18.

18.

A hűségeskü mindössze néhány szóból áll, de olyan elszakíthatatlan kapocs a létrehozók között, ami megváltoztathatatlan. Ha egyszer kimondták, nincs visszaút. Megakadályozza az árulás bármiféle fajtáját, legyen az szóban vagy tettben elkövetve. Nem engedi, hogy kezet emelj a társadra, hogy hazudj neki, hogy cserbenhagyd. Régebben, amikor még háborúztunk egymással, főleg a belharcoknál vált elengedhetetlenné, hogy a klánok és falkák minden tagja hűséges legyen, mert árulók nélkül is volt elég bajunk. Nem kellett attól tartani, hogy az, akiben megbízol, egy napon az ellenség kezére juttat.

Ma már szinte senki sem használja ezt a jól bevált módszert. Pedig nagyon hatásos, én azonnal megcsináltattam Mioékkal, amikor csatlakoztak hozzám. Ha már az életemet kockáztatva megkíméltem őket a haláltól, ez volt a legkevesebb, amit kérhettem tőlük.
- Vérem a tiéd, húsom a tiéd, életem a tiéd, lelkem a tiéd, rendelkezz velem, ahogy kívánod! – hallottam felcsendülni az ismerős szavakat mindannyiuk szájából, egyszerre.
- Elfogadom véreteket, húsotokat, életeteket, lelketeket, rendelkezem felette, ahogy én kívánom! – fejeztem be a hűségesküt, majd olyasmi történt, amit csak ritkán láthat bárki. A mágia felizzott, láthatóvá vált avatatlan szemeknek is. Ott kavargott körülöttünk, kívül a körön, mintha be akarna minket zárni örökre, elszigetelve a külvilágtól.
- Azta! – álmélkodott a fiú, de nem csak ő nézte a fényjátékot tátott szájjal. No igen, kábé ilyen volt nekem is, mikor először láttam a mágiát.

- Szép, mi? Na, ha kigyönyörködtétek magatokat, mehetnénk a dolgunkra is akár. Még mindig szerepel a listámon egy Marcas és csipet csapata, szóval húzzunk bele, amíg még nem késő! – sürgettem őket.
- És hogyan tervezed a továbbiakat? – kérdezte Darius.
- Beviszitek Ravenéket Marcas emberei közé, a nagy kavarodásban úgysem fog feltűnni senkinek sem, hogy nem oda tartoznak. Én pedig visszamegyek, és tovább játszom a szőke liba szerepemet, ami, ha mázlim van, ma véget ér – kacsintottam rá. – A legbiztosabban úgy kerülhetek Marcas közelébe, ha Riordan mellett vagyok. Biztos, hogy saját kezűleg akarja majd megölni, persze a többi ősvámpírral a háta mögött, hogy biztos lehessen a harc kimenetelében. Én legalábbis ezt tenném, ha ilyen elmebajos barom lennék, mint ő.
- És hogyan tervezed a megölését? Még mindig öngyilkosság – vetette fel a kérdést Mio.
- Jó kérdés, és még jobb megállapítás, ugyanis halványlila gőzöm sincs! – vigyorogtam rá, de ettől csak átment Awitibe. Morcos lett.
- Azt ne mondd, hogy semmiféle ötleted sincs, úgy ugrottál bele egy ilyen megbízásba! – dühöngött egyre jobban barátnőm.
- De, valahogy úgy. Sőt, meggyőződésem volt már akkor is, hogy öngyilkosság. Szóval nem kérem, hogy gyertek velem, csak ha nagyon meguntátok az életeteket, mert sanszos, hogy nem éljük meg a reggelt.

- Jókor mondod! – fújtatott mérgében Awiti is. – Már letettünk neked egy esküt, ha nem emlékszel, kislány! Ami annyit jelent, hogy nem hagyhatunk a szarban, amit csináltál magadnak, bármennyire is szeretnénk. Megérdemelnéd, hogy egyszer rendesen pofára essél, akkor nem vállalnád túl magadat.
- Csigavér, gyerekek! Az „A” terv az, hogy kinyírom Marcast, megmentem Riordant, és mindenki boldogan él tovább, kivéve persze Marcast. A „B” verzió szerint Marcas kinyír engem, Riordant, vérfürdőt rendeznek, ti viszont felszabadultok az eskütök alól és otthagyhatjátok a bulit, még mielőtt nagyon eldurvulna. Ti nem veszítetek rajta semmit. Egyébként meg nem hívtalak volna titeket, ha ez a három hím nem húz csőbe – böktem Victorék felé.
- Így már mindjárt másabb – bólogatott elgondolkozva Awiti. – Legközelebb, már ha lesz ilyen, együtt dolgozunk, világos? Megbeszéled velünk, ki a célpont, hogyan csináljuk, és csak aztán vállalod el. Többet nem szólózhatsz!
- Igenis, anyuci! – vágtam magamat vigyázzba, de nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Hiába próbálta dühkitöréssel leplezni két barátnőm, átláttam rajtuk. Az én életemet féltették, nem a sajátjukat.
- Reménytelen eset vagy – ingatta a fejét Mio is.
- Tudom – kacsintottam rá, aztán körbenéztem, hogy számba vegyem a hullákat. – Asszem felszedek némi muníciót. Ne mozduljatok meg, nem szeretném belőletek kiszívni a mágiát.
Miután egyhelyben, moccanás nélkül tudtak maradni, ismét körbenéztem, hogy hol vannak a holtak. Rájuk koncentráltam és egyszerre kiszívtam a tíz halott vámpírból minden mágiát, de csak lassan ment, így lassított felvételben nézhettük végig, ahogyan semmivé válnak, elporladnak.

A fájdalom, ami a fejembe hasított, leterített. Összerogytam ott, ahol voltam. Halványan még érzékeltem a külvilágot, hogy felém rohannak, de a kín, ami az agyamat hasogatta, lekötötte minden figyelmemet. Valaki sikított, nem tudtam megállapítani, hogy ki, aztán leesett, hogy én voltam, a fájdalom csikarta ki belőlem a sikolyt. Nem láttam semmit, pedig a szemem nyitva volt, de mintha megvakultam volna. Aztán tisztulni kezdett a kép, de csak foltokban, egészen addig, míg teljesen visszanyertem a látásomat. Éreztem, ahogyan könnyek folynak végig az arcomon, és tudtam, hogy az utolsó titkomra most derül fény, de ekkor már csak egyetlen egy dolog járt az eszemben.
Felpillantottam, és megláttam Damient velem szemben. Előttem térdelt, két karjával átölelt, mintha meg akarna védeni valamitől. Hát, arra neki lesz szüksége… Döbbent arcát figyeltem egy ideig, aztán a pillantásom a nyakára vándorolt, ott pedig a hevesen verő eret szuggeráltam.
- Vért! – hörögtem. Rávetettem magamat Damienre, belemélyesztettem a fogaimat, átharapva a bőrt és az érfalat, hogy a vörös folyadékhoz juthassak. Végre a számban, a nyelvemen éreztem, és nagy kortyokban inni kezdtem. Mikor eleget ittam, elengedtem áldozatomat és hanyatt vetettem magamat a földön. Jó érzés volt ismét megízlelni a vért, és végre tisztulni kezdett az agyamban a köd és a fájdalom. Zihálva tértem magamhoz a kábulatból, mintha egész New Yorkot körbefutottam volna.

- Hestia? Jól vagy? – hallottam Mio hangját, aztán bekúszott fölém az arca is.
- Szerinted? – kérdeztem vissza. – Ó, hogy én ezt mennyire utálom!
- Kellett neked ennyi vámpírból magadba szívni a mágiát! Legalább a kétezer éveset kihagyhattad volna! Csak magadnak köszönheted az egészet! – zsémbelődött Awiti.
- Tudom, gondolkodnom kellett volna, de az nem az erősségem, tudhatnád! – morogtam, majd felültem.
- Ma már párszor bebizonyítottad ezt, köszönjük! – duzzogott tovább drága mesterem, de már nem rá figyeltem. Lekötött újdonsült „családom” tagjainak megrökönyödött arckifejezése.
- Ez meg mi volt? – értetlenkedett a fekete hajú nő.
- Asherah vagy, igaz? – kérdeztem tőle, válasz helyett. Miután bólintott, a többiekre néztem. – Most, hogy az életem végéig össze vagyunk kötve, talán bemutatkozhatnánk egymásnak, nem gondoljátok?
- Öhm, tényleg, ez kimaradt! – csapott a homlokára Roy. – Minket már ismersz, Dariust meg nem kell bemutatnom. Asherah a nővérem, Seth – mutatott arra a fiatal srácra, akit rokonnak tippeltem már akkor is, mikor először láttam – az öcsénk, ő a legfiatalabb. Ivy Darius felesége és Victor húga, a két gyerekük pedig Dakota és Felix – mutatott a barna hajú nőre és a két kölyökre.
- Üdv! – intettem nekik. – A vörös elf Raven, a japán vámpír Mio, a félszemű, fekete, még mindig nagyon morcos nőci meg Awiti, ő volt a második mesterem. A kétajtós szekrény és eddigi egyetlen hím tagja a csapatunknak Kronos, Awiti unokaöccse és félig mágus, félig angyal, de a mágia messzire elkerülte, a fekete hajú boszi pedig Moon.

- És te? – firtatta Damien. Szegénykém még mindig ott térdelt, ahol volt, alig karnyújtásnyira tőlem. A nyaka véres volt, és két apró szemfog jelezte, hogy a vámpírunk bizony nemrég vámpírtámadás áldozata lett. A sors furcsa fintora. – Azok az arcodon vérkönnyek, igaz?
- Aha – mondtam kelletlenül, de ha már amúgy is lebuktam, minek titkoljam tovább. – Félig elf vagyok, félig vámpír, és teljesen boszorkány. Ja, meg született gyilkos – tettem még hozzá. – A véremben van, nincs mese, szóval szedjétek már össze magatokat, hogy a tehetségemet kibontakoztathassam a Gyilkos Vágyakban! – kérleltem őket kicsit mogorván, habár tudtam, hogy sántít a dolog, mivel én ütöttem ki magamat azzal, hogy túltöltekeztem mágiával.
- Miért volt szükséged vérre? – kérdezte Damien, miközben a nyakán regenerálta a két pici sebet, és letörölte a vérét.
- Ha kinyílik nektek egy blokk, mire van szükségetek? Vérre, nem? – Mikor bólintott, folytattam. – Hát nálam is ez a pálya.
- De nálunk nincs ez a műsor, amit te itt az előbb rendeztél! Apró fejfájás, vérszomj, de más nem!
- Aha. Képzeld el ezt háromszorosan! Nekem egyszerre három faj blokkja nyílik ki!
Nálunk, Fajoknál ugyanis másképp mennek a dolgok, mint az embereknél. Nincsenek iskoláink, mint az embereknek, mert nincs rá szükségünk. Nekünk ott van az Örökletes Emlékezet, ami becsapós, mert nem az, amire az emberek régi sci-fi írói gondoltak, de hát jobb nevet nem is adhatnánk neki.

Az Örökletes Emlékezet kulcsa az agy, aminek alig néhány százalékát használják ki az emberek, így nem képesek arra, amire mi. Az emberek sosem ismerhetik meg ezt, mert nincs bennük elég mágia. Nekünk valamivel több jut születésünkkor, és minél öregebbek vagyunk, minél több van a szervezetünkben, annál nagyobb részét használjuk ki az agyunknak. Amikor elérünk egy bizonyos kort, felszabadul egy blokk, kinyílik egy kapu, és ha nem is azonnal, de hamarosan használni tudjuk mindazt a tudást, a képességeket, amik kezdetektől fogva ott lapultak, csak rejtve előlünk. Nekem, mivel három fajhoz is tartozom, valahányszor továbblépek egy szintre, háromszorosan teszem, mert a vámpír, az elf és a boszorkány rész is kitárul. Valljuk be, ezt kurvára megszívtam! Egyébként ezeket eltekintve szeretem, hogy három faj képességeit birtoklom, főleg azt csípem benne, hogy ritka madár az ilyen. Valószínű, hogy azért is hallottam meg hamarabb a közeledő vámpírokat, mint Raven, mert jóval öregebb vagyok mágia idő szerint, mint ő, hála a boszi képességemnek.
Aztán ugye vannak olyanok, akik nem a Fajok közé születtek. Ha egy emberből vámpír, mágus vagy vérfarkas lesz, automatikusan kap egy nagy adag dózist a mágiából, így az agya képes ráállni a Fajok fejlődésére, és megszűnik emberi mivolta.

Na és felmerül a kérdés, hogy miért nem lehet később egy vámpír vagy bármelyik másik faj képviselője mágus vagy boszorkány, amikor elég mágia gyűlik össze a testében. A válasz egyszerű: egy idő után a felhalmozott mágia nem alakítható, csak fiatalon, a tinédzserkor elején lehet formálni, később, még ha beledöglik, sem tudja a mágiát használni. Már csak tárolja és halmozza a szervezete, semmi több.
És hogy akkor minek van szükségünk mesterekre az Örökletes Emlékezet mellett?
A vámpírokat, vérfarkasokat a teremtőjük vezeti be a világukba, megismerteti velük a szabályokat, egy rövid ideig pátyolgatja, aztán azt csinálnak az újak, amit csak akarnak, persze ésszerű keretek között. Ha meg túllépik a határt, az olyanok vadásszák le őket, mint én.
Az elfek, sellők, angyalok, a született vérfarkasok és vámpírok esetében a szülők, a rokonság gondoskodik arról, hogy a gyerek tisztában legyen az alapszabályokkal. A mágusoknál és boszorkányoknál van csak szükség mesterre, mindegy, hogy a szülei is azok voltak-e, az emberek vagy a fajok közül kerül-e ki.
A mester a fejébe veri a tanítványnak a szabályokat, néha szó szerint. Harcművészetre és általános ismeretekre oktatja, vagyis olyasmikre, amire valóban szüksége lesz az életben, bármi is lesz a gyerekből később. Végül kideríti, hogy melyik szakterületen vehetné a Város a legnagyobb hasznát, amikor felnő. Persze minderre a saját vére is megtaníthatná, de már megszoktuk az évezredek óta létező hagyományt, hogy egy kijelölt mesterhez kerülnek a boszik és a mágusok, és nem igazán hinném, hogy ez valaha is megváltozik. Hiába, a szokások rabjai vagyunk mi is, nem csak az emberek.
Felálltam és a kezemet Damien felé nyújtottam. Mikor fogta az adást, megragadta és felsegítettem a földről, de nem eresztett el azonnal.

- Miért van a véredben a gyilkosság? – kérdezte halkan, és veszettül komolyan nézett a szemembe, ahogyan szerintem csak ő tud.
- Miért? – válaszok helyett kérdezésben jó vagyok. Mondhatni profi.
- Érdekelne, hogy egy kisstílű, kezdő gyilkossal kötöttük-e össze az életünket, vagy egy olyannal, akinek neve is van a szakmában! Mert ha nem győzünk, Marcas kiirtja az egész családomat, hát azért! – megszorította a kezemet, már éreztem, hogy lassan törni fog a csontom, de ha akarná, tőből kitéphetné az egész karomat, szóval nem ugrottam neki és nyírtam ki csak azért, mert az erejét fitogtatja dühében. Hol nem szarom én le, hogy ők mit gondolnak rólam? Bár az tény, hogy ha én nem bíztam bennük, nekik ugyan úgy nincs túl sok okuk rá, hogy ezt tegyék.
- A nevem Hestia Lilith Black Lestrange. Én vagyok a Begyűjtő és a Vadász, ha ez mond valamit. Ezen kívül, csak hogy megnyugodjon a kis lelked, kivételesen az orrodra kötöm a szüleim nevét is – sziszegtem a képébe, miután közel hajoltam hozzá. – Az apám Castor Lestrange, a Hóhér! Az anyám Jade Black, a Mészáros! Nem túloztam akkor, amikor azt mondtam, hogy a véremben van az ölés! – kirántottam a kezemet a markából, majd a zúzódásokat, amiket okozott, begyógyítottam. – Elégedett vagy?

Bólintott, meg sem tudott szólalni. Hoppá! Az egyszerű, senki kis Lilyről kiderült, hogy két veszedelmes gyilkos közös gyereke. Ciki…
- Az életcélja az, hogy túlszárnyalja őket, szóval nyugodtak lehettek benne, hogy tudja, mit csinál. Már amikor véletlenül gondolkodik, egyébként az esetek nagy részében ösztönösen cselekszik, és a maradékban esztelenül. Igazam van? – kérdezte Mio.
- Ja, valahogy úgy – hagytam rá, mert nem volt kedvem azon vitatkozni, hogy mennyire vagyok meggondolatlan. Aztán végre ráleltem az üres légtérben, vagyis a fejemben a válaszra, ami kihúzhat minket a szarból. - Van egy jó hírem, ami meg fog nyugtatni titeket, és talán bebizonyíthatom, hogy szoktam időnként, na jó, néha, nagyon ritkán használni az eszemet is – mondtam, és elmosolyodtam.
- Mi az a hír? – kérdezte Mio.
- Tudom, hogyan ölöm meg Marcast! – mondtam elégedetten, és még szélesebbre vettem a mosolyt, így kilátszódtak a vámpírfogaim is.
- Ahogy elnézem a mosolyodat, nem lennék az ő helyében – kuncogott Mio.
- Én se, ha ez megnyugtat – kacsintottam rá, aztán felnevettem, eszelősen, mint akinek nincs ki a négy kereke. De még mennyire, hogy nincs!