1. fejezet - Reménysugár/Ashrina

Ezen a felettébb furcsa helyen tűz és jég találkozik. Valahogy nem tudom elképzelni Calistát, mint rideg, fagyott szívű embert. A családban mindig ő volt a béke, a kedvesség forrása. Villámhárítóként állt apám és énközém, mikor ő egy újabb balhém okán forrt az indulattól. Calista volt a jó kislány a családban, a figyelem tárgya, s végül mégis ő árulta el az angyalokat.
Ahogy a lejárat felé megyünk, hirtelen előtörnek az emlékek. Negyven év toplistás gyötrő pillanatai. A milliónyi „bezzeg a húgod”, a magányosan töltött napok, és a tudat, hogy így még jobban semmibe vesznek. Régen legalább addig figyeltek rám, amíg Calistával játszottam, de mikor elment, mintha én meghaltam volna… Persze néhanapján eszébe jutottam a szolgálóknak, átlag hetente egyszer apának is, de fogadok, ha Calista is ott lett volna, minden egészen másképp alakul.
Ahogy a végcél felé haladunk, már nem is tűnik abszurdnak a tűz és jég párosítás: Calista számomra évtizedekig nem volt más, mint egy jégtábla. Rideg és kegyetlen. Talán épp ezért lettem ilyen. Valamiben túl akartam szárnyalni, és más nem maradt, csak az érzelmek.

Amikor kicsi voltam, nem akartam elhinni apámnak, hogy minden pillanatban meghal valaki. Most azonban saját szememmel láthatom, hogy másodpercenként hagyják el a démonok a lejáratot, és ugyanilyen időközönként visznek le valakit. Aki kifelé megy, egyszerűen visszatérve a középső szintre elteleportál a megfelelő helyre, ahol épp haldoklik az, akiért küldték. Külön fel- és lejáró van, de a kettő között elbújni lehetetlen, és ha nekik ugranánk, egy pillanat alatt bekerítenének.
Még jó, hogy letettünk első tervünkről, miszerint itt raboljuk el Simonét! Akkor vagy ezer démonnal kellett volna szembenéznünk, az pedig nem lett volna túl szerencsés, csak praktikus. Megkönnyítettük volna a dolgukat, és megúszták volna a hullaszállítást. Miket beszélek itt, hiszen az angyaloknak nincs holttestük, haláluk után egyszerűen feloldódik minden sejtjük a természetben, hogy azt gyarapítsa.
Amikor sétálok, eszembe jut, hogy ezer meg ezer év bölcsessége vesz körül. Nem, nem azért, mert apánál is idősebb épületek előtt megyek el, vagy mert a temetőben még valahogy ki tudom silabizálni a megkopott évszámokat. Az ok mindössze annyi, hogy érzem az eltávozottak jelenlétét. Ha belegondolok ebbe, kiráz a hideg a tudattól, hogy valakinek a testét szippantom be. A szárnyaimból és a gyönyörű arcomból semmi sem fog maradni. Az angyalok akármikor „elpárologhatnak”. Akkor miért ne tudna a jég is megolvadni?

Szerencsére senki nem figyel ránk, csak menetelnek sorban fel- illetve lefelé, biztos nagyon unják ezt a monoton egyhangúságot! Én egy percet sem bírnék ki itt, pláne, hogy az itt dolgozók nem is kapnak kis fekete hullaszállítót, pedig fix, hogy ez a világ legnagyobb temetkezési vállalata! Ráadásul a Pokolban tényleg átkozottul nagy a forróság. Az órákig tartó repülésben majd lefagytak a szárnyaim, és mindenem odaadtam volna valami forró italért, de most visszakívánom a jéghideg levegőt, ami a fülem mellett süvített el.
– Beolvadunk közéjük! – adja ki az ukázt Cal úgy, hogy csak mi hárman halljuk. Persze ezt már a séta előtt is mondta… Utálom, hogy mindig tök ostobának néz! Igaz, ezt most csak egy szemforgatással tudom jelezni neki, de ha túléljük, esküszöm, kinyírom még ezért!
Végignézek a többi eltávozotton, akit visznek. Mindegyik abban a ruhában és abban az állapotban sétál le az alagútba, ahogy meghalt. Némelyikükön nem is látszik sérülés, biztos szívroham vagy valami hasonló vitte őket el. Látok terhes anyát is elhaladni, akinek fejéből csupán az agya maradt meg, hogy a féllábú, fejetlen férfiről már ne is beszéljünk! Vajon Simone hogy fog kinézni?
Nem érzek sajnálatot, erről szó sincs. Csupán üres tekintettel, megfigyelés céljából lesem, hogyan tudnék a leghihetőbb démonná válni. Attól, hogy egy kicsit visszatért a lelkiismeretem és magamhoz képest normálisan bánok a húgommal, még nem lettem jobb!
Elina kint vár ránk, míg én elindulok lefelé Calistával. Egy pillanatra megszorítja a kezemet, de hogy ne legyen feltűnő, rögtön el is engedi. Azt hiszem, ahogy kezei elernyedtek, úgy száll el bátorsága is.
Lent kettéágazik az út, és a tömeg a jobb oldali alagútba akar minket betuszkolni. Erre nem számítunk, azt hittük, egyszerűen ki tudunk majd slisszolni, de minden irányból körbevesznek bennünket. Nem hiszem el, hogy nem tudnak normális libasorban közlekedni!
Az egész folyosó csak ajtókból áll, és mindenki akkor jöhet ki a sajátjából, ha eltemették. Na de mi soha nem érnénk a folyosó végére, elvégre nincs ilyen ajtónk! Kétségbeesetten hátranézek, és szememmel rögtön kiszúrom azt, amit egyik vaksi démon sem tudott. Elina felkúszott egy fára, és mikor látja, hogy nézem, észrevétlenül rám kacsint. Veszem az adást, és a lehető legnagyobb nyugalommal visszafordulok Cal felé. A következő pillanatban már hallom is Elina harci kiáltását. Minden démon megfordul, a halottak pedig menekülni kezdenek, de az egyik hullaszállító megakadályozza és visszatereli őket a lejáratba. Ez rossz húzás, mert már van, aki figyel ránk. Mi is játsszuk a nagy elveszettet, gyorsan improvizálok, megjátszom a halottat, legalábbis egy időre. Szerencsére nem tűnik fel neki, hogy az előbb még démont alakítottam. Tőlünk kicsit messzebb egy kisgyerek kiveri a hisztit, s amíg senki nem tart szemmel minket, berántom a húgomat a baloldali folyosóba.
– Menjünk vissza érte… – suttogja rekedtesen.
– Nem azért tette, hogy Simone örök időkig itt szenvedjen – mondom, és már iszkolunk is a folyosó vége felé. Ez jóval rövidebb, mégis ugyanott ér véget, ahol az ajtós. Hosszú lépcső vezet lefelé, de megint kettéágazik az út, így a halottak, akiket eltemettek, és már lefelé tartanak, nem vesznek észre minket. Mivel biztonságban érezzük magunkat, és nem hallunk lépteket ezen a szakaszon, előhívjuk szárnyainkat, elvégre elég öblös ez a folyosó, és sokat spórolunk vele, ha egyszerűen lerepülünk az aljáig.
Fél óra alatt az aljánál vagyunk, és hamar kiszúrjuk Simonét. Beletörlöm a gatyámba a tenyeremet. Egy szál zsákszerű topban és nadrágban vagyok, de érzem, hogy mindjárt lerohad rólam ebben a melegben, mégis otthonosnak érzem. A tűz, a forró láva, a talán valóban az én terepem! Mindenütt máglyarakások vannak, melyeknek füstje a mennyezetet ostromolja, ami nagy szó, mert nagyon mélyen vagyunk a föld alatt, a plafon meg átkozottul magas. Látom, hogy Simone arca is gyöngyözik az izzadtságtól, de talán nem a meleg teszi ezt vele, hanem a félelem. Mindjárt az egyik beosztó démon elé ér. Az említettek két irányba terelhetik a halottakat. Vannak, akiket szenvedésre ítélnek, másokból pedig magukhoz hasonló lényeket képeznek ki. Calista egy tőrt forgat a kezében, majd egy határozott mozdulattal elhajítja, és talál. Előlépünk eddigi rejtekünkből, ami a lépcsős folyosó vége, a fal volt, és intünk Simonénak, hogy siessen, ám egy másik szörny lefogja őt. Rajtam a sor. Dobócsillagokkal kidekorálom őt, s még mielőtt regenerálhatna, elkapom Simone kezét. Csapok egyet szárnyaimmal és máris a levegőbe emelkedünk. Amíg Calista lefoglalja a többi alvilági szolgát, én elindulok a lánnyal a kijárat felé, de ezúttal nincs szerencsénk. A tömeg már tódul lefelé, és épp szembejönnek velünk. Én viszont nem tudom és nem is akarom magasabbra emelni Simonét, mert ott már olyan füstös a levegő, hogy vágni lehetne, és nem lennék képes észrevenni, ha valamivel ki akarnának lőni a csatasorból. Az érkező démonok csak úgy rajzanak be a hatalmas csarnokba. Igen, ez valójában egy kastély, és mondjuk úgy, hogy ez az előtér.
Meghallom a közben leérkező Elina sikoltását.
– Vigyázz Ashy! – Hála a figyelmeztetésnek és az éberségemnek, gyorsan visszareppenek az aulába, s ekkor a lépcsőt robbanás rázza meg. Aki rajta volt démon, már nem tér vissza sehova… Mindenki hátrahőköl, így előttünk szabaddá válik a frissen formázott út. Végre tágasabb a folyosó, mint idefele, és nem fog állandóan hozzásúrolódni a szárnyam! A lenti démonok üldözőbe vesznek minket, így már nem csak a felénk zúduló kövek között kell őrült módjára manővereznem, de arra is ügyelnem kell, hogy ők ne érjenek utol, és Simonét se sűrűn ejtsem le. A lépcső döngölt földre lett építve, ezért a démonok a törmelék között próbálnak ösvényt vágni maguknak a barna talajon, pont emiatt haladnak is. Kár, hogy nem a semmi tátongott a fokok alatt, mert akkor egyáltalán nem tudnának követni! Aggódni kezdek Calistáért, hiába tudom, milyen stramm lány. Lassan Elinát is meglátom. Előttünk töri nekünk az utat felfelé, s ahogy repül, vörös vére a földre csöpög. Amikor biztos vagyok benne, hogy senki nem fog szembejönni rövid időn belül, hátranézek és észreveszem, hogy Calista eszméletlen gyorsasággal közelít, így lejjebb húzódok, hogy elférhessen mellettem, és Simone se verje be semmijét a földbe, de a démonok se érhessék el.
Néha úgy érzem, a szárnyakhoz jogosítvány kéne, vagy legalább valami alkalmassági vizsga Calistának. Szerintem ő szimplán kilőtt ott lent, mint egy ágyúgolyó, bár megértem, hisz én sem maradnék túl szívesen a fődémonok társaságában, akik valószínűleg nem teázni akartak volna velünk.
Hirtelen egy újabb alak húz el felettem, majdnem neki is lök a falnak. Egy démon az, furcsa módon szárnyai vannak, és emberi alakja. Nagy hatalma lehet, ha nem csak szörnyként képes repülni. Calista után megy, őt akarja elfogni.
Mire kiérünk, már javában harcolnak, s én segítenék, de Calista csak visít nekem felfelé, mint egy kismalac, hogy menjek, és vigyázzak inkább a többiekre. Két okból is örömmel teljesítem kívánságát. Egyrészt, mert nem vagyok mazochista, aki csak úgy kinyíratja magát egy démonnal, másrészt, mert még van elég időnk ahhoz, hogy a többi démon ne lássa meg, melyik felhőre reppenünk fel. Simone súlya lehúz, de Elina is besegít, bár az tény, hogy méretük miatt az én szárnyaim a legalkalmasabbak a feladatra.
Ismeretlen felhőn szállunk le egy furcsa álomvilágban, ahol minden festve van, de most nem érünk rá még csodálkozni sem. Ellátom Elinát, miközben Simonéra is figyelnem kell. Furcsa lehet neki az újjászületés. Ember volt, démonok közt járt, és most a felhők fölé emelkedett. Bekerülhetne a rekordok könyvébe! Elmagyarázom neki, hogyan tudja előhívni szárnyait, és szerencsémre ő nem akkora marha, hogy ne értse meg, így már második próbálkozásra sikerrel jár. Új, tollas testrésze elkezd felépülni. Elvileg csak az első alkalommal húzzák az idegeinket ezzel a drámai lassúsággal, hadd izguljunk, hogy milyen színű lesz. Amint meglátom a csodaszép, kecses ívű szárnyakat, elámulok, ugyanis az egész aranysárgán csillog. Nem az a kihívóan ronda, amitől kiköpöm a vacsorát, hanem szép, visszafogott, kicsit sárgás, Cal szárnyában is van pár ilyen toll. Na jó, már a szárnyaink alapján is lehet arra következtetni, hogy különös csapat leszünk. Az enyém meglehetősen hatalmas, Elináé majdnem egyszínű, a Calistáénak pedig valami csodálatos a formája, Simyé… ez egyszerűen hihetetlen. Csupa ugyanolyan toll, már csak az nem jut eszembe, mit is jelképez ez a szín. Kínos, mi? Segélykérőn Elinára nézek, hátha ő tudja a választ, de nem érti, mit akarok kérdezni. Ahogy elnézem, még idő kell ahhoz, hogy szavak nélkül is megértsük egymást. Azonban mielőtt totálisan leégnénk a ma született báránykánk előtt, beugrik a válasz a negyvenmilliós kérdésre
– Tudás – suttogom, mire Elina is felénk fordul, és leesik az álla a csodálkozástól. – Itt várjatok meg! – parancsolom, majd lejjebb ereszkedem, hogy láthassam a párbajt és közbeavatkozhassak, ha a hugicám már haldokolna. Megint úgy érzem, hogy mindenki átnéz rajtam, ugyanis ma már sokadszorra nem vesznek észre. Talán azért, mert teljesen besötétedett, így egész közelről, de mégis egy védett kő mögül nézhetem őket. Kicsit odébb harcolnak, rejtve a démonok és a halottak szeme elől. Ettől megnyugszom, mert én is biztonságban vagyok, pláne, hogy az egészet egy kiálló szikla mögül bámulom.
– Nocsak, kicsi angyal, hát visszatértél a fellegekbe? – kérdi tőle gúnyosan a fiú.
– Lance, én angyal voltam a középső szinten is, értsd már meg! – sziszegi a húgom, és két dobócsillagot hajít a démon felé, de az hárít.

– Akkor ugyan megvédett apád hatalma, de ne hidd, hogy megúsztad! Egyszer meg fogsz halni, és én ott leszek, látni akarom, ahogy a tested semmivé lesz! – Egyre nehezebb a hátsómon maradnom, de Cal még nem sérült meg, így tovább hallgatózom.
– Nem csak azért nem öltél meg, mert nem tudtál, hanem mert nem is akartál. – Cal ezzel viszi be a győzted találatot, mert a fiú bedühödik.
– Ugyan már kislány! Attól még, hogy mindketten a szintek vezetőinek kölykei vagyunk, még nem fogok beléd szeretni, akármennyire vágysz rá. – Hm, remek, tehát a Sátán fattyával van dolgunk. Ha az a rövid memóriám nem csal, ő volt Simone kísérője is.
– Inkább a szolgasor a Pokolban! – kiáltja Cal, s mivel két méterre van a fiútól annak valószínűleg a dobhártyája bánja ezt. Bosszúból Lance egy tőrt indít feléje, de félbehagyja a mozdulatot, és helyette a húgom hajtincsével kezd el játszani. Szerencsétlen Calista már remeg…
– Egyelőre életben hagylak. Adok egy kis időt, ha már ilyen remekül szerepeltetek ma, nem büntetlek. Különben sem lenne dicsőség, ha itt, a világtól eldugott helyen ölnélek meg. Amikor meghalsz, sokan lesznek körülötted, ígérem, elintézem! – Nagy megdöbbenésemre a démon még utoljára végigméri Calt, majd öblösen kacagva sarkon fordul, és elmegy.
Amikor biztos távolságra van tőlünk, akkor megyek csak közelebb. Calista a földön kuporogva zokog, én pedig átölelem. Nem hiszem el. Megint sokáig kell majd fürdenem… Gusztustalan! De sebaj, ő a húgom – súgja megint a lelkiismeretem. Hirtelen eszembe jut, hogy tűz közelében a jég megolvad. Rájövök, Calista visszatértével, minden fal leomlott, ami az évek során közénk emelkedett, és már tudom, hogy az én kemény szívem is képes a megbocsátásra.
– Ki volt ő? – teszem fel a kérdést, mely a vigasztalással és ostoba filozofálgatással töltött percek alatt is ott bujkált a csendben.
– Lance, a Sátán egyik gyermeke – Cal a főfejes nevét suttogva ejti csak ki. – A középső szinten végig kísértett, de nem tudott megölni. Angyal voltam, nem halandó, de őt ez nem érdekelte, tudta, nekünk is árt, ha elütnek, vagy mondjuk, ha felrobbanunk és végig ez volt a célja. Azt mondta, szép vagyok, és tudja, hogy honnan származom. Először hittem neki, közel engedtem magamhoz, talán túl közel is, és a végén túl nagy volt a csalódás.
– Hát, akkor legalább van valaki, akit átállíthatunk az oldalunkra – kacsintok rá, majd visszatérünk a felhőre, ahol Simone épp befejezi Elina ápolgatását, amit én félbehagytam. Rájöttek, hogy lehet használni az ecsetet és a festékeket, így kipingálják Elina sebeit bőrszínűre, ami érdekes módon úgy is marad. A festmény életre kel, barátnőnk harcban szerzett sérülései begyógyulnak.
– Nahát! – tátom el számat, de még mielőtt mindenkinek lezuhanna az álla a középső szintre, elindulunk haza, elvégre hosszú út áll még előttünk!


Apánk már ébren van és sétálgat a fellegvár előtt, mikor hazaérünk. Nagyon örül, hogy mind a négyen megvagyunk, bár a robbantást és a Lance-es kalamajkát kihagyjuk a történetből. Elina végig háttérben marad, talán egy napra már túl sok volt az izgalomból. Holnap is ráérünk elmondani, ki ő, ha addig nem ismernek rá, talán Beth nem árult el minket. Vagyis én nem említem, mivel nekem kell mesélnem, mert természetesen én tudok a legjobban hazudni.
Akárhogy követelőzünk, az Álmok Atyja nem hajlandó egy rohadt mondatnál többet segíteni, és azzal sem megyünk sokra egyelőre. Azt mondja, ne feledjük el, honnan származunk. Bezzeg ilyenkor csak ennyit mond, mikor meg sietnék, be nem áll a szája! Azt mondja elég, ha holnap indulunk, aztán könnyes búcsút veszünk tőle – ami csak Calista részéről sírós. Jellemző!
Információ és kiindulási pont híján duzzogva megyünk a tóhoz, s valamiért Simone rögtön sírni kezd. Pedig nincs aszály, nem kell feltölteni a tavat! Már megint mit rontottunk el?
Csak ott hüppög mellettünk, mint aki csuklik, és mi nem győzzük megnyugtatni. Nem hiszem el! Ma mindenki bőg? Mi ütött az angyalokba, valami sírós ünnep van, vagy mi a szösz? Hiába mondom neki, hogy akármikor megnézheti a régi családját, nem fogja fel. Azt hiszem, mégsem olyan okos, mint amilyennek hittem. Sejtettem, hogy én leszek az egyetlen értelmes lény ebben a bandában… Végül feladom a vigasztalást és kifaggatom. Jobb most feltépni az elfertőződött sebeket és kitisztítani őket, hogy később be tudjanak gyógyulni. Calistán viszont nagyon látom, hogy valamit mondani akar vigasztalásképp, de elég csak ránéznem, hogy rájöjjön, az én mondandóm fontosabb.
– Milyen volt meghalni? – erre csak egy sötét, de sokat mondó pillantással válaszol.
– De végül sikerült, együtt a csapat, már csak el kéne indulni valamerre. A Pokolban nem volt semmi jel?
– Nem láttam, de igazából nem is erre figyeltem. Imádkoztam, hogy a sorbaállás után, de a sorra kerülés előtt érkezzetek, hisz csak így kaphattam vissza eredeti külsőmet. – Tényleg, én marha csak most jövök rá, hogy nem is csúfult el. Na jó, hozzám képest persze, de ez mellékes.
Eljátszom ma a kérdező szerepét, amiért biztos mindenki totál ostobának nézhet, de nagyon kíváncsi vagyok még valamire.
– Elina, amúgy te hogyhogy elbírtál a sok démonnal?
– Hát, nem láttátok a lejáró melletti robbanásnyomokat? Vittem le rendes bombát. Mindig van nálam, apai örökség a készítésének módja. Nagyon kicsi, nagyon könnyű, nagyot robban – magyarázza kínai akcentussal. Hiába, ő keleti felhőkön született, és ez látszik rajta, de eddig a beszédében nem vettem még észre. A poénon azonban most nem tudok nevetni.
– Volt jobb dolgunk is, minthogy azt nézegessük – jegyzem meg, és jó adag gúnnyal fűszerezem meg hangomat, szimpla irigységből, de erre csak egy megvető pillantással válaszol. Ez már a második egy peren belül. Én is bekerülhetnék a rekordok könyvébe?

– Hé, abbahagynátok a vitatkozást? – Calista közénk áll és kezével ellök minket egymástól, még mielőtt itt helyben harcolni kezdenénk, majd Simonéhoz fordul. – Van kedved úszni egyet? Le kéne hűlni a Pokol nagy melege után!
Mind a négyen levetkőzünk, és anélkül, hogy megmártóznánk, belecsobbanunk a vízbe. Nem akarjuk bevallani, de mind tudjuk, hogy nem az Alvilág mocskát mossuk le, és nem is annak melegétől akarunk megszabadulni. Nem, mi az indulatainktól felfűtött elménket akarjuk megnyugtatni.
A következő fél óra versenyzéssel telik, és lubickolással. Nevetés hangja csendül, és végre mindenki elengedi magát. Rossz érzés belegondolni, hogy hosszú ideig talán ez lesz az utolsó ilyen nyugodt délutánunk. Ezt alátámasztandó, hogy a holnap sötét rejtelmei már most árnyékot vetnek békés és boldog délutánunk fölé.
– Lányok, hallottatok már a Rúnák Birodalmáról? – kérdi váratlanul Calista.
– Én nem… – jegyzi meg félénken Simone. Elinával mi csak bólintunk.
– Arról a felhőről beszélsz, ahol a jövő titkai lapulnak? Ahol az évszázadok legendái a falakra vannak vésve?
– Igen Ashy. És rossz hír, hogy ezt a helyet csak olyanok látták, akik már rég halottak – sóhajt lemondóan testvérem. Szemem felcsillan, épp ezért mindenki elég furcsán néz rám. Főleg Simone, szegénykén látszik, hogy semmit sem ért, de most nincs időnk rá.
– Tévedsz. Elfelejted, hogy amíg te az emberek közt mulatoztál, én bejártam az Álomvilágot. És történetesen találkoztam valakikkel, akik állítólag látták ezt a helyet. Igaz, elég megbízhatatlan alakoknak tűntek…
– Az lényegtelen! Most minden reménysugárba bele kell kapaszkodnunk! Tudod, hol laknak?
– Azt nem, de tudom, melyik ivó a törzshelyük! – Már megint lesújtó pillantások kereszttüzébe kerülök. Na, igen, ennyi arról, hogy az angyal segíteni akar!
– Ugye nem bulizni akarsz, és ezért rángatsz minket oda? Nem szeretnék holnap fejfájósan nekivágni az útnak!
– Ugyan. Tényleg ezt nézed ki belőlem, Elina? Jó-jó, inkább ne válaszolj! Szóval velem tartotok? Úgyis megígértem nekik, hogy még meglátogatom őket! – Előveszem legbájosabb mosolyomat, és erre legalábbis meghatódnak. A sok nyominger…
Úgy ahogy vagyunk, vizesen magunkra kapjuk ruháinkat – szerencsére a környék kihalt, senki sem bámul minket – és hagyjuk, hogy a szél szárítson meg minket repülés közben. Érzem, hogy a többiek kételkednek bennem, és ez nem túl jó érzés, de a kegyetlenkedéssel jár, nemde?
Alig öt perc alatt odaérünk, elvégre még felhőt se kellett váltanunk. A fellegvár tornya még épp látszik a fák mögött a térnél, ahol leszállunk. Calista meg is jegyzi, hogy reméli, a negyven év alatt nem ez volt a legtávolabbi pont, amihez elrepültem. Magabiztosan belépek az egyik kocsmába, és rögtön felragyog az arcom. A két fickó ott ül, és látszik rajtuk, hogy nem a kezükben tartott ital az első aznap. Körülnézek, mire a kis helyiség többi vendége elkapja a fejét, és egészen más irányba néz. Hát persze, bejött négy nő és mindenki végigméri őket. Én azonban ezt fel sem veszem, csak lazán megállok a keresett angyalok asztala előtt, és intek Calistáéknak, hogy maradjanak kicsit messzebb.
– Hello fiúk! Meghívtok egy italra? – kérdem, miközben lehuppanok melléjük.
– Á, Ashrina, de rég nem láttuk! Még kérdezed? Gyere csak! – Erre ismét intek Calnak. Már látom, hogy beszámítható állapotban vannak, tehát tudnak mesélni, a lányok nyugodtan közelebb jöhetnek. Igaz, látom a lányokon, hogy durcásak, de egy pohártól senki sem rúg be! Hamarosan ki is szolgálnak minket, finom áfonyalikőrrel. Hiába, a földi italoknál nincs is jobb a világon!
– Majd elfelejtettem! Ti még nem is ismeritek egymást! Ők itt a barátnőim, Elina és Simone, ő pedig a testvérem, Calista. Lányok, hadd mutassam be nektek Eldont és Lesaliet!