16.

16.

- Régen még nem voltak ilyen egységesek a Fajok, háborúk dúltak, szövetségek köttettek és szakadtak meg, de lényegében semmivel sem voltunk jobbak, mint az emberek. Arra viszont ügyelt mindenki, hogy lehetőleg ne sejthessék meg a létezésünket. Persze ez meghiúsult, azért tudnak az angyalokról, démonokról, vámpírokról, sellőkről, elfekről, vérfarkasokról, boszorkányokról és mágusokról. Hiába próbáltak elfogni azonban közülünk akár csak egyet is, hogy tényekkel bizonyíthassák létezésünket, mindig pórul jártak. Erre odafigyeltünk a háborúk közben is.
Anno a belharcok is megnehezítették az életünket, uralkodók jöttek, mentek, de mind csak egy bizonyos területet bitorolt. Klánokban éltünk, falkákban. Nem csak a vámpírok, hanem az összes faj.

- Igen, ezt mindenki tudja, kivéve az emberek! Elég a történelemórából, haladj gyorsabban! – szakítottam félbe türelmetlenül. – Nem itt akarok megőszülni, és vár még rám egy tízezer éves vámpír kinyírása!
- Nyugalom, már eljutottam a lényeghez! – mondta nyugalmat erőltetve magára, majd folytatta a mesét. - A területekért folytatott harcok során családokat, vérvonalakat irtottak ki teljesen. Ez volt nálunk is. Született vámpírok vagyunk, mindkét család régóta a Párizs környékén élő klánba tartozott. Marcas pedig jött, látott és ölt. Lemészároltatta az összes felnőttet, aki nem hódolt be neki. Minket, gyerekeket életben hagytak, hogy őhozzá hű harcosokat faragjanak belőlünk. Az egyik kérdésedre ez a válasz. Így kerültünk Marcas bandájába – mondta keserűen. Hogy meg ne sajnáljam…

- És a másik két kérdésemre? – noszogattam.
- Láttuk, ahogyan megölik a szüleinket. Szerintem ez elég ok arra, hogy gyűlöljük urunkat. Több mint ezer éve várjuk, hogy leszámolhassunk vele, de túl erős hozzánk képest!
- És a harmadik?
- Szimpatikus mindenki, aki a halálát kívánja – vont vállat.
- Az ellenségem ellensége a barátom… - mondtam elgondolkozva. – Milyen találó az emberek néhány közmondása, nem igaz?
- De, valóban – bólintott.
- Nem kéne begyógyítanod az arcsebedet is? – szólt közbe Roy, majd rövid habozás után új kérdést tett fel. – Hogyan tudod regenerálni magadat?
- Titok – kacsintottam rá, majd összeforrasztottam a vágást, ami elcsúfított. - No, akkor a nagy kérdés: mihez kezdjek veletek?

- Akár végezhetsz is velünk! Nem tudtunk megölni, és amint Marcas meglát téged, tudni fogja, hogy kudarcot vallottunk. Nem kell sok idő, hogy holtan végezzük, és nem lesz kellemes, míg ez megtörténik. Nem szokása gyorsan elbánni a hasznavehetetlen vámpírjaival. Azt meg ne is reméld, hogy leszámolhatsz vele! Túl erős, semmi esélyed! – vette át a szót Damien. Ezek csak nyafogni tudnak?
- Én azért megpróbálnám! – adtam a lazát, de akárhogyan is nézem, piszkosul igaza van.
- Ez kész öngyilkosság! – mondta döbbenten Roy. – Semmi esélyed!
- Mondj valami újat, amit még nem hallottam… Egyébként meg, van egy nagy előnyöm vele szemben.

- Mi lenne az? – kapcsolódott be Jay a beszélgetésbe.
- Nocsak! Csipkerózsika felébredt! Üdv köztünk, már vártam, hogy mikor térsz magadhoz – üdvözöltem megkínzómat. – Nyugi, mindjárt foglalkozom veled is, csak előbb…
- Csak előbb mi? – érdeklődött Roy.
- Pszt! Csendet! – utasítottam mindenkit, aztán fülelni kezdtem. Valamit ugyanis meghallottam, mielőtt befejezhettem volna a mondatomat.
A fülem mögé tűrtem a hajamat, hogy ne akadályozza a hangok terjedését. Aztán csak vártam, hogy újra hallom-e azt, ami megzavart, vagy sem.

- Te elf vagy? – kérdezte hitetlenkedve Victor. – Hogyhogy ezt nem vettük észre?
- Azt mondtam, hogy kuss! – mordultam rá, hogy elhallgattassam. Na igen, a hegyes füleim. Hogy az ilyen bakikra miért nem tudok odafigyelni!
A zaj ismét felhangzott, most közelebbről. Lépések hangja. Váratlan vendégek? Már csak ez hiányzott nekünk mára!
- Mit hallasz kislány? – kérdezte óvatosan Mio. Na ja, ő már ismeri a dühkitöréseimet, meg hogy ilyenkor jobb nem zavarni, de most volt nagyobb gondom is, mint hogy a barátnőm fejét ordítsam le a helyéről.
- Jönnek – adtam helyzetjelentést neki. – Méghozzá többen is.
- Hányan? – a profizmus jelei. Nem azt feltételezi, hogy cseng a fülem, hanem biztos benne, hogy nem csak ugratom, és a tárgyra tér. Imádok profikkal hasítani!
- Még nem tudom, nincsenek elég közel. Raven, te hallasz valamit? – kérdeztem a másik elftől. Elvégre az ő vére vegytiszta, jobban kellene hallania, mint nekem, de ő csak nemet intve megrázta a fejét.
- Hulla jó! – morogtam. – Akkor hegyezd a füleidet, és szólj, mikor veszed te is az adást.

Mikor bólintott, behunytam a szememet, és kirekesztettem a hangokat és zajokat, amik a közelemből jöttek, hogy csak a távolira összpontosíthassak zavartalanul.
Egy, két, három… hat pár láb érintkezett a földdel, és felénk tartottak, az már egészen egyértelművé vált számomra. Beszélgettek, de csak pár perc múlva tudtam kivenni, hogy miről.
- Ki az a Balder? – kérdeztem Dariustól.
- Egy kétezer éves skandináv vámpírúr. Miért?
- Mert erre tart másik öt vámpírral. Ő is hivatalos a kivégzésemre, vagy csak erre tévedt?
- Marcashoz hű, és mostanra vártuk az érkezését seregestül. Elvileg nem tud rólatok.
- Aha. Mellesleg arról még várhatóak négyen – böktem az ajtó felé, amerre nemrég Marcas és nagy létszámú kísérete távozott. Az az ajtó vezetett az épület többi részébe. – Balder meg onnan, a bejárat felől.

- Mi a terv? – kérdezte Awiti.
- Te, Kronos és Moon maradjatok a foglyok mellett és ügyeljetek rá, hogy ezek ne lógjanak meg – böktem a nagycsalád felé. – Főleg ez a féreg ne – mutattam Jayre. – Mio! Raven! Tiétek az a négy, aki bentről jön, enyém Balder és az árnyékai.
- Biztos vagy benne? – kérdőjelezte meg a döntésemet Victor. – Balder idős vámpír, túl nagy falat neked! Meg fog ölni.
- Meglehet – válaszoltam neki és elé csúsztam. Már nem szédültem, és hamarosan amúgy is meg kell kísérelnem egy felállást, de egyelőre jó itt. Legalább kábé egy magasságban vagyok a térdeplőkkel. – De ha ki tud nyírni egy kétezer éves vámpír, mihez kezdjek egy ötször olyan időssel, hm? Ha beledöglök, legalább most derül ki, hogy harmatgyenge vagyok, és nem ott. Az a pár óra nem oszt vagy szoroz már.
- Azt mondtad, hogy van egy nagy előnyöd vele szemben. Mi lenne az? – kíváncsiskodott a sógor.

- Ő azért jött ide, hogy megölje Riordant, és átvegye az uralmat a vámpírok és később az egész bolygó felett. Én vele ellentétben, mióta elvállaltam ezt a melót, egyre biztosabb vagyok abban, hogy beledöglök. Neki van vesztenivalója. Nekem nincs. Hát ennyi! Magabiztosan azt hiszi, elpusztíthatatlan a kora miatt, és hogy felkészült a várható ellenállásra. Csakhogy téved – mosolyogtam Victorra. – Gyanítom, nem ti vagytok az egyetlenek, akik szívesen látnák holtan.
- Vagyunk páran, de senki sem mer ellenszegülni neki. Ne számíts segítségre tőlük.
- Majd kiderül. Most viszont foglalkozzunk a jelen problémájával! Mio, a négyes lassan benyit azon az ajtón, készüljetek fel! Raven, hallod már őket? – kérdeztem tőle, mire bólintott. – Helyes!
- Te se sokáig csevegj velük, mert még ránk marad a te részed is. – piszkálódott Mio.

- Álmodozz csak! – vágtam vissza. – Na szóval, Roy! Hogy is volt az a „nevesincs boszi” - jelző, amit rám használtál a Leláncolt Hajnalban? – kérdeztem a szépfiútól.
- Hallottad, amit ott beszéltünk? – kérdezte meglepetten.
- Ó, igen! Nem állítom, hogy mindent, de a végét egészen biztosan. Szerencsémre nem szokásom a megsértődés és az erőfitogtatás, de most figyelj, kisöcsi! – mondtam neki egészen közel az arcához, majd amikor kinyílt a bejárati ajtó, bevetettem egyik képességemet, a kivételes gyorsaságot.
Hasznos, de szar érzés, mert olyan gyorssá válik tőle a használója, hogy úgy érzi, a teste ott maradt, ahol volt, és csak a lelke változtatott helyet. Kábé egy testből kiszakadós élmény. Egy ideig gyakorolni kell, míg eljut az illető arra a szintre, hogy ne az legyen az elsődleges problémája, hogy hol van, és hogy vajon fiú-e vagy lány. Totális képszakadás ugyanis a hatása, nem hogy még aztán bármihez is kezdjen az, aki ezzel a képességgel él. Persze a felhasználók száma korlátozott, egy bizonyos faj képes csak rá.

Amint otthagytam Victorékat, bevágódtam a hatos közé, hármat egy mágia-erőlökettel a falhoz taszítottam, egynek a szemébe hajítottam a tőrt, amit Raventől szereztem be az előbb, és az ötödik kísérőnek kitekertem a nyakát, mindezt tíz másodperc leforgása alatt. Akiket összeismertettem a fallal, ájultan feküdtek a földön. Lehet, hogy kicsit eltúloztam az erősségét? Gyanús, hogy igen. Már csak Balder maradt talpon.
Akár Kronos öccse is lehetett volna a drága, hasonló külseje volt ugyanis, mint a barátomnak. Olyan bika vastag nyak tartotta a helyén a fejét, hogy letettem a nyakkitörős mutatványról. Itt mást kell bevetnem. Ahhoz túl öreg, hogy megpróbáljam felhasítani a torkát, mint ahogyan múlt éjjel a tetőn bántam el az egyik vámpírral. Gyorsabban gyógyítaná be a sebet, mint hogy újra felvághatnám. Szóval a Halálmágia eme formája kiesett. Habár, ha belegondolok, lehet, hogy rossz helyen keresgélem a megoldást. Ide nem boszi kell, hanem…

Nekem rontott, hogy puszta erejével döngöljön a földbe, és én hagytam, hogy a közelembe érjen, egészen addig, amíg már csak kartávolságra voltunk egymástól. Akkor a jobb kézfejemben lévő csontokat megnövesztettem, a hegyes csont átszúrta az inakat és a bőrömet, de a fájdalommal most nem törődtem, és élő fegyvert fabrikáltam magamból. Amikor alig harminc centi volt köztünk, felemelte az öklét, hogy az arcomat péppé zúzza. Elrántottam a fejemet az ütés elől, közben pedig a gyomrába döftem a kezemet, majd benyúltam az egész karommal és biológia magánleckéket vettem vámpírtest-felépítésből.
Egészen addig nyomultam felfelé benne, amíg az ujjaimmal kitapintottam a szívét, és amikor meglett, megragadtam és a gyomrán keresztül kirántottam a testéből. Holtan rogyott össze a lábaim előtt, miközben én vállig véresen a szívét markoltam. Asszem mára a búvárkodás, mint program, letudva.

Egyszerűen imádom!!! (egy-egy szív a 16 fejezetnek! )

köszi