1. fejezet - Reménysugár /Simone

Mostantól a mesélők szerint rakom fel, részletekben a fejezetet, így nem egyszerre 20 oldallal terhelem az olvasót XD
---------------------------------------------------------------------------


Hol van már az ébredés?
Már megint ugyanabba az álomba csöppentem, aminek karmai közül egy éjszakára sem tudok menekülni. Igaz, ez ma már vagy a tizedik jelenet, ami megelevenedik előttem, mégis feltűnően hosszú.
Nem tudom hogyan, de mindig emlékszem az álmaimra. Mindre. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak illúzió, s teljesen ébernek érzem magam.
Mikor először láttam ezt a helyet, azt hittem, egy kisvárosban vagyok, de erre még ébredésem előtt rácáfolt valami. Lenéztem, s talpam alatt a megszokott macskakövekkel kirakott járda helyett csupán tejfehér, hepehupás út volt. Mára rájöttem, hogy felhők hátán barangolok minden áldott – vagy inkább átkozott – éjszaka.
A kis utcán megint tudatosan lépdelek végig, az embereken – vagy mik is ezek a szárnyas lények – a szokásos módon átsuhanok, de ők mégis utánam fordulnak. Nem jöttem még rá, hogy képesek észrevenni engem, ebből is látszik, hogy még mindig nem ismerem eléggé a világukat, pedig sokszor volt már hozzá szerencsém. Az első kérdésem elég primitív… Most akkor szellem vagyok, vagy nem?
Mikor az út végére érek, már csak egy karnyújtásnyira van a csodálatos fellegvár, csupán a dombra kéne felmásznom, de nem merek. Nem a félelem az, mi visszatart, hanem az ismeretlen. Már rengeteg és rengeteg álmomban körbejártam a várat, még az ablakait is megszámoltam, pontosan kétszáznegyvenkettőt találtam, ismerek minden repedést a piszkosszürke falon, de bemenni még nem próbáltam. A hatalmas kaput két fél szárnnyal díszített kopogtató védi, s csábítóan hívogat, hogy üssem hozzá néhányszor a furcsán csillogó bejárathoz… Egyre nehezebb ellenállni neki.
Az itt magasodó öt torony a kedvencem: négy az épület sarkain, egy pedig annak közepén. Már épp elindulnék kis kiruccanásomra a vár körül, mikor észreveszem, hogy két nő lép ki a kapun. Kíváncsian közelebb somfordálok, és szerencsémre nem vesznek észre, ahhoz messze vagyok, no meg láthatóan nem is figyelnek rám, csak vitatkoznak, legalábbis ingerült gesztikulációjukból erre következtetek. Próbálom megjegyezni magamnak a két tüneményt. Mindketten gyönyörűek. Egyikük szőke, erősen hullámos fürtjeit próbálja füle mögé tűrni, hogy lásson is valamit, így megpillanthatom arcát. Zöld szeme smaragdként csillog, bár arckifejezése kissé megviseltnek tűnteti fel. A másik lány szürke szemű fekete hajú, valamiért néhol már ősz tincsekkel tarkított pedig nem néz ki nálam idősebbnek. Látszik rajta, hogy próbálja visszafojtani vulkánként kitörni készülő indulatait.
Követem őket. Egy tóhoz igyekeznek, ami a vár mögött szunnyad békésen és eldugottan, és amiről még nem tudtam kideríteni, hogyan lehet pont itt, egy hatalmas felhőn. Diszkréten elfordulok, amikor levetkőznek, és lassan a vízbe ereszkedik meztelen testük. Sok idő, míg teljesen el mernek merülni, hosszasan szokják a vizet, aztán felbukkannak, vizes hajuk arcukhoz tapad. Eközben a tó partjáig merészkedem, ők pedig gyors tempóban elindulnak a túlpart irányába. Annyira belefeledkeznek a versengésbe, hogy nem vesznek észre. Beleélik magukat, igyekeznek a leggyorsabb formájukat hozni, mintha az életük múlna azon, hogy ki győz. Elnevetném magam gyerekes viselkedésükön, de eszembe ötlik, hogy néha mi is összemérjük erőnket a nővéremmel.
A tó elég nagy, körülbelül negyed órába telik, mire átevickélnek a túloldalra. Én a parton sétálok – már-már futok –, végigkövetem minden egyes levegővételüket, karjaik kecses mozdulatát, s a lábtempójuk nyomán kifröccsenő vizet, mely apró szökőkútként lövell a magasba, hogy aztán újra visszazuhanjon a tóba.
Végül teljesen egyszerre érnek be. Mindketten bosszúsak egy kicsit, de én csak mosolygok ezen, mígnem egy óvatlan pillanatban megcsúszok és belecsobbanok a vízbe. A hideg ezernyi tűszúrással támad rám, és én sikoltanék ijedtemben, de ami még rémisztőbb: csak buborékok hagyják el ajkaimat, és törekszenek felfelé. Fentről mintha hallanám a két lány sikoltását. A napsugarak áthatolnak a törékeny vízfelszínen, így tisztán látom, hogy alakok közelednek felém. Aztán elfogy a levegőm, és csak egyetlen reményem marad: az ébredés.





Erős kórházi szag csapja meg orrom, és nagyot tüsszentek tőle. Kinyitom szemem, de a vakító fénycsövek miatt ez a folyamat igen lassan megy. Pár másodpercig a hunyorgáson kívül másra nem futja, és összemosódik az egész világ egy hatalmas, fehéren izzó folttá, aztán kitisztul a kép. Valaki fölém hajol, s mikor megpillantom arcát, felsikkantok a boldogságtól, igaz, csak egy rekedtes vonyítást sikerül produkálnom.
– Alicia?
– Még amnéziád is van? Megkérdezed, hogy én vagyok-e? Ejnye-ejnye! – Nővérem dorgáló arckifejezése pillanatok alatt nevetésbe fullad, és pár másodperc múlva a vörös hajzuhatag eltakarja arcom, s két cuppanós puszit kapok ajándékba testvérkémtől.
– Mi történt? – teszem fel a logikusnak tűnő kérdést, elvégre nem emlékszem rá, hogy elütött volna egy autó, vagy hogy leégett volna a ház, és ezt alátámasztja az a tény, hogy semmim sem fáj.
– Két napja elfelejtettél felébredni. Tudtam én, hogy a memóriád nincs a topon. Egyébként Ben keresett. Nagyon aggódott érted, egy egész napot itt töltött. De gondolom erre sem emlékszel. – Szinte szárnyal a lelkem, hogy az én egyetlenem itt járt, és még válaszolni is elfelejtek Aliciának.
– Bagoly mondja verébnek. – Anya lép be a kórterembe, és mivel épp sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam, átölel. Ő Alicia két évtizeddel régebbi kiadása. – Te csupán azt felejtetted el említeni, hogy Simone felébredt!
Hamarosan apa is megjelenik, és végre megint úgy érzem, hogy nem kell DNS vizsgálat annak bebizonyítására, hogy én is családtag vagyok. Apa haja ugyanolyan barna, mint az enyém, és pisze orrom is pont az övét idézi. A családi idillt egy duci nővér érkezése zavarja meg, aki mindenkit kiparancsol, mondván,pihenésre van szükségem ahhoz, hogy holnap már hazamehessek.
Hiába aludtam egy csomót, most megint elálmosodom, és amint magamra maradok, visszazuhanok a párnák közé.





Kinyitom a szemem és anyu arca helyett a két lányé néz vissza rám, de mivel a láthatár mögé lebukó aranyszín napsugarak majd kiszúrják fekete szemeimet, inkább visszacsukom őket. Ma már másodszorra állok túl közel a megvakuláshoz… Most az egyszer érzem úgy, hogy be vagyok zárva ide, most először vágyom az ébredést.
– Ezt nem hiszem el! – hallom egy lány szitkozódását.
– De Cal, biztos, hogy ember? Az emberek itt nem éreznek ilyesmit, biztos tévedtél. Talán angyal volt, és most halt meg a védence!
– Nem, nézz csak oda! – A fekete hajú lány perzselő pillantásaitól még fuldokolni is elfelejtek, mikor a szőke hajú rám mutat. Ismét ugyanott fekszem, ruhám vizes, úgy érzem, menten megfagyok, és mikor megszólalnék, vízsugár tör fel torkomból. Köhécselek, hasamra fordulok, és addig-addig küszködök, míg sikerül levegőhöz jutnom.
– Mi történik velem? Meghaltam? – kérdezem, miközben felülök…. Vagyis felülnék, de a magasabb lány visszalök, majd erős kezei a fejem felett a földhöz kulcsolják csuklómat, és vele egész karomat.
– Ashrina, ne legyél vele ilyen kegyetlen! – próbálja fegyelmezni a kisebb, és már valóban gyengébb a szorítása, de mégsem hagyja, hogy szabadon mozogjak. Már mögém került, tehát hátával takarja a napot, ha jól sejtem, és ahogy kinyitom szemem, megkönnyebbülten tapasztalom, hogy megint jól tippeltem. Aztán a szavak teljesen összegabalyodnak, mert egyszerre teszünk fel két különböző kérdést, de kibogozzuk a csomókat rajtuk.
– Ki vagy te, és miért leskelődtél?
– Meghaltam, vagy csak álmodom?
Míg magunkban megformáljuk a választ, észreveszem, hogy az ő hajuk is tiszta víz, de már fel vannak öltözve.
Fel akarok már végre ébredni! Lassan elfog a rettegés, de tudom, hogy ők segíthetnek, így felelni próbálok nekik. Ez azonban nehezebb, mint gondoltam. Ki vagyok én? Simone? Vagy egy eltévedt valaki? Egy ember, aki álmában ragadt és hazavágyik? Csak akkor bököm ki végre a szavakat, melyek nyelvem hegyén várakoznak, mikor az Ashrinának nevezett lány szorítása ismét olyan erős lesz, hogy szinte hallom, ahogy csontjaim ripityára törnek.
– Simone vagyok, és azt hiszem, eltévedtem az álomban, nem tudok felébredni. – Döbbent csend következik és mivel nem értem, min lepődtek meg ennyire, újra felteszem a kérdést, amire nem kaptam választ.
– Meghaltam? – Most válaszolnak, de persze, hogy nem arra, amire szeretném!
– Te tényleg ember vagy? – Már sötét van, de még így is ki tudom venni a szőke hajú lány reménykedő arcát.
– Calista, nehogy higgy neki, az emberek nem ilyen szilárdak! Nem csobbannak, csak hangtalanul eltűnnek a vízben, és nem hallod, ha hozzád szólnak. Kivéve, ha te vagy az őrangyala, de mivel nekünk még nincs védencünk, ez valószínűtlen. – Ide-oda kapkodva fejem, rakoncátlan tincseim szemembe hullnak, de nem tudom őket eltűzni, mivel kezem épp le van fogva.
– Attól függ, mit nevezünk embernek. Ti például mik vagytok?– teszem fel a sokadik kérdést. Úgy tűnik, nem tudunk egyenes válaszokat adni egymásnak.
– Angyalok. – Nevetésnek szánt felhorkanásomat Ashy egy kiadós pofonnal jutalmazza, s hirtelen valami beárnyékolja az eget.
Hatalmas árny ereszkedik fejem fölé, és riadtan felsikoltok. Életösztönöm győz, és sikeresen kitépem magam Ashy szorításából. Aztán meglátom… és elnevetem magam. A hatalmas árny csupán a lány fekete szárnya volt. Talán nem vicces, de igazából kínomban vigyorgok. Angyalok… hát mégis? Vagy ez tényleg egy álom? Érzem, ahogy arcomból kifut a vér. Nem tudok felébredni! Mikor jön már értem Alicia, és mikor ment már meg édesanyám, vagy apu?
Egy halovány szellem közelít felém, remélem, ő az, aki véget vet az éjnek és felébreszt!
– Nézd, ő egy ember, látod. Ő álmodik, alig lehet észrevenni. Te viszont ugyanolyan szilárdnak tűnsz, mint az aggastyánok, akik ágyban, párnák közt meghalván ide kerülnek, de mégsem vagy angyal! – szól hozzám nyugodtan a Calistának nevezett lány. Sokatmondó pillantásban tekintete összeforr Ashyével, de én mindebből semmit sem értek.
– Nem tehetjük meg! – fakad ki végül a szőke hajú, és most én vagyok a soron következő hisztiző.
– Azt mondjátok el, mit nem tehettek meg! – Ashy arca holtsápadttá lesz.
– Cal, halványul! Csak dióhéjban, jó? – Én is észreveszem, hogy a másik szellemalakhoz kezdek hasonlítani, egyre áttetszőbb lesz testem.
– Szükségünk van rád. Te vagy az emberek fő védelmezője. Csak te segíthetsz a démonok ellen folytatott harcban. Ha nem teszed, minden ember és angyal meghal, és minden szinten a Pokol démonjai fognak uralkodni. Ehhez viszont… meg kell halnod. Beleegyezel? – Cal esdeklő tekintetével sietteti válaszomat, de nem megy. Gondolhatnám azt, hogy mindez csak egy rossz álom, de már régóta tudom, hogy ez nem így van. Dobjam el magamtól a családom, az életem, az álmaim? Hagyjam ott Aliciáékat? Mi van, ha csak hazudnak? Nem is ismerem őket! Ez nekem nem elég indok, így nem fog menni.
– Mi arra a garancia, hogy ide kerülök, ha meghaltam, és hogy ti nem vertek át? – kérdezem kétkedőn. Már hallom a kórházi gépek pittyegését is.
– Semmi, csak a puszta szerencse és a bizalom. – Calista nem kertel, őszintén beszél, és ez az, ami megnyugtat, mégis soha nem érzett elkeseredést és bizonytalanságot vált ki belőlem.
– Biztos, hogy csak ez az egy járható ösvény van?
– Igen. – Cal arcából egy könnycsepp gördül ki. – Sajnálom. Ám ha most mellénk állsz, a családod még élhet. Még van jövőjük, de ha nem teszed, mind együtt haltok meg.





Magamhoz térek, és látom, hogy még éjszaka van. Amikor szemem már hozzászokott a sötétséghez, megkeresem az éjjeliszekrényben a telefonomat, és megnézem rajta a dátumot. Most nem voltam napokig kómában. Tehát az ő világukban is ugyanúgy telik az idő. Egyedül vagyok, csak én és a halál. Érzem, hogy itt settenkedik körülöttem, és tudom, hogy akármikor elragadhat. Egyetlen kiutat látok. Vissza kell aludnom! Próbálok relaxálni, ha másként nem megy, és nagy sokára sikerül álomba merülnöm.

Calista és Ashrina megkövülten bámulják a helyet, ahol az imént eltűntem és ahol most ismét felbukkanok.
– Hogy csinálod, hogy ugyanonnan folytatod az álmaidat? - vállrándítással jelzem, hogy én sem tudom a választ, helyette próbálom az előbbi témára terelni a szót. – Szóval, mondjátok el, miért kell meghalnom!
– Akkor a könnyebb felfogás értelmében csapó kettő.
– Várj már, szegény nem is tudja, kik vagyunk! – csitítja Ashrinát a szőke.
– Mivel az előbbi veszekedés során párszor említettétek a neveiteket, ezért nem nehéz kitalálni. Te Calista vagy, a morcos csaj meg Ashrina, ugye? És most beszélhetnénk arról, hogy mi lesz velem? – Mindezt egy szuszra hadarom el, és a végén egy hatalmas levegővétel után várom, hogy válaszoljon valaki.
– Figyelj rám, elmondom. A Földön három szint van: A Pokol, az Álomvilág, és a Köztes Birodalom. Utóbbiban élsz te, és a többi ember. Mi, angyalok itt lakunk, és a démonoké az Alvilág. Ők a bűnökkel szaporodnak, tehát ha egy hozzád hasonló valami rosszat tesz, egy új gonosz születik. Céljuk, hogy titeket, embereket levigyenek a Pokolba szolgának és… nőnek. Mi ez ellen harcolunk…
–… kénytelen-kelletlen már közel három évezrede. Majd elmeséljük, miért van ez, de sietnünk kell, és tudom, hogy a húgom, ha hagynám, az egész történelmünket most helyben elmagyarázná. A lényeg, hogy ti a sok bűnös cselekedetekkel mindent elrontottatok. A három világ közti egyensúlyőr eltűnt, és a démonok így sokkal erősebbek. Meg kell akadályoznunk, hogy hatalomra jussanak, és ehhez egy jóslat értelmében mi kellünk, meg egy Calistánál is megrögzöttebb emberimádó, és egy még nálam is jobb harcos. Már ha van ilyen – teszi hozzá hetykén Ashy. – Egyébként szerintünk te vagy az emberfan. Elvégre ki szeretné jobban azt a fajt, mint az, aki annak született?
– Ti komolyan testvérek vagytok? – Véleményem szerint ennek körülbelül annyi a valószínűsége, minthogy én is a rokonuk vagyok.
– Igen, de most nem ez a lényeg – sóhajt szemforgatva Ashy, és én szégyenemben elpirulok. Hogy tudtam egy ilyen apróságon fennakadni, mikor most világok sorsáról van szó?
– Mennyi esélyünk lenne a győzelemre? – kérdem végül.
– Ha csatlakozol, egy kicsivel több, mint nulla.
– Azért ne bátorítsd túlzottan, még elbízza magát… - sziszegi vészjóslóan Calista.
Vitázni kezdenek, de én nem is figyelek rájuk, az én gondolataim már máshol járnak. Az emberek rontottak el mindent? Akkor én jóvátehetem?
Bár sosem voltam igazán a gyors döntések leánya, most hamar határozok. Nem tudom, mi vezérel, a kalandvágy, a bizonyítani akarás, vagy az ismeretlen.
– Rendben. De van egy feltételem. – A két lány meghökkenve néz rám, én pedig, látva arckifejezésüket, folytatom – Meg kell tanítanotok mindenre, amit tudtok, és az egész történelmetekre kíváncsi vagyok!
– Azt hiszem, két életveszélyes kaland között ez menni fog – szól nevetve, és láthatóan megkönnyebbülten Calista. – De most mondom, nem száz százalék, hogy ki tudunk hozni a Pokolból. Nehéz dolog, és eddig senkinek sem sikerült. Hiába vagyunk mi az Álomvilág hercegnői…
– Hogy mik vagytok? – nézek rájuk elkerekedett szemekkel.
– Álomapó gyerekei, azok vagyunk. Ő ennek a világnak a vezetője – jegyzi meg türelmetlenül Ashy.
– Nézd, mindent megteszünk, csak soha ne add fel, és ígérd meg, hogy a Pokolban majd szemfüles leszel. Figyelj minden apró jelre, és keress minket, de ne túl feltűnően! Ha késünk, várj türelemmel, és ne hagyd, hogy a remény elhagyjon! Negyven évet éltem a Köztes Birodalomban, tudom, milyen könnyen felejtik el álmaikat az emberek, de ez veled nem szabad, hogy megtörténjen. – Calista nagyon meggyőzően beszél, közben végig szemembe néz. Csupán egyvalamiben nem értek vele egyet.
– Azt hiszem, engem még nem ismersz. Meglátod, hogy helytállok majd!
A hajnali napsugarak megvilágítják a fellegvárat, és lassan angyalok érkeznek a felhőre. Bizonyítási vágyam a hőmérséklettel együtt növekszik, és csak akkor fogom fel igazán, mire vállalkoztam, mikor valaki ébresztgetni kezd a saját világomban, de tudom, már nincs visszaút…




Alicia hangjára ébredek, közli, hogy siessek, mert már várnak rám. Miután magamra hagy, hogy készülődjek össze, a halálon gondolkozom. Vajon mikor ér utol? Ha tényleg olyan fontos vagyok, nem halogathatják sokáig, de olyan jó lenne még néhány napot a szeretteimmel tölteni! Félig idegenekben bíztam meg, és az életemet is a kezükbe adtam. Utólag visszagondolva már nem is tűnik olyan jó ötletnek. Még csak tizennyolc éves vagyok! Már sosem fogom megtudni, hogy felvettek-e a Sorbonne-ra. Pedig azért tanultam annyira sokáig a franciák nyelvét, hogy majd jól boldoguljak! A fél életemet elpazaroltam! Miért csak most döbbenek rá minderre? Most, hogy már késő…
Néhány percig vagyok csak egyedül, ugyanis egy nővér bejön, és ő is közli, hogy a szüleim kint várnak, indulnom kell. Persze, indulni, tudja ő egyáltalán, hogy mekkora útra vállalkoztam?
Kapkodva öltözködöm, és kint nagy ölelésekkel üdvözlöm a családom. Könny szökik a szemembe, amit ők a boldogság számlájára írnak. Nem akarom, hogy véget érjen a hazáig tartó utazás. Tudom, hogy akkor némán, a tudtuk nélkül búcsúzkodnom kell.
Szörnyű gondolat tolakszik a fejembe: Mi van, ha most, hazafele egy balesetben halok meg? Akkor talán az egész családomnak befellegzett! – Ettől gyökeresen megváltozik a véleményem, és egész végig azon izgulok, hogy mielőbb épségben hazaérjünk, ami szerencsére meg is történik, mire tövig rágom körmeimet.
Amíg anya ebédet készít, én fent próbálok mindent úgy elrendezni, hogy ne jöjjenek rá, hogy mindenről tudtam, és mégis kicsit beteljesülhessenek az álmaim. Bekapcsolom a gépet, és elkezdem kinyomtatni a regényemet. Mindig is író akartam lenni, és ez lett az első kész könyvem. Kiadni már tudom, hogy sosem fogják, legalábbis addig nem, amíg én élek.
Fél óra múlva kész az egész, összefűzöm a százhat oldalt, és az ágyamra dobom, hanyagul, de mégis észrevehetően. Nem szabad, hogy azt higgyék, előre megterveztem. Attól már tényleg összeroppannának, ha abban a hitben élnék le a hátralevő életüket, hogy én öngyilkos lettem. Tudom, hogy meg kell kímélnem őket ettől… ha magamat nem is menthetem meg. Őket még talán.
Együtt ebédelek velük. Anya a kedvencemet főzte: Rántott sajt és sült krumpli. Próbálok enni belőle, hogy lássa, boldog és hálás vagyok, de egy falat sem akar lecsúszni a torkomon. Egész idő alatt őket nézem. Próbálom az eszembe vésni az alakjukat, egy életre, bár tudom, hogy nem kell hosszú távú memória, ha a lányoknak nem sikerül a fellegek fölé vinniük engem.
Hirtelen furcsa érzés ösztökél arra, hogy sétálni induljak, így megköszönöm az ebédet, és mindnyájukat megölelem. Ó, bárcsak ezek a percek sosem érnének véget! Bárcsak még egy kicsit, még néhány évezredig az ölelésembe zárhatnám a családom!
Anya mindig azt mondta, hogy ne kísértsem a sorsom, de érzem, hogy most valami ilyesmi történik, s én nem tehetem azt, amire tanítottak. Helyette átvágok az udvaron, és lelépek az úttestre. Vajon honnan fog előbukkanni egy száguldó autó? Vajon mennyire lesz szép a halálom? Vajon csak egy tégla fog a fejemre esni? Vagy egy villám csap majd belém? Meggyulladok, vagy mégis mi lesz?
Hirtelen eszembe jut Ben. Vajon hiányozni fogok neki? Biztosan, hiszen én tudom, hogy ő a nagy Ő. Istenem, még őt is itt kell, hogy hagyjam? Nem, ezt nem tehetem. Tőle legalább el kell búcsúznom, ha már barátnőimtől, és sok más rokonomtól nem tudok. A lakásuk felé veszem az irányt, szerencsére nem a város másik végére kell mennem. Alig várom, hogy még egyszer átöleljen, még egyszer megcsókoljon, és utoljára egyek lehessünk. Tudom, hogy ha elmentem volna egyetemre, ő várt volna. Tudom, hogy az idők végezetéig várni fog rám, és én a mennyek kapujában várom majd őt, mikor eljön az ideje. Én angyal leszek, vagy ha nem is, megtalálom a módját, hogy találkozzunk. Bizsergés fut végig testemen, ahogy a mindent elsöprő, halhatatlan égi szerelem érzése is hurrikánként végigsöpör rajtam.
Maradnék, hogy ne csak az emlékeimben éljen tovább. Úgy vonz az élet, mintha én lennék a mágnes, ami élteti. Most az egyszer szeretném tudni, hogy a világ megáll, ha én meghalok, és olyan elkeserítő a tudat, hogy ez nem így fog történni. Lemaradok mindarról, amit megismerhettem volna, de talán részem lesz olyan dolgokban, amikről nem is álmodhattam. Nem lehetek ott Alicia esküvőjén, nem láthatom majd a gyermekeit, és nekem sem lesznek kicsi lányaim, és fiaim.
Úgy érzem, kettéhasad a szívem. Fogok én még valaha érezni, ha megteszem? El fogom tudni felejteni a földi életet? Akárhogy áltatnám magam, már most biztos vagyok a válaszban: soha.
Már majdnem ott vagyok Bennél, mikor az egyik sikátorból kiáltásokat hallok. Benézek, és néhány vandált látok, ahogy egy fiatal lányról tépik le a ruhát. Senki nem hallja, csak én? Nem segít más? Hát én lépek, nem hagyok senkit meghalni, elég, ha én hagyom itt ezt a világot.
– Miért nem veletek egy súlycsoportban levővel kezdtek? - A férfiak –nem, ezek csak fiatal fiúk- döbbenten fordulnak hátra, és egy ideig nem is figyelnek oda az áldozatukra. Tekintetemmel súgom meg neki, hogy meneküljön, persze a suhancok ezt nem veszik észre. Mit is értenének ők a szeretet, az önfeláldozás néma nyelvén?
A lány elfut, és segítségért kiabál, és amíg a mentőcsapat megérkezik, én mindent megteszek a végzetem ellen. Ha meg kell halni, méltósággal teszem azt. Emelt fővel várom a támadást, és még sikerül kiszednem a fiú kezéből a tőrt, bár megvágja kezem. Így már veszélyes ellenfél vagyok számukra, már csak megszabadulni akarnak tőlem, és én ezt nagyon jól tudom.
Szirénaszót hallok, és egy pillanatra elmosolyodom. Lehet, hogy bár halál vár rám, most megmentenek?
Felüvöltenék a fájdalomtól, amit érzek. Egy elhajított kés a nyakamba csapódik.
Szertespriccelő vérem függönyként takarja el a kiérkező mentőket, rendőröket, és a vandálok futásából tudok csak arra következtetni, hogy próbálnak kereket oldani. Ekkor a vörös függöny végképp eltakar mindent, és hirtelen hideg érzés kerít hatalmába. A fájdalom hatalmas, sikoltok, de senki nem hallja. Ezernyi késszúrással is felér mindaz, amit néhány másodperc alatt átélek.
– A földi élet végállomása, a Halál! – nevet rám valaki mögülem, hangja tele gúnnyal. Már a testem fölött lebegek, tisztában vagyok vele, hogy ennyi volt. Könnyekben török ki, még látom, ahogy a mentők letakarnak. Az egyikük épp a diákigazolványomat nézegeti, és lerakja a telefont. Úgy érzem, menten összeroskadok lelkem fájdalmának végtelenül nagy súlya alatt. Vége. Harmadszorra is tudatosul bennem mindez, és mégsem tudom felfogni. Soha nem mosolyoghatok már rá Aliciára, sosem mehetek iskolába, edzeni… semmi nyoma nem lesz földi pályafutásomnak.
Pár perc múlva Ben is megérkezik, bizonyára miután a rendőr értesítette a szüleimet, Alicia neki is telefonált. Tehát tudta, hogy mennyire fontos nekem. Miközben a démon talpra rángat, még látom, ahogy Ben zokogva borul a fekete zsákra, majd ráveti magát az egyetlen elfogott suhancra. Püföli, ahol éri, látom rajta, hogy bosszúvágya határtalan. Három rendőr is alig elég hozzá, hogy elrángassák gyilkosom mellől.
– Vége a mozinak, bogaram, vár a Pokol!
Pukkanás kíséretében eltűnik velem, és nemsokára egy hatalmas réten találom magam, ahol feltűnően sötét és szürke minden, még a néhány fa is, ami itt van.
– Ez a Pokol lejárata. – Szűkszavú kísérőm mindössze ennyit hajlandó kinyögni, mikor lemegyünk. Nagyon nagy a tömeg, halottak ezrei tolonganak démonjaik mellett.
Odalent kettéágazik az út, az egyik egy csigalépcsőn visz le, a másik viszont egy végtelenül hosszú folyosóra nyílik. Mi ezt az utat választjuk, és én ezt megértem: nem mindig a legrövidebb a helyes út.

Jó egy órán át némán menetelünk, én ezalatt csendesen sírdogálok. Aztán a démon a végtelen sok, egymás mellett lévő ajtó közül kinyitja azt, amelyiken az én nevem áll. Kicsi helyiségbe érkezünk, amiben csak egy nagy falfelület, és egy furcsa szerkezet áll.
– Nos, amíg el nem temetnek, addig lehetőséged van arra, amire minden halottnak, és csak utána kell a végtelenségig szenvedned. Nézheted életed filmjét, és azt a részét, amelyikre kíváncsi vagy. És mivel feltehetően hosszabb ideig leszünk összezárva, bemutatkozom. A nevem Lance.
Végig nézek a férfin. Arca sápadt, és erek szelik át, haja sűrű, és barna. Démon létére egész helyes, de mégsem szeretnék sok időt eltölteni vele.
– Nem akarom megnézni!
– Akkor másképp fogalmazok. Muszáj nézned, és ebben az esetben én választok. – Bekapcsolja a gépet, és az emlékeim a falon elevenednek meg. Március huszonharmadika, éjszaka. Az egyetlen éjjel, amit Bennel töltöttem.
– Ehhez nincs jogod, felejtsd el! – Felpattannék a székből, amire leültetett, de ekkor csuklómra szíjak kulcsolódnak, és visszarántanak a székbe.
– Akkor viszont nyugton tűrjél, nincs más lehetőséged! – Lemondóan felsóhajtok. Én is vágyom arra, hogy újraéljem azt az éjt, de nem lehet, csak fájna. Mint minden más.
– Kezdjük az elejéről. – Akkorról nem emlékszem semmire, talán így nem lesz olyan fájdalmas. De tévedek. Nem telik el három perc, és már rázkódom a zokogástól, s reménykedem, hogy a két angyal valóban igazat mondott, és kiszabadítanak majd.