Hosszú időbe, napokba, sőt, talán hetekbe is beletelhetett, mire már kijelenthettük, hogy nem vagyunk messze. Többnyire gyalog mentünk, a tiszta ég alatt, hagyva, hogy a természet elűzze sötét gondolatainkat a fejünkből, bár eleinte nehéz volt a civilizáció nélkül boldogulni. Csak magunk voltunk, csak a mi társaságunk, mondhatni „családunk”. Kilométereket tettünk meg napközben, míg bogyókon, gombákon és olykor-olykor egy faluba tévedve normális ételeken éltünk. Este pedig megpróbáltuk elvonni a figyelmünket a közeledő céltól. Régi, több száz éves történeteket meséltünk egymásnak, amelyeket még a felmenőinktől hallhattunk. Többsége talán csak kitaláció volt, de azt hiszem, rejtőzött köztük igaz történet is. Éjszaka, mikor nem tudtam aludni, csak a csillagokat néztem. Vártam, hogy jön egy hullócsillag, és kívánhatok valamit, amit Dorothy is meghall, de a szerencse nem nekem kedvezett. Máshol a világon, elhagyatott gyerekeknek talán nagyobb szükségük volt a kívánságokra és az álmokra.
Magamba tekintve tudtam, hogy legszívesebben kitépném magamból a félelem érzését, viszont… tudtam, hogy akkor talán megszűnnék embernek, érző embernek lenni. El kellett fogadnom ezt a tulajdonságot, mint az egész összhatás egy apró részletét. Meg kellett barátkoznom a félelemmel, a bennem reszkető kis pihével, mert nem állhattam hadilábon saját magammal.
Hajnalra virradt, mikor az utolsó vándorútnak ígérkező napon elindultunk. Egészen különleges volt, ahogy az a bársonypalást átszínezte az eget és életet öntött a természetbe körülöttünk. Az a kis meleg fénysugár, amely körbevonta a lelkünket, reményt öntött belénk. Mikor mesterem intett, már mindünket elöntött az a köd, amely egy kis koncentrálással vegyítve eljuttat minket a kaput rejtegető tisztásfélére. Nem volt nehezebb, mint először, most is láttam a hangyaként bolyongó embersokaságot, az eltűnő helyeket, és a tisztás előképét. Mikor lábam már a földet érte, még akkor sem szóltunk egy szót sem. Nem volt mit. Nem éreztük úgy, hogy egy ilyen pillanatkor kellene mondani valamit. Csak az útra figyeltünk, csak a „küldetésre”. Egyre csak körbetekintgettem, hátha feltűnik az ismerős környék, ahol a Völgybe vezető kapu bújik meg, de bárhogy is meresztgettem a szemem, nem voltam képes semmi támpontot találni. Mesterem állt csak meg a kellő pillanatban rám tekintve. Tudtam, hogy arra kíváncsi, látom –e a kaput, de sajnos még akkor sem tárult elém annak a mesebeli látványa. Talán nem voltam rá érdemes. Ahogy összeszűkítettem a szemeim legalább a nap megtörő fényét észrevehettem. Titokban imádkoztam, míg átléptünk a kapun. Aggódtam, mi lett abból a mennyei világból, nem –e rombolták porba, nem –e szomorúak ott most az emberek vagy angyalok. Olyan –e még, mint amilyenre emlékszem, megőrizte –e ártatlanságát, tisztaságát az idők és a kezdeti háborús évek folyamán? Imádkoztam…
Aztán kénytelen voltam behunyni a szemem a pillanatnyi erős fény miatt, amely az Álmok Völgyében fogadott. Hunyorogtam másodpercekig, mire végre tisztán láthattam magam előtt a képet. Tekintetem lopva pillantott körbe, minden egyes részletet jól megvizsgálva, de nem sok különbséget láttam. A dús növényzet, az érett, egészséges fák, a mosolygó emberek ugyanolyanok voltak. Azonnal Dorothyt kezdtem keresni, annyira vágytam már vele beszélni, kérdezni akartam, azt akartam, hogy válaszoljon megannyi kérdésemre, hogy segítsen, hogy legyen ott. Nem érdekelt, hogy a három kísérőm leszakad tőlem. Tudtam, hogy csak másnap fogok neki a Napkristályos feladatomnak, az előtte lévőt pedig ki akartam mindenre használni. Könnyed léptekkel szeltem a folyosókat is, a szobáját keresve. Mikor megtaláltam, kicsit megtorpantam. Abból ragyogó fény áradt, úgy kétségek között léptem be hozzá. Az ágyán ült, a fény belőle áradt, de a látványától a szavam elakadt, a lélegzetem megállt.
Tényleg ő az? – gondoltam magamban, mert az ott ülő lány mintha éveket öregedett volna. Már nálam is idősebbnek tűnt, huszonévesnek, harmincasnak, s mégis a haja, a tekintete az övé volt. Leültem mellé, s mikor rám nézett, elmosolyodott.
-Tudtam, hogy jössz. Tegnap kívánni akartál volna valamit. De tudod, a hullócsillagok egyre ritkábban örvendeztetnek meg minket. – Hangja is teljesen más volt, korosabb, kevésbé tisztán csengő, de megpróbáltam még mindig a réginek látni. Meg akartam kérdezni miért, de nem tudtam. – Látszatra nem sok minden változott, de félek, hamarosan az is bekövetkezik.
-Én, én nem tudtam, hogy milyen a helyzet most… Rég láttalak – érződött a hangomon, hogy tanácstalan vagyok, hogy nem tudok mit mondani. A meglepettség elhatalmasodott fölöttem. – De miért? Mi változott? – Kezemet az övére tettem, talán, hogy magamnak is bizonyítsam, hogy ő még mindig az a kislány, akit én megismertem. Nehéz volt elhinni.
-Öregszünk. Öregszik mindenki, a természet is, a fák is, sokkal jobban, és sokkal gyorsabban, mint eddig. Tim azt mondja, ahogy gyengülünk, már nem tudja az időt megakadályozni abban, hogy elnyeljen mindent. – Hangja megbicsaklott, de könny nem hullott ábrándos tekintetéből. Próbáltam emésztgetni a szavait.
-Megakadályozzuk. Van rá mód, már nincs messze, kiscsillag, ne add fel! Hiszen itt vagyunk, fent. Használjuk ki!
A nap maradékát vele töltöttem. Kérdeztem, ő felelt, vigasztaltam, de kevésszer nevetett. Mégis azt hiszem, egy kis erőt, egy kis reményt csak sikerült keltenem benne. Elmeséltem, hogyan képzelem el az életet a háború nélkül. Hogy minden ember egy kicsit boldogabb, és mindenkire jut egy-egy hullócsillag. Talán mindenki gyerek maradhatna örökre, mint Pán Péter Sohaországában. Közben, ahogy körbevezetett már én is láthattam a változásokat, amelyek azóta történtek, hogy utoljára arra jártam. Érkezésemkor észre sem vettem, hogy ősz kerítette hatalmába a létező „Paradicsomot”. Ősz… Eltűnt a tavasz, a nyár, és már csak a hanyatló meleg, a színes, sárga és vörös színekben pompázó levelek maradtak.
Mikor elváltunk egymástól, odakint már sötét volt, talán éjszaka, de az is lehet, hogy csak a reménytelenség hulláma ragadta magával az eget és vonta koromsötét burka fogságába. Ahogy az eső pergett és verdeste az ablakokat hűsítő gyanánt, úgy gördült le egy-egy könnycsepp az arcomon, s ahogy a sötétség fonta hálójába az éjszakát, úgy dédelgetett könnyedén ez az óvó sötét az épület „édenfalai” között. Léptek nem hallatszottak, minden kihalt volt, az álom már rég elringatta gyermekeit. Lassan a párnámra hajtottam a fejem. Tudtam, hogy másnap a Kristály elé állok, teljesítem a próbát. Reméltem, hogy már csak pár nap, és minden sikerül, hogy végre kinyithatom a dobozt is, és az Utód végre segít elhárítani a háborút, segít békét teremteni. Segít újra életre kelteni a Földet, reményt önteni az emberekbe, világosságot és tavaszt hozni az Édenbe. Ugyanakkor ott volt az a kis félsz is bennem, mi van, ha velejéig gonosz maradt? És ha nem segít, hanem épp ellenkezőleg?
Az nem történhet meg!
Csüt. Feb. 21, 2008 10:15 pm