1. fejezet - Reménysugár/Elina

A börtön ablakán soha nem süt be a nap… Persze, hogy is tehetné, mikor minden cella mélyen a föld alatt van egy őrült alagútrendszerben? Ráadásul az itt töltött húsz év alatt teljesen elveszítettem az időérzékemet, már azt se lennék képes megmondani, hogy nappal van-e, avagy éjszaka, de igazából nem is érdekel. Az évek kínzó lassúsággal telnek, és tudom, hogy legalább egy évezreden keresztül még nem fogok szabadulni.
Beszélgetés hangjai szűrődnek be a rácsokon. Ez lényegében nem újdonság, mert a többi cellában a lezüllött férfiak elég zajosak szoktak lenni, na de rajtam kívül nincs itt nő, márpedig az érkezők nem épp mély baritonok!
– Mi a francnak hoztál engem az alagútrendszerbe? Mi értelme van? Elhiszem, hogy még emlékszel a kastélyra, nem kell hozzá idegenvezetés!
– Maradj csendben, Ashrina! Egyébként meg azért, hogy megszöktessünk valakit.
– Hogy mi?
– A negyedik lánynak harciasnak kell lennie, kitűnő kard- és fegyverforgatónak. Hol másutt találnánk ilyet, mint a börtönhálózat rejtett celláiban? Ráadásul utánanéztem az elmúlt ötven év elítéltjeinek. Mindössze három nő volt köztük, de ketten már meghaltak, a harmadik viszont még itt gubbaszt egy dicséretre, és nem elítélésre méltó cselekedetért. – Már alig bírok magammal, örömömben a levegőbe bokszolok, miközben a folyosón világító fáklyák két hosszú árnyékot vetnek a cellám elé.
– Kitalálom. Valami embermegváltó izé, ugye?
– Igen. Ez a lány felfedte magát a védence előtt. Tanította, hogy még jobban élhessenek, és ezért több mint ezer év cellafogságot kapott. A lényeg viszont a küldetés szempontjából nem ez, hanem az a tény, hogy mielőtt elkapták, megölt vagy egy századnyi képzett angyalkatonát. – A lány kis szünetet tart. – Mondjuk ez már nem annyira nemes ügy…
– Csodálatos, ha Simone is itt lesz, megnyithatjátok az „Emberiségért” Köztes Birodalomvédő egyesületeteket…
– Jaj, ne legyél már ilyen negatív! – A két lány ekkor áll meg a cellám előtt.
– Jó… akármit! – köszönök kissé szerencsétlenül, mert rájövök, hogy nem tudom, milyen napszak van.
– ’Éjszakát! – válaszol segítőkész mosollyal arcán a szőke hajú lány. – A nevem Calista, és bizonyára hallottad, miért jöttünk. Nem hiszem, hogy ezek alapján körvonalazódott benned a dolog, szóval talán jobb lenne, ha elmagyaráznám, igaz? – Cal választ sem várva folytatja – Szóval… Vannak az emberek, akiknek túl sok a bűnük, de mi tudjuk a legjobban, hogy ez nem csak az ő hibájuk. Viszont a törvények megsértésekor állandóan új démonok születnek, akik meg akarják hódítani az Álomvilágot és a Köztes Birodalmat. Gondolom magadtól is kitaláltad, hogy ebben az esetben mindenkire örök szenvedés vár. De van egy jóslat, miszerint négy lány, tűz, víz, az emberiség védője és egy remek harcos hivatott arra, hogy ezt a szörnyűséget megakadályozza. És szerintem te vagy a remek harcos.
Pislogok párat, ez egy kicsit sok nekem így egyszerre. Szabadságot ajánlanak, de ha mindez igaz, és nem egy csapda, akkor óriási árat követelnek érte. Végül, elodázván a válaszadást, csak csendre intem őt.
– Pszt! A többi rab meghallhat minket!
– Tévedsz. Nem emlékszel rám? Ma én hoztam le a vacsorát, és a tieden kívül mindegyikbe tettem egy kis Álom Elixírt. Az őrökébe is – kacsint a szőkeség.
– Ti szolgálók vagytok? – Kérdésemet rögtön megbánom, a fekete hajú ugyanis morgolódni kezd.
– Hogy mi szolgálók? Én Ashrina vagyok, ő pedig Calista, a testvérem, nem ismerted fel a nevéről, mikor bemutatkozott? Apánk pedig az Álmok Atyja. – Szemeim körülbelül akkorára kerekedhetnek, mint a Hold, ami most valószínűleg az égen lejti táncát.
– Elnézést, felség!
– Hagyd már ezt, inkább azt mondd meg, belevágnál-e mindenidők legveszélyesebb kalandjába hármunkkal?
– Nem tudok számolni, vagy tényleg csak ketten vagytok?
– Semmiség, még le kell menni az Alvilágba Simonéért – legyint Ashrina.
– Mi? – Úgy érzem, én is álmodom. Ez lehetetlen. Aztán lassan lenyugszom, és végiggondolom a dolgot. Végül egy sejtelmes mosoly kíséretében csak ennyit jegyzek meg: –Elég furcsa helyekről szeditek össze a csapatot ehhez az ismeretlen küldetéshez.
– Sosem az számított, ki honnan jött, hanem az, hogy melyik útra lép, és hova tart. Nekünk a sors az emberek és angyalok megmentését jelölte ki végcélként. Nem tudjuk, mibe kerül majd nekünk. Sok áldozatba, véres verejtékbe, vagy az életünkbe, de Simone, Ashrina és én eltántoríthatatlanul haladunk ezen a kitaposatlan ösvényen… – Cal reménykedve néz testvérére, aki végül kissé bizonytalankodva bár, de bólint.
– Két útra léphetek tehát. Az egyik hosszú bár, de egyenes és látom a végét. A másik viszont kacskaringós, göröngyös, és ködbe vész. De én nem tudom…
– Ne feledd, kikkel beszélsz!
– Jaj, Ashy, ne élj vissza azzal, hogy ki vagy, épp most prédikáltam erről! – torkollja le a kisebbik lány a nővérét.
– Jó, én csak azt akartam mondani, hogy akár itt is maradhat, elvégre ezer év hamar elrepül!
– Mondasz valamit… Hány éves is vagy, Elina? – húzza tovább az amúgy is vékony idegeimet Cal.
– Százhat éves, ha jól számoltam…
– Nagyon ügyes vagyok, a rabok ilyentájt szokták elveszíteni az időérzéküket. Ezért van az, hogy a legtöbbjükért ilyen hosszú fogság esetén nem jönnek már le. Úgyse tudják, mikor van vége a büntetésnek, nemde? – Látszik, hogy csak ki akarnak cselezni, de mi van, ha ez tényleg így van? Én nem akarok itt megöregedni, és úgy számoltam, hogy lesz még kilenc évszázadom arra, hogy éljek. Így majdnem tizenkilencet is nyerhetek, hát jobbnak látom megpróbálni. Az életemet itt is elveszíthetem akármikor, bárki megmérgezheti az ennivalót, ha Calistának ilyen könnyen sikerült! Mindig is szerettem volna harcban, dicső célokért küzdve meghalni, hát most itt a lehetőség. Ezt nem szabad elszalasztanom!
– Ám legyen… – egyezek bele végül, belátva, hogy ezt a csatát elvesztettem.
Cal felsikkant örömében, majd előkotor egy cetlit a ruhája ujjából, és hangosan felolvassa a rajta szereplő rúnákat.
– Creora uver!
Zár kattan, s szívem hangosan dobban, félek is, hogy felriasztom vele az alvókat. Remegő kézzel nyúlok a rácsok felé, és való igaz, nem átverés, a kicsiny ajtó kitárul, és én a folyosóra léphetek!
– Calista, Ashrina, hát ti meg mit csináltok itt? – A hang irányába fordulok, és egy vörös hajú, szomorú tekintetű angyallal találom szembe magam.
– Bethany, meg kell értened! Ahhoz, hogy megmenthessük apát, és a Köztes Birodalmat meg az Álomvilágot, szükségünk van a lányra! A jóslat szerint ő a negyedik, a harcos! – néz rá esdeklő tekintettel Calista.
– Sajnálom kisasszony, ezt nem engedhetem, a törvényeinket nem szeghetitek meg még Ti sem!
– Inkább pusztuljon el minden, és az Alvilág uralkodjon? – szűri fogai közt a szavakat Ashy.
– Szenvedek egy nyárson az idők végezetéig büszkén, mintsem eláruljam a hazámat! – dacoskodik a legalább ötszáz éves angyal.
– Ha apánk nem haldokolna éppen, ő is ezt akarná!
– Ő sem akarná azt, hogy több mint harminc angyal halála megtorlás nélkül maradjon! – A nő szemei már szikrákat vetnek, olyan dühös.
– Nem maradnak megtorlás nélkül. Csupán beállunk mögéjük a sorba, élünkön Elinával, és harcolunk azért, amiért azok az angyalok is küzdöttek. Egy olyan világot akarunk, amelynek nincsenek démonjai!
– Az egyensúlyőr már eltűnt, ne kockáztassátok még jobban az ősi rend felborítását!
– Éppen ezt igyekszünk megtorolni… – morogja Ashy, de végül nem ő az, aki döntésre szánja el magát.
– Annyira nem akartalak bántani! – suttogja könnyes szemmel Calista, miközben egy tőrt hajít a nő lábába. Bethany fel sem sikkant, helyette összecsuklik és mozdulatlan marad.
– Hm, jó választás. Ezt is Álom Elixírbe mártogattad, és ahogy nézem, a gyógyításhoz is értesz. Véralvasztó főzet? – Cal könnyes szemmel bólint, majd elindulunk kifele, persze úgy, hogy engem egy köpenybe bugyolálnak, hogy ne látsszon koszos ábrázatom, csimbókokban lógó hajam, és fénytelen szemem. Egyszóval hogy ne legyen feltűnő, hogy a két trónörökös egy szökött rabbal kóricál az Álmok Fellegvárában. Szívem közben a torkomban dobog, és mindenkiben ellenségeket látok. Kezdem paranoiásnak érezni magam! Sikeresen felosonunk Calista szobájához, ami mellett van egy tágas fürdő.
Beengednek, hoznak tiszta ruhákat, és törölközőt, és nekem sem kell kétszer mondani, ebben a csodálatosan díszített fürdőben sikerül vagy három órát eltöltenem. Hiába, míg az évek mocska kijön a hajamból, és a rothadó ételek szagát elnyomja a finom szappanillat, és a fogaimról is lejön legalább egy sárga réteg… Nos igen, az időbe telik.
Közben hangok szűrődnek át hozzám Calista szobájából. A lány sír, Ashy pedig a maga módján próbálja nyugtatni.
– Ugye nem lesz semmi baja? Látod, segíteni akarunk mindenkin, de csupa törvénytelent cselekszünk!
– Ne aggódj, a végén majd belátják, hogy ők a nyomorékok, és mi vagyunk a királyok. Izé, királynők!
– De Bethany mindig olyan jóságos volt! Próbálta pótolni anyát, amikor csak ideje volt rá, és mi így háláljuk meg!
– Miért kellett akadályoznia minket? – teszi fel a csak saját maga számára logikus kérdést Ashrina.
Úgy érzem, a vitát megszakítandó jó lenne végre elkészülni, így néhány perc múlva tisztán és üdén sétálok át a két lányhoz, akik rögtön elhallgatnak, amint belépek. Próbálnék beszélgetést kezdeményezni, de Ashy megelőz.
– Nocsak, nem is gondoltam volna, hogy barna a hajad, és hogy ilyen vidám arcot is tudsz vágni! – jegyzi meg a modorához híven csipetnyi gúnnyal fűszerezve hangját.
– Ne hozd a formád, inkább induljunk, a temetés három óra múlva kezdődik, és addigra le kéne jutnunk a Pokol legmélyebb bugyraiba! – Erre inkább nem mondunk semmit, helyette az ablakon át távozunk, miközben hívjuk szárnyainkat. Az enyémek barnák, néhol mélyzöld tollakkal megspékelve. Persze, minden angyalszárny vagy nagyon sötét, feketéhez közeli, vagy nagyon világos. A zöld a bátorság színe a barna pedig a harciasságé, ezért is vagyok nagyon büszke arra, hogy tollaim ilyen színekbe öltöztek. Jól esik ismét repülni, a cellában csak előhívni tudtam őket, de olyan kevés volt a hely, hogy mozgatni már nem nagyon akadt lehetőségem. Ettől függetlenül magabiztosan suhanok új barátaimmal a föld felé, és élvezem a szabadságot. Persze nem tudom, mikor jönnek rá, hogy eltűntünk, és mikor uszítják majd ránk a katonákat, de ez egyelőre nem érdekel. Csak a repülés, a csoda, a napsütés! Ez az, ami igazán fontos!
– Ha az a nő nem tartott volna fel, most nem kéne így sietnünk! – hallom Ashrina elégedetlenkedését jobb oldalról.
– Ha nem morgolódnál, gyorsabban telne az idő!
– Lehet, hogy nem kellett volna állandóan elégedetlenkednem a börtönben? Akkor talán elrepült volna az a húsz év? – Erre aztán végre elhallgatnak. Hiába, az idősebbek intő példái talán hatással vannak rájuk. Az már csak mellékes, hogy alig egy évtizeddel vagyok csak idősebb a duó vénebb tagjánál.

Úgy tűnik, Calista pontosan tudja, merre kell menni, ő vezeti a csapatot, és már kezdem elhinni, hogy van kezdet, ami nem nehéz, amikor szárnysuhogást hallunk a hátunk mögött. Egészen addig szentül hiszem, hogy angyalok azok, mígnem meglátom őket. Szörnyetegek, átalakult démonok repülnek felénk. Kiszúrtak minket!
– Még nincs minden veszve, talán csak ők tudnak róla, hogy itt vagyunk! Elina, az a három a tied, a másik heten mi elosztozunk Ashyvel! – osztja le a szerepeket ismét Calista, s én már teszem is a dolgom. Nem ütközöm túl sok nehézségbe, két tőr repül itt, egy kardsuhintás ott, és máris készen lennék. Gyenge, fiatal démonok lehettek, az újonnan születő bűnök gyermekei. Hamarosan a két testvér is csatlakozik hozzám, nagy örömömre rajtuk sem látszik semmi sérülés.
– Szép volt, a könnyebb részén túl vagyunk, már csak a Poklok Poklát kell megjárnunk, de ha nem akarjuk feleslegesen tenni, jó lesz igyekezni. – Cal egy pillanatra elgondolkozik – Remélem nincs több tagja a fogadóbizottságnak!
Az útból már alig van vissza, de alatta épp eleget sikerül izgulnom azon, hogy többen is tudnak-e az érkezésünkről. Mikor leszállunk, igen nagy meglepetés fogad: A Semmi közepén vagyunk. Szárnyainkat eltűntetjük, legalább azokat ne vegyék észre, de indulás előtt Cal még szólásra emelkedik és megmagyarázza a nagy pusztaságot, ahol mellesleg elég hideg van. Hiába, nagyon a fejébe vette ezt a küldetést. Nem tudom, példát vegyünk-e róla, vagy inkább vessük meg érte?
– Innen még másfél órát sétálnunk kell, ezért kértem, hogy időben induljunk. Nem szeretném, ha észrevennének. Ó, és a terv. Te, és Ashrina eljátsszátok az emberi alakban leledző démonokat. Ashrina lesz az én haláldémonom, jelezni kell, hogy épp most küzdött meg az őrangyalommal… – Cal megvágja a kezét, és elszakítja Ashy ruháját. A szakadás helyén a testvére bőrére keni a vért, és még egy kisebb karcolást is rittyent Ashy hátára körmeivel. Ez után saját magát is összevérezi ruhájának szakadásai nyomán.
– Hugi, vége van már a mazochista bemutatódnak? – kérdi szemeit forgatva Ashy.
– Persze, de várj csak, Elina még nem tudja, mi lesz a feladata, Szóval te egy egyszerű démon leszel, aki áldozat nélkül tér vissza. Utánunk pár perccel indulj, de próbálj meg odalent megtalálni minket! – Ezek után már halkan menetelünk, elvégre akármiről beszélgetnénk, meghallhatnák a közelben kószáló démonok, és lefújhatnánk az akciót. Én kicsit lemaradozva, és egy jó ötven méterrel jobbra követem a duót, akit igyekszem szerepem szerint észre sem venni, de így elég nehéz egy irányba haladni velük!
Évekig úgy hittem, hogy lelassult az idő, de ez a másfél órás séta pillanatok alatt elrepül, ami felettébb ijesztő. Aggódva figyelem, ahogy a két angyallány az élő emberi szem számára láthatatlan lejárat felé menetel, majd probléma nélkül eltűnik a hatalmas tömegben. Na igen, de én most hogy kövessem őket?
A sok halott és démon össze-vissza lökdös, így igyekszem hátrébb húzódni. Még épp látok egy szőke hajkoronát, aztán társaim végleg eltűnnek a szemem elől. Nem hiszem el! Miért pont velem történik mindig minden rossz?
A tömeg és a pánik elől hátrálok, amennyire csak tudok, s riadtan fordulok hátra, mikor valami keménynek ütközöm, de nagy megkönnyebbülésemre csak egy fával hozott össze a nehéz sorsom. Pillanatok alatt felkúszok rá, nem érdekel, ki vesz észre, és ki nem, a lényeg, hogy belássak a lejáratba. A többi démon meg higgye csak azt, hogy depressziós lettem a sok sikertelen csata miatt.