jó legális gyilkos, mint a hírem, mert ha az lennék, a barátaim nem élnének.

Mio japán származású vámpír, néhány ezer éves, még nem sikerült kiszednem belőle a pontos dátumot. Annak idején gésa volt, - ez néha meglátszik a viselkedésén - majd valahogyan vámpírrá vált, ezt a részét az életének még jobban titkolja, mint azt, hogy hány éves. Mellesleg profi bérgyilkos, és nem a Tanácsnak dolgozott. Ezért kellett volna megölnöm. Ha nem kapcsolom le annak idején, most biztosan ott lenne Marcas bandájában.

Raven néhány száz éves elf, a csajt még egyszer sem hallottam beszélni, de az ő esetében ez nem is baj. Valahogy mindig jól megértettük egymást, beszéd nélkül is. Barna szeme, fehér bőre és eredeti vérvörös színű haja van, amit punk frizurában hord. Felül bozontos és kábé a füléig ér, a többi meg hosszú. Egy bőr maszk takarja el az arca nagy részét, egészen a szeméig. Maszk nélkül sem láttam még. Hogy miért viseli, az is rejtély. Hobbiból lett sorozatgyilkos, ezért kellett volna kinyírnom.

Awiti fekete bőrű boszorkány. Az egyik szemét egy kalózféle kötés takarja el, ezt leszámítva úgy néz ki, mint egy Afrikából szabadult falusi nő a betondzsungelben. Mikor találkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy nem tévedt-e el. Amit azután kaptam fejmosásként, azt nem vágtam zsebre. Egyébként ő volt a második mesterem. Miután az első kitette a szűrömet, újat rendeltek ki mellém, és pechére őt szívatták meg velem. Kicsit kezelhetetlen voltam, ami azt illeti.
Hogy miért kaptam a feladatot, hogy iktassam ki? Egyszerű, de kevésbé nagyszerű. Bújtatott két körözött személyt, amiért szintén halál jár. Hogy ki volt az a kettő? Moon és Kronos, akiket szintén meg kellett volna ölnöm.

Kronos két méter magas izomkolosszus, de szelíd, mint egy jól idomított kiskutya, egészen addig, amíg fel nem hergeli valaki vagy valami. A bűne csak annyi volt, hogy nincs tisztában az erejével, és véletlenül kinyírt valakit. Egyébként Awiti unokaöccse és félig angyal. Mágus nem lett belőle, de hát nem is lehet mindenkiből, még akkor sem, ha az apja is az volt. Nem éppen az az elvegyülős típus, és nem csak a termete miatt. Fekete a bőre, zöld a szeme és fehér a haja, plusz a hátából hófehér szárnyak állnak ki. Rejtőzködésből bukta.

Moon még a legenyhébb eset. Megtagadta a Tanácstól, hogy a szolgálatukra legyen a képességével. Ő olyat tud, amit csak kevés boszorkány és mágus: át tudja adni a mágiáját másoknak, és így újra életet lehelni beléjük. Jóval több mágiája van, mint az átlagnak, és mindig újratermelődik a testében, mintha osztódnának benne az energiaszemcsék. Fura, de olyan ez a mágia dolog, mint a baktériumok. Ha nem tudnám, hogy mindig is létezett, azt mondanám, hogy az emberek valamit megint elcsesztek és alkottak valami újat. Mint az atombombánál.
Moon emberi idő szerint nincs még ötszáz éves sem, de a mágiája több tízezer évessé teszi. A gond az ilyen Átadókkal az, hogy nem lehet pontosan megsaccolni, mennyi a koruk. Fekete hajú, nagy, barna őzikeszemű fehér nő, aki első pillantásra nem látszik veszélyesnek, ami nem is csoda. Amíg nem került közénk, semmit sem tudott az ölésről és arról, hogyan védheti meg magát. Azóta egészen profi lett, ami azt illeti. Elvégre elzárva a külvilágtól mi más programja lehetne?

- Máris jobb – mosolyogtam rá, amit rögtön megbántam, mert a fájdalom, ami belémnyilalt, jelezte, hogy az arcomon egy bazinagy vágás virít. – Tévedtem, csak kicsit jobb – pontosítottam. – Mondd, hogy azt a vadbarmot nem nyírtátok ki.
- Csak megsebesítettem! Gondoltam, hogy még van mit mondanod neki – hallottam Mio hangját valahonnan hátulról.
- Köszi! Örök hálám üldözni fog! – kiáltottam hátra.
- Ne fenyegess, kérlek! – viccelődött. – Szedd össze magadat, nem érünk rá egész éjjel!
- Jó, hogy mondod. A hét mitugrászt megöltétek? – kérdeztem Moontól.
- Igen, meg – válaszolta.
- Oké, akkor vigyetek oda a közelükbe, és lehetőleg egy kupacban legyenek!

Awiti és Moon a hullákhoz vittek. Szerencsére egymáshoz közel voltak a testek, így nem kellett sokat pakolászniuk. Mikor a lányok elmentek a közelemből, koncentrálni kezdtem a vámpírokban lévő mágiára, hogy kiszívhassam belőlük. Ez volt az, ami miatt féltékeny volt rám az első mesterem. Ritka madár az Átadó, még ritkább az, aki el tudja venni a mágiát másoktól.
Eléggé fiatalkák voltak, összesen kábé ezer évesek lehettek, egyenként száz-százötven talán. Nekem viszont ez bőven elég ahhoz, hogy regenerálni tudjam a testemet. Egyébként élmény hét hulla között félholtan hason feküdni, és azt figyelni, hogyan sorvadnak el és válnak hamuvá, hála neked. De tényleg.

Miután semmivé váltak, elkezdhettem végre a testemmel foglalkozni, visszanövesztettem a húst és a bőrt a hátamra, majd eltüntettem a testemre száradt véremet is. Már csak az arcom volt hátra, de azzal még terveim voltak.
- Ezt nem hiszem el! – hitetlenkedett Roy. – Ilyen komoly sérülést hetekig tart begyógyítani!
- Igen, addig tartana, ha sima, egyszerű boszi lennék, mint ahogyan azt ti hiszitek. Szerencsémre nem csak én vagyok átverhető, hanem ti is – mosolyogtam rá. – Kronos, segíts felkelni – hívtam magamhoz egyetlen hímnemű barátomat. Mellém lépett, megragadta a karomat és felrántott a földről. Mondom én, hogy nincs tisztában az erejével. Amint talpon voltam, megszédültem, talán a gyors helyzetváltoztatástól, talán az átélt élmények miatt, és összerogytam ott, ahol voltam. – Oké, ezt még ne erőltessük – adtam helyzetjelentést. – Úgy tűnik, nem vagyok elpusztíthatatlan szuperhős vagy mi a rák – néztem fel hatalmas barátomra. – De azért köszi!
- Biztos, hogy ne segítsek? – brummogta Kronos.
- Egészen biztos, maradok talajközeli állapotban – bólintottam, majd négykézláb a térdelő Victorékhoz mentem. Khm, másztam. – Csak pár kérdésem lesz, és attól függ, meddig éltek. Az első: hogyan kerültetek Marcas bandájába, a második, miért nem szeretitek a főnökötöket, és a harmadik, hogy miért akartatok mégis megmenteni a haláltól? Kimerítő beszámolót szeretnék hallani!

- Az első kettő hosszú történet – sóhajtott Darius.
- Én ráérek, hát ti? – néztem kérdőn a térdeplő csapatra, közben gyorsan megnéztem magamnak, hogy kik akartak még megmenteni. A két nő közül az egyik holtbiztos, hogy Damienék testvére, a másik meg le sem tagadhatná a rokonságot Victorral. Szóval ő Darius felesége. A két gyerek pedig valószínűleg kettejük kölkei, szerencséjükre nem az apjukra ütöttek, hanem az anyjukra.
- Minek akarod hallani? – kérdezte tőlem barátságtalanul a fiú.
- Érdekelne, hogy miért vertek át ezek hárman, és miért féltik az őstuloktól annyira a családjukat, vagyis titeket – válaszoltam neki, majd Dariusra néztem. – Ha nem tudom meg, amit akarok, vagy hazudtok, nekiállok levágni a kölykök ujjait, mondjuk bemelegítésként. Aztán meglátjuk, mennyi marad meg belőlük.

- Csak blöffölsz! – nevetett fel az idősebbik testvér.
- Ne reménykedj, nincs humorérzéke. Illetve ami van neki, az is morbid – ábrándította ki Mio.
- Nem hiszem el – ingatta a fejét Darius. Hát, ha nem, hát nem. Odacsúsztam a kissráchoz és Raven felé nyújtottam a karom.
- Dobj meg egy késsel! – szóltam oda neki, amit ő szó szerint vett, mint mindig. Felém hajított egy tőrt, amit röptében elkaptam, majd megragadtam a fiú kezét és az ujjaihoz illesztettem a pengét. A gyerek rémülten nézett fel rám, szemei hatalmasra tágultak a döbbenettől. Gyanítom, ő is azt hitte, hogy csak viccelek. - Igen, tudom. Szívtelen, szadista dög vagyok. Na és? Én élvezem. Te nem fogod – mosolyogtam rá, amitől a maradék vér is kifutott az arcából. Hm. Eddig hol tartották ezt a gyereket? Üvegvitrinben, hogy ennyitől frászt kap?

- Ha ennyire akarod, akkor tessék, elmeséljük, de a fiam közeléből tűnj el! – üvöltözött Darius.
- Hé! Csigavér! A hallásom pedig jó, köszi, hogy teszteled, de azt nem vágtátok haza.
- Nem is mi tettük – mondta Roy. – Hanem az ott – bökött a földön ájultan fekvő Jayre.
- Ja, tudom, de ti hoztatok ide, és csaltatok csapdába! Azzal ott meg még van elszámolnivalóm, csak térjen magához. Ha nem érzi, nincs benne semmi élvezet. – Elraktam a kést és visszacsúsztam Dariusék elé. Egy biztos, a padlónak ez a része már tiszta. – Moon, hozd ide légy szíves a topom maradékát meg a kabátomat! – Nem mintha nagyon zavarna, hogy félmeztelen vagyok, de mégiscsak jobb teljesen felöltözve. Habár figyelemelterelésnek tökéletes pár csupasz mell, megvan annak az előnye is a pasiknál, de most nekem az kell, hogy figyeljenek, és ne máson járjon az eszük.
Megjavítottam és felvettem a topomat, majd a kabátomba is belebújtam. Na, így máris jobb.
- Hol is kezdjem a történetünket? – töprengett hangosan Darius, míg én öltöztem.
- Talán az elején – adtam neki egy biztos kiindulópontot.
- Az elején – horkantott. – Hát jó!