Prológus

Negyven hosszú esztendő… négy évtized az emberek világában, távol az otthontól. Elég volt! Nem akarok több éhezőt látni, nem kell több veszekedés, gyilkosság, és vér sem!
Reszketek, mikor behunyom szemem, és magam elé képzelem fehér, itt-ott halványsárga tollakkal tűzdelt szárnyaimat. Máris hatalmába kerít az ezzel járó bizsergés, és hátranézve meggyőződöm róla, hogy a repüléshez szükséges részem hosszú idő óta ismét a helyén van, lapockámhoz simul. Felemelő megint érezni ezt a kapcsolatot, amit már majdnem el is felejtettem. Próbálok legyinteni vele, mozgatni őket, mint a felettem elrepülő vadlúdcsapat, de olyan, mintha berozsdásodtak volna. Keserves dolog átélni, ahogy csontok csikorognak, és a rég nem használt izmok ismét mozdulnak. Aztán – ahogy a vasnak az olaj – úgy a szárnyaim mozgatása is segít, és kisvártatva levegőbe emelkedek. Gyengének érzem őket, de ez eltörpül a gyámoltalanság, és a szorongás mellett, ami most szívembe furakszik, s amit próbálok figyelembe sem venni, helyette az útra összpontosítok.
Felettem az égen bárányfelhők úsznak, de északabbra, a láthatár peremén egy nagyobb szürke példányt is észlelek. Nagyon messze van, tudom, de arrafele kell mennem. Mielőbb otthon szeretnék lenni. Hirtelen egy fehér pont suhan el mellettem, szinte zuhan. Csak egy őrangyal… valaki a földön veszélyben van. A távolban újabb fehér pont sejlik fel. Lassabban közelít, és jóval nagyobb. Egy repülőgép. Ezzel akartak az emberek elérni a mi szintünkre, feljutni az Álomvilágba… a felhők fölé. Vonzotta őket az ismeretlen, ám éberen ők csak tejszínhabszerű masszának látják, nem tudom, mi olyan izgalmas számukra ebben. A vasmadár ablakain emberek bámulnak ki, de észre sem vesznek engem, aki nem messze haladok mellettük. Nem is láthatnak, hiszen én angyal vagyok! A gép egyenesen repül tovább, én viszont még meredekebben szárnyalok felfele, mindjárt elérem úti célomat. Már ha apám beenged az ajtón, miután olyan viharosan búcsúztunk el néhány évtizeddel ezelőtt…
Az Álmok Fellegvárának tornyai már messziről kirajzolódnak, a hatalmas építményt nem lehet szem elől téveszteni – ha angyalnak, vagy ne adj’ Isten démonnak születtél. Szürke épület, ami mellőzi a csillogást, és a giccses díszítést, ugyanakkor tekintélyt követel magának, minden más épületet maga mögé utasít, ami most a felhőn van. Valahol az emberek világában vihar lesz, ugyanis elég sok fehér és szürke pamacsot fújt össze a szél. A rengeteg kisebb álomvilág színes forgatagában szinte káprázik a szemem, ahogy közelebb érek. Alattam egy piacon mindenféle boszorkányos dolgot árulnak, és halvány, kísértetszerű lények nézelődnek a portékák között – ők emberek. A saját szintjükön most bizonyára puha ágyukban fekszenek, miközben lelkük itt téblábol. Szó se róla, még az átélt szörnyűségek után sem tudott meginogni a hitem az emberekben, de nem hiányoznának, ha egyszer végre elfelejtenének álmodni… Igaz, mivel szellemek, nem érhetnek hozzánk, de akkor sem lehet megszokni őket a Köztes Birodalomtól ilyen messze, a felhők felett, az Álomvilágban!
Továbbrepülve egy alant elterülő hatalmas kertet pillantok meg, telis-tele étellel. Alacsonyan növő fákkal, tüske nélküli bokrokkal, játszóterekkel tarkított hely tárul a szemem elé, fülemben pedig gyermekek kacagása visszhangzik. Angyalok és embergyermekek szellemei hancúroznak ebben az álomvilágban, előbbiek szülei aggódva figyelik csemetéik minden lépését. Nem hagyhatják, hogy azok átszökjenek egy másik felhőre, ami a határok mentén bármikor különválhat, s félő, hogy a kicsik lezuhannak, távol kerülnek otthonuktól.
Velem sem volt ez másképp gyermekkoromban. A széltől is óvtak, és lám, mi lett belőle! Önként léptem tovább, egy másik felhőre, vagyis a Köztes Birodalomba. Be akartam bizonyítani, hogy nem szabad megszakítani az évezredes hagyományt, az angyaloknak őrizniük kell az embereket, nehogy a démonok kaparintsák meg őket. Nem hagyhatjuk, hogy fiatalon haljanak meg, míg nekünk, angyaloknak jó esetben kétezernél is több évünk van megtapasztalni az élet örömeit, és galád játékait!
Igazam volt. Bár a meggyilkoltak véréből folyókat nyithatnánk, s a bűneik miatt folyamatosan születnek az újabb és újabb démonok, én bízom bennük, s jogosan teszem. Láttam születést, ott voltam, mikor a jövő nemzedékének szabadságáért harcoltak az ifjak, végigkönnyeztem milliónyi temetést, átéreztem a halottak szeretteinek fájdalmát. Tanúja lehettem a szeretet megnyilvánulásainak, s ezek számomra sokkal többet jelentenek annál, hogy ez a nép nem tökéletes.
Leszállok a fellegvár kapujában, és végigmérem. Semmit sem változott. Felhőgyémántból kovácsolták, kopogtatói egy egész angyalszárnyat adnak ki. Megfogom őket, és az ajtóhoz koppintom néhányszor. Mivel kezd lehűlni a levegő, magamban fohászkodom, hogy siessenek beengedni. S milyen kegyes hozzám ez a mai nap! Alig pislantok néhányat, már nyílik is a hatalmas ajtó. Szomorúszemű, vörös hajú nő áll a küszöbön, megrökönyödve néz rám.
- Cal… Calista kisasszony! – sikkant fel, de nem megy odébb, így még mindig kint fagyoskodom. Amíg bámul rám, eltűntetem szárnyaimat, hogy beférjek a bejáraton. Utazókabátom szorosabbra húzom, hogy a hideg legalább a csontjaimat kímélje. Közben az eddigi zsivaj kezd halkulni, bizonyára az angyalcsemeték szülei hazavitték gyermekeiket.
- Semmi gond, ne érezze zavarban magát, én is meglepődtem volna, Bethany! Viszont megtenné, hogy beenged? – Hála széles mosolyomnak, a kedves beosztott némi szabadkozás után eláll az útból. Még akkor is a hátamon érzem a pillantását, amikor az ajtót csukom be. Most már komolyan elgondolkozom azon, hogy Beth nem-e kócos hajamon, és lilára fagyott ajkaimon van-e így meglepődve.
- Szóljak esetleg az apjának?
- Semmi szükség rá, megvárom a szobájában! – Valójában biztos vagyok benne, hogy Beth azonnal szalad, és szétkürtöli a várban, hogy itt vagyok, ez a hír pedig valószínű, hogy nem kerüli majd ki az Álmok Atyjának fülét.
Ismét rám zúdul a nemrég érzett, sziklasúlyú pánik, remegő léptekkel indulok el a nyugati szárny felé. Próbálom magam elé képzelni apa megrökönyödött arcát, amit bizonyára nemsokára látni fogok, mikor belép az ajtón. Miközben ezen a futó gondolaton halványan elmosolyodok, le nem venném a szemem a falat díszítő motívumokról és a freskókról, melyek a plafonról néznek vissza rám. Apám nem a pompa híve, de szó se róla, tudja, hogy kell ízlésesen berendeztetni az Álmok Fellegvárát. A festett mennyezeten levő alakzatok valójában a mi bonyolult írásjeleink, melyek történeteket mesélnek el. Régebben gyakran olvasgattam őket, de nagyrészük már teljesen kiesett a fejemből. Sebaj, lesz még időm visszaszerezni az emlékeimet! A freskókat is megcsodálom, nagy munka lehetett a megfestésük. A folyosó plafonja, amin végigmegyek, az emberek által elképzelt angyalokat ábrázolja. Néhány egész pontos. A legnagyobb művészek néha képesek rá, hogy lássanak minket, talán ebből jönnek rá, hogy mi ugyanúgy nézünk ki, mint ők, csak akármikor előhívhatjuk szárnyainkat. A padlóra le se kell néznem, még pontosan emlékszem a csempe mintázatára. Kiskoromban Ashrinával mindig azzal szórakoztunk, hogy ki jut el tovább a folyosón úgy, hogy csak a fehér négyzetekre lép. Automatikusan igyekszem így ugrálni, aztán mikor lenézek, látom, hogy rég a szürke csempéken járok. Elfelejtettem, hogy már nem olyan rövidek a lábaim, hogy alig tudok egy csempét átlépni, ugyanis már kettesével szedem őket – akaratom ellenére. Végre elérem az ajtót, amihez igyekeztem. Hosszasan kopogtatok, majd’ belefájdul az ujjam, s miután senki nem nyitja ki, megteszem magamtól. Még emlékszem rá, hogy kicsit emelni kell rajta, ha valaki azt akarja, hogy ne nyikorogjon. Pontosan ezt teszem most is. Az ajtórésen bekukkantok, de nem látok mozgást, így beljebb merészkedek. Leülök egy kényelmes székre és várok. Tudom, apám előbb-utóbb úgyis erre téved. Egy ideig figyelem az ajtót, hátha végre kinyílik. A rés alatti kis sávot is szemmel tartom, de egy cipő árnyéka sem töri meg az ott beszűrődő fény folyamatosságát. Végül megunom, és körbenézek a szobában, bár a röpke négy évtized alatt nem sok minden változott. A falak arra a furcsa halvány citromsárgával kevert világosbarnára vannak festve, amit megnevezni sosem tudtam, de szépen passzol a fa bútorokhoz. Igen, az emberek olyan nagyra voltak a találmányaikkal – mint az asztal, a szék, az ágy. Valójában sok mindent nekünk köszönhetnek. Rengetegszer mi súgtuk anno pártfogoltjaink fülébe, mit hogyan szegecseljenek össze, így nálunk is megtalálhatóak ezek a tárgyak. Áram nincs itt, bár az azzal működő tárgyak feltalálásában is mi segítettünk. Nekünk lámpa helyett elegendők a hatalmas ablakok, amik beengedik a rengeteg fényt. Ha besötétedik, a csillárok fején lévő ezernyi gyertyát gyújtjuk meg, vagy egyszerűen az asztalunkon lévőt. Így is van élet.
Tovább nézelődöm. A plafon is egyszerűen van lefestve, a falakat viszont megannyi kis festmény borítja. Egyiken ráismerek Ashrinára, ami nem nehéz, hiszen mi, angyalok nem nagyon öregszünk. Átlagosan két-háromezer évig vígan eléldegélünk, vigyázunk az emberekre, nehogy valami ostobaságot kövessenek el, bár ez egyre nehezebb, vagy inkább egyre lehetetlenebb… A következő festményről édesanyám néz vissza rám, ezt a képet még nem is láttam róla. Mélyvörös haja lazán leengedve, arcán furcsa, félszeg mosoly, zöld szeme – melyet tőle örököltem – mégis boldogságról árulkodik. Fekete, hosszú ruha van rajta, bár ezt csak sejtem, a fotó ugyanis csak a melléig ábrázolja őt. Na igen, a művész, - azaz felteszem, az apám - remekül tudja, hol húzza meg a határokat. Sajnos édesanyám már nincs köztünk, de én még halványan emlékszem rá. Nem csak gyermekkoromban, még mindig hiányzik a gyöngédség, az esti betakargatás, a jóéjt-puszi, amit apámtól sosem kaptam meg, pedig tudom, nagyon szeret. Vagyis régen tudtam, most már csak reménykedem.
A következő képen ősz, hosszú hajú, fehér bőrű és szürke szemű nő áll sok-sok hurrikán mellett. Ő Delia, apai ágon a nagymamám, és nem mellesleg a viharok úrnője. Biztos most is valami tájfunt kavar az embereknek a Köztes Birodalomban…
Adriana mama éjfekete haját és zöld szemét – melyet anya tőle örökölt, és én így anyutól - már majdnem elfelejtettem, csak most tudok rá teljesen visszaemlékezni, hogy egy festményen visszamosolyog rám. Ahhoz képest, hogy ő is elmúlt ezer, még mindig fiatalnak néz ki. Kezében lándzsa, karján rengeteg seb. Ő a Csodák Birodalmának, az egyik legnagyobb és leghíresebb álomvilágnak a vezetője. Régen a démonok ellen harcolt, egészen anya születéséig. Öt védence volt, és mindegyiknél sikerült elérnie, hogy ágyban, párnák közt haljon meg. Persze ez nekünk, angyaloknak nagyon fontos. Kötelességünk ugyanis védeni az embereket már Castor Álomapó óta. Ha az nem természetes halált hal, a démonok kezére jut, és a védőangyal is az enyészeté lesz. Azonban, ha az embernek sikerül szép kort megérnie, és nyugalomban eltávoznia, az Álomvilágba kerül, és nem csak szellemként lesz itt örökké, de őrangyala is tovább élhet, azzal a remek érzéssel, hogy valakinek segített, és egy ember életét széppé tette.
Egy újabb freskón szembetalálom magam negyven évvel ezelőtti önmagammal. Mikor elmentem innen, még úgy néztem ki, mint egy tíz éves embergyermek, holott már akkor is majdnem ötven éves voltam! Szőke hajam akkoriban rakoncátlan, göndör tincsek felismerhetetlen halmaza volt. Mára valamelyest tűrhető, hullámos fürtökkel bírok. A festményt biztató előjelnek tartom: ha apa nem távolított el mindent, ami rám emlékeztet, még van esélyem arra, hogy nem száműz örökké.
Miután végignéztem minden festményt, visszaülök a székre, és tovább várok, nem adom fel. Még emlékszem, hogy régen apa két órát sem bírt ki a dolgozószobája nélkül. Egy ideig megint az ajtót figyelem, hallgatom a beszűrődő hangokat – vagyis hallgatnám, ha lennének – majd lassan magával ragad az emlékek vihara.


- Ashy, hidd el, hogy a légynek sem tudnak ártani!
- Annak talán nem, de egy egész birodalmat könnyedén kinyiffantanak!
Hiába győzködtem, nem hitt nekem. Nem fogadta el, hogy az emberek jók, és még nincs minden veszve.
- A Köztes Birodalom lakóin még lehet segíteni! – Már szinte sírtam az elkeseredéstől. Miért nem tudta elhinni?
Észrevettem villámló tekintetű apámat, aki az ajtóban állt. Már akkor is látszottak rajta az öregedés jelei, elvégre túl volt az ezerkilencszázadik évén!
- Miért véded őket még mindig, makacs kölyök? – Sosem beszélt még így velem, és tudtam, hogy baj van. De hajthatatlan voltam.
- Mert megérdemelnek még egy esélyt! Hidd el, nem véletlenül kapták meg a Köztes Birodalmat!! – A levegő szinte szikrázott körülöttünk, azóta is kiráz a hideg, ha ez a részlet eszembe ötlik.
- Még egy? Hány kell ahhoz, hogy ne tegyék tönkre, amijük van? Különben sem nekik szántam azt a szintet, hanem az állatok, növények, és egyéb csodák otthonának!
- Ez meg is történt és én még mindig nem tartom ballépésnek azt, hogy Nervus megmentette Andromédát, és ha el akarod őket pusztítani, te nagyobb bűnt követsz el. Jobb ez így, mintha állatkertet csináltál volna abból a szintből! Ahogy nekik szükségük van ránk, úgy ez fordítva is igaz, majd egyszer belátod!
- Az árulók halált érdemelnek, ehelyett ők megkapták a Köztes Birodalmat, és megannyi esélyt az újrakezdésre. De ha annyira közéjük vágyakozol, menj csak, süllyedj le az ő szintjükre! Legyél te a következő Androméda!
- Rendben, megteszem, aztán egy szép napon visszatérek, és elmondom, hogy mekkorát tévedtél, apám. – Szinte köptem az utolsó szót, de ő, mintha észre sem vette volna mindezt, halkan, felvont szemöldökkel kérdezett vissza. Hangját tömény gúnnyal fűszerezte.
- Ha már nem bírod tovább közöttük? Ha gyávaságodból visszamenekülsz? – Azonnal kirohantam a szobából, az ajtó nagy csattanással csapódott be mögöttem.

Az ajtó, amiről akkor azt hittem, örökre bezárult, mikor elmentem, most nyikorogva kinyílik, és nagy megrökönyödésemre Ashrina lép be rajta. Sokat változott negyven év alatt, elvégre az angyalok ötven-hatvan éves korukban kinézetre is felnőnek, elnyerik azt az alakot, amiben legalább ezer évig éldegélnek majd, de azt négy évtized sem tudja elérni, hogy ne ismerjem fel a nővéremet. Szürke szemeiben furcsa, gonosz fény táncol, fekete hajában különös módon az első néhány tincsbe szürkésfehér hajszálak is vegyültek. Vörös, hosszú ruhája rásimul kifogástalan testére, kecses, de láthatóan erős karjait már nem fedi öltözéke. Annyira nem hasonlítunk, hogy néha el kell rajta gondolkoznom, vajon tényleg vértestvérek vagyunk-e.

Azt hittem, ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Hosszas nyújtózás, reggeli, aztán egy új álomvilág megismerése, újabb lustálkodás, és edzés. Ha nagyon jószívű lennék, még egy kis tanulás is beleférne, de mivel én nem vagyok szende kislány, azt hiszem, az ezernyolcszázas évek démonkitöréseinek megtanulását ismét elhalasztom. Őszintén, kit érdekel a Béke Egyezménye? Nem vagyok az a békés teremtés, szóval rám nem is vonatkozik!
Kaja után kinézek az ablakon. Az árusok kezdik kinyitni bódéikat, így kis sétára indulok.
A fehér felhőtalaj járdája mentén sok-sok bolt sorakozik, emléktárgyakat árulnak, és élelmet. Veszek magamnak egy végföldi krémest, ez a kedvencem. A habot eredeti álomtyúktojásból készítették, hihetetlen érzés, ahogy a krém szétolvad az angyal szájában!
A rövid rákészülés után behunyom szemem, - s bár a sok gyakorlástól nem is érzem – mégis tudom, hogy vörös, néhol feketés szárnyaim a helyükön virítanak. Sokaknak nem tetszik az én tollgyűjteményem, de szerintem gyönyörű. Jobban belegondolva lehet, hogy nekik sem a színekkel, hanem azok jelentésével van bajuk. Vörös, mint hatalomvágy, és fekete, mint gonoszság. Azt mondják, nem egy jó összeállítás, de én mégis remekül érzem magam bőrömben… izé, szárnyaimban.
Széllel szemben emelkedek a magasba, már ez sem megerőltető számomra. Na igen, kérem, a profizmus és a gyakorlat!
A szél érdekes álomvilágokat fújt körénk. Nincs köztük idegen, ismerem a Csodák Birodalmát is – jut eszembe, nagyit meg kéne ott látogatni. A Gyógynövények Földje sem ismeretlen számomra, ahol a fiatalság forrása ered, és az Angyaltemető is ezerszer feltérképezett hely már. Ma azonban nincs kedvem túl sokat repülni fel nem fedezett álomvilágok felé, így a legszimpatikusabba, a dögeldobálóba megyek. A sírok felett sötét az ég, mint mindig, bár valójában a föld semmit és senkit nem rejteget itt. Koporsókra nincs szükség, az angyalok a semmibe vesznek haláluk után. Csak ezek a magas, nevekkel teleírt, csodás kőoszlopok hirdetik azt, hogy valaha éltek. A Központi Álomvilág után ez a legnagyobb felhő. Csodálatos. A sírok tövében sokat üldögéltem már. Megnyugtat ez a környezet, pláne, hogy remek érzékem van a nyugodt, sosem látogatott sírok megtalálásához, ahol jól lehet gondolkodni. Az életem nagyjából másból sem áll. Unatkozom, és kínozgatom a haldoklókat, néha egy kis fejtörés is közbejön. Hát hol itt az igazi élvezet?
Na jó, talán végre meg kéne tanulnom azt a nyomorult démonkitörést. Elvégre kell nekünk is kezdeni valamit az életünkkel, és én néhány éve úgy döntöttem,alaposan kitanulom az Álomvilágok földrajzát, és a történelmünket, hogy a turistákat akárhol el tudjam vezetgetni. Mi, angyalok csak az alapműveltséget tanuljuk ki, és a mesterségünket. Az emberi dolgokkal csak néhányunk foglalkozik, akiknek ez a szakterülete. Egyébként a mi népünket csak a saját dolgaink érdeklik. Őrizzük az embereket, de egyéb kapcsolatunk nincs velük, és a Köztes Birodalommal. Persze, vannak kivételek…
Szóval az én melóm utazásból áll majd, amit imádok, de még egy kicsi hiányzik hozzá, hogy belekezdhessek. Talán nem lesz unalmas, de már most érzem: rám sokkal több dolog vár még, mint bamba őrangyalok vezetgetése.
Visszaindulok, és épp látom, ahogy egy szőke hajú valaki belép a kapun. Nem törődök vele, biztos vendég, helyette ebédelni megyek, hiszen a Nap már felettünk ragyog oly fényesen, majd kisüti szegény szemeimet! Miközben a bendőmet töltöm fel, Bethany ront be a konyhába.
- Itt a kisasszony, itt a kisasszony! – Nem tudom, hogy a nő éles hangjától, vagy a hírtől borsódzik-e a hátam, de ahogy felfogom a szavak jelentőségét, már rohanok is a szobája felé, amit üresen találok. Tehát Calista csakis apánál lehet. Fejvesztve szaladok végig a folyosón -, majdnem sikerül elesnem hosszú szoknyámban - és nemsokára már nyitom is az ajtót. Apa még nincs itt, tehát eljátszadozhatom egy kicsit vele.
Végigmérem őt, akit negyven éve láttam utoljára, mikor leköltözött az emberek közé, és csupán egy ajtódörrenést hagyott nekünk búcsúajándék gyanánt. Ahogy belépek, felpattan, kissé álomittas a tekintete, biztos belealudt a várakozásba, vagy valamin nagyon elgondolkozott, ahogy tette azt régebben is. Nem akarom egyből leírni magam, elvégre benne még az él, hogy én vagyok a mintanővér, a legdrágább lány egész Álomföldön. Valahogy indulataimat, a negyven éve gyűlő dühömet mégsem tudom visszafojtani. Egyedül hagyott nyakig a trutyiban! Elárult!
- Mi a fészkes fenéért jöttél vissza? Meguntad a szörnyetegeket? – Már elindult felém, de megtorpant. A boldog csillogás mintha kialudna zöld szemeiben. Most viszont nem tud menekülni, elvégre elállom az utat. Végre újra levegőhöz jutok a sok futástól, és van energiám végigmérni a kis fruskát. Szőke hullámos haja láttán felötlik bennem a nemrég látott ugyanilyen üstök, amit végül eltakart a fellegvár kapuja. Csak tudnám, ki volt az az elmebeteg őrült, aki beengedte őt!
- Nem is hiányoztam? – kérdi végül, és a mosoly, ha haloványan is, de ismét visszaszökik arcára. Egy-null oda. Nem sértődött meg, a francba, megedzették az emberek! Soha nem tudtam veszíteni, így folytatnám a vitát, de ekkor meghallom az apánk lassú lépteitől nyikorgó padló hangját, és odébbállok az ajtóból.
- Ashy, hogy-hogy… - Szemei nagyságát egy golflabda is megirigyelhetné, annyira kikerekedtek a döbbenettől. – Calista?
Vitára számítok, jó szaftos veszekedésre, de úgy látszik, ez nem az én napom. Hiába kapkodom percekig ide-oda a fejem, úgy tűnik, elvitte a cica a nyelvüket. Kínvallatás kéne nekik, az, és akkor megtanulnának beszélni, és nem fosztanának meg az ajtócsapkodástól és efféle álomvilági jóktól! Nézek rájuk, de ők meg sem szólalnak, mégis úgy érzem, egy egész estén át reklámszünet nélkül beszélgetnek. Engem is bevehetnének, mert így baromi uncsi. Az érzelmek, a ki nem mondott szavak mintha egy csatornán átáramlanának köztük, anélkül, hogy megnyikkannának. Apám a hosszú, unalmasan eltelt percek után végre megmozdul - pedig már kezdtem élvezni a malmozást az ujjaimmal. Megöleli Calistát, majd – sajnálatomra - engem is odaint, hogy legyek az „együtt a család” című undorítóan nyálas jelenet része. Remélem, erről nem készül festmény, bár akkor is letagadom… kényszerítettek, ez csak enyhítő körülménynek számít! Ugye… ugye?
- Visszatértél? Nem bírtad tovább? – teszi föl végül a kérdést kétkedőn apám. Kissé felemeli a fejét, hiszen már eléggé összement, és fel kell néznie ránk, miközben mi nagyban le...nézzük őt. Ha a férfiakat valami gyümölcshöz lehetne hasonlítani, tuti, hogy ő lenne az aszalt változat. Az arca barázdáltabb, mint a szamár által húzott eke után a szántás, de nem akarom őt becsmérelni, ehhez esetleg akkor lesz jogom, ha kettőezer évesen én szebb leszek. Mondjuk ehhez kétség sem fér, elvégre én vagyok én, és ez nem utolsó szempont!
Apa már a tata-nyanya állapotnál tart, ahogy én hívom. Az utolsó ötven év, amelyben az ember öregszik, és aszott, meg ronda lesz. Ez lesz az a kor, ami előtt én fix, hogy kinyírom magam. Calista nyolcvankilenc éves, úgy néz ki, mint egy tizenhét-tizennyolc éves ember. Én nem vagyok sokkal idősebb nála, most taposom kilencvenharmadik évemet, és nem is tűnök annyival öregebbnek húgomnál, sőt! Kifejezetten jól tartom magam, tizenkilencnek talán, ha néznek.
- Bírtam volna, de azt nem tudtam magamban tartani, hogy igazam volt, részben. Vannak emberek, akik tényleg halált érdemelnek, de a világ egyes részein rengeteg ártatlan, szegény, mégis boldog ember él. Ők vannak kevesebben, de talán ők Androméda és Nervus utó… - Calista gyorsan elharapja a mondatot. Nem akar újabb vitát, tudom, ismerem, ő a megtestesült jóság, és tudja, apa mennyire gyűlöli a szerelmespárt, az első két embert. Az Álmok Atyjának arckifejezése rekordidő alatt elkomorul.
- Félig-meddig egyetértek veled,– apám válasza után valamelyik kút mélységéből kell előkaparnom az államat – de már nem lehet megmenteni a világunkat. A fő egyensúlyőr… - lassan összecsuklik, Cal az utolsó pillanatban kapja őt el, és akármennyire ódzkodom bármiféle segítséget nyújtani, mégis támogatom az öreget, egészen a kényelmes foteléig.
- Mi van vele? – szólalok meg először én is, nem mintha érdekelne a téma, de már kezdett kiszáradni a szám.
- A három világ közti… Eltűnt. Az emberek gyorsan romlásba jutnak majd. Ha jól sejtem, már most is egyre kevesebb pozitívummal találkoztál… Éheznek, már átestek a szegénység másik oldalára, ahol már reménykedni sem tudnak. Lassan eltűnnek, aztán mi is, és csak az Alvilág marad meg, ott fog mindenki szenvedni. A démonok kihasználják ezt a mostani gyengeséget, és még az egyensúlyfenntartó angyal megtalálása előtt megtámadnak minket, hogy mindez bekövetkezzen.
- Nem számít, ki hány éves, ki mit ért el, férfi, vagy nő, ember, vagy angyal, egyszer majd eljön az idő, mikor leáldozik csillaguk. – Calista biztos elolvasta ezt a jóslatot a falon idefele jövet, legalábbis bízom benne, hogy nem ilyen jó a memóriája, de hamarosan rácáfol erre a feltevésemre is. – Erre emlékszem, de nem szabad, hogy ez bekövetkezzen! – Hevesen bólogatok, hogy takarjam szadizmusomat, pedig ej, de jó világ is lenne!
Apánk gyengén veszi a levegőt, de folytatja.
- A jóslat fele arról szól, hogy négy angyal; tűz, víz, az emberek képviselője és a harc mestere megmenthetik mindkét szintet. Keressétek meg a hiányzó kettőt! A csapat egyik felét ti alkotjátok, már régóta tudom. Nézzetek egymásra! T… - apa hangja elcsuklik, ő maga lehunyja szemét, még utoljára a festmények felé mutat.
Calista kiabálni kezd, felveri az egész kastélyt, és a látszat fenntartása végett én is rekedtre üvöltöm magam, mire megjelenik néhány angyal – egész helyesek, még sosem láttam őket – és elviszik őt. Rohanunk utánuk, mert olyan gyorsak, mint egy mentőautó. Apát a gyengélkedőre viszik.
- Jól van, csak kicsit pihen – mondja Bethany, aki történetesen a mi gyógyítónk. – Pár nap múlva biztos magához tér, már készülnek a gyógyteák és erősítő főzetek neki.
Ó, hogy utálom én az ilyen segítőkész lényeket! Minek vett fel ilyeneket apám?
Calista a következő négy órában minden részeltre kiterjedő vallatást tart az elmúlt negyven évről, természetesen én vagyok mindennek a szenvedő alanya… Eztán végre rátérhetünk a jóslat-témára. Feldob, hogy végre történik valami, amibe bele is lehet halni, és lassan kezdek megbocsátani Calnak.
- Szerinted melyik kettő vagyunk mi? – veti fel hirtelen. Ez a kérdés bennem is motoszkál már jó ideje.
- Mind a négy ránk illene. Te, mint víz, és az emberek védelmezője, én pedig, mint tűz és a harcok mestere.
- Egoista… - szűri fogai közt a szót Cal, de közben elmosolyodik, látszik rajta, hogy nem gondolja komolyan. – Csak egyet választhatsz magadnak.
- Miért hagytál itt?
- Tűz és víz! – jelenti ki Cal. Tudom, hogy igaza van, és ez a másodpercek alatt lezajló párbeszéd megerősíti ezt bennem. Sőt, mi talán jobban különbözünk, mint a tűz és a víz! De elkeserítő a tudat, hogy valaki jobb nálam a harcban, meg hogy még egy megingathatatlan emberimádó van ezen a Földön! Hova jut így ez a világ?
- Apánk mindig ilyen beteges? – vált témát hirtelen. Szemei riadalmat tükröznek, mert hiába vesztek össze, ő szereti, hiszen az egyetlen szülőnkként működött a tata, az tény. Tuti, hogy a nevelésünkbe fáradt bele.
- Nem, biztos a nagy öröm, hogy hazatértél. Vagy a sok idegeskedés miattad… – elfojtok egy gonosz vigyort. – Nem úgy értettem, hugi, tudod! – majd átölelem. Ó milyen sokáig fogok ma fürdeni, hogy ennek a sok csöpögésnek a mocskát lemossam magamról!
Ha választani kéne, az angyalok pártját fognám, de utálom nagyrészüket. Persze, őrizzük és meg védjük az embereket. Mik vagyunk mi, rendőrök?
- Kissé éhes vagyok. – jegyzi meg halkan Cal, mire egy bájvigyorral arcomon lekísérem őt az ebédlőbe, ahol mindketten megvacsorázunk, igaz, kissé korán. És én mesélek. Megint. Mesélek még a múltról, apánkról, a kis változásokról, arról, hogy azok az ostoba emberek már egyre halványabban látszanak. Elmondom, nagyanyánk is kereste őt, de nem találta meg, és be nem áll a szám. Undorodom magamtól, utálom, hogy itt csacsogok, mint egy vérbeli angyal. „De hát ő a testvérem” – nyugtatom magam, még mielőtt természetellenes úton látnám viszont a vacsorámat.
Apánk egész nap nem ébred fel, de legalább lélegzik, és ettől Cal is megnyugszik.
Az első este, amit itthon tölt. A szobánk egymás mellett van, az övé érintetlen, úgy fest, ahogy hagyta. Jó nagy kupi, ruhák szanaszéjjel, az ágya van csupán rendesen bevetve. Az egyik falon hatalmas könyvespolc fut végig, tele mindenféle angyalok és emberek írta szerzeményekkel. Mániákus gyűjtő. Az ajtóban köszönünk el egymástól.
A mai nap végére tudatára ébredtem annak, hogy mégis a húgom. Hogy ha apa nem lesz, nekem kell vigyáznom rá. Kell, kell, persze, mintha nem lenne felnőtt! Na jó, lassan kinyírom a lelkiismeretemet, ez így nem mehet tovább.
Holnap edzenem kell: de nem a kardokkal – bár talán Calistát formába kéne rázni. Nem, vissza kell szoknom a régi, utálatos életem hörcsögkerekébe, mintha Cal itt sem lenne. A végén még felgyullad bennem annak a szeretetnek nevezett valaminek a parányi szikrája és abba fix, hogy belehalnék.
Cal az ajtóban még feltesz egy kérdést, amire első körben én egy hatalmas ásítással válaszolok, elvégre negyven év után sok volt nekem ennyi izgalom egy napba sűrítve!
- Szerinted apa miért mutatott a festményekre, mielőtt elájult?
- Biztos szólni akart, hogy ne felejtsünk el róla is kirakni majd képet…
- Ez nem vicces, most komolyan! – vágja dacosan a fejemhez, én pedig gondolkozást színlelek, majd vállat vonok, és bevonulok szobámba. Rám fér végre egy kiadós alvás!
Reggel még meg voltam győződve róla, hogy örökre ugyanabban a mederben folyik majd az életem. Délben nem tudtam eldönteni, hogy örömömben, vagy bánatomban sírjak. Most már biztos vagyok abban, hogy mostantól minden más lesz. Az pedig a jövő zenéje, hogy jobb, avagy rosszabb lesz-e és őszintén ez most nem is érdekel.
Már épp nekiállnék szokásos forgolódásomnak, mikor a vékony falon át meghallom, hogy Cal próbál énekelni. Egész tűrhető a hangja. Régen is mindig erre aludtam el. Próbálja magát álomba ringatni egy altatódallal, ha már nincs anyja, aki megtegye. S bár neki nem is bizonyult hatásosnak, én mindig remekül elszundítottam rá. Hirtelen megértem, miért kell már vagy negyven éve két órát forgolódnom, mielőtt elragadna az álmok vad forgataga.

Jujj Anna, ez eddig nagyon jó ^^ Bár prológusnak kicsit hosszú... de azért a testvérek különbségeit jól össze tudtad szedni