3.

Anna 10-kor kelt fel és nyomott volt a hangulata. Anyukája már lent készítette az ebédet, így ráért. Mivel ilyenkor reggelizni nem szokott, mert akkor az ebéd nem esne jól neki, odaült a géphez és az iskolában kiadott kutatómunkát elvégezte. Így is sokáig tartott, mert az olvasás sem ment neki valami jó, mivel csak arra a nőre és az anyja reakciójára tudott gondolni. Mikor befejezte mehetett is enni. Délután kiment a barátnőivel trécselni a fiúkról, de itt sem lehetett bevonni a témába Annát… sehogy sem tudta kiverni a fejéből a tegnap este lezajlott dolgokat.
- Anna! Itt vagy? - rázogatta meg barátnője – Hahóó!! Föld hívja Annát! Anna jelentkezz!
- Mi? Hogy? Tessék? Bocsi, csak elkalandoztam.
- Azt észrevettük… mi a bajod? Fogadjunk nem is tudnád elmondani, hogy mit mondtam utoljára.
- És, ha nem? Jajj… olyan nagy ügye csináltok ebből! Ne mondjátok, hogy nektek még nem volt rossz napotok.
Felpattant és hazaindult, hátrahagyva csalódott barátnőit. Amikor hazaért már tudta, hogy nem kellett volna így elrohanni, de nem hívta fel a barátnőit, hogy bocsánatot kérjen. Túlságosan is megmarad a maga „igaza” mellett.
Egészen estig csak a szobájában ült és olvasott. Mire édesanyja elaludt volt 11 óra is, így aggódott amiatt, hogy a nő nem várta meg és elment. Lesettenkedett a lépcsőn, majd kinyitotta a hátsó udvarra vezető ajtót. Egy 3 ágú gyertyát is vitt magával, mivel a mai este a Hold sem jött elő, hogy némi fényt kínáljon. Egészen leghátra ment, de nem talált egy lelket sem. Mikor fordult volna meg, hogy elinduljon vissza a házba, beleütközött a nőbe, a gyertyája pedig kiesett a kezéből, le a földre.
- Te vagy az? – kérdezte Anna.
- Ugyan ki lenne más? Persze, hogy én vagyok. Most pedig gyere…
- Ho… hová? Nem akarok elmenni! Nekem itt is megfelel. Itt is tudsz válaszolni mindenre, vagy tévedek?
A nő egy pillanatra hallgatott.
- Hát jó. Hallgatlak. Milyen kérdéseid vannak?
- Ki vagy te? – Anna tagoltan beszélt, kimutatva, hogy komoly és őszinte választ szeretne kapni – És mit akarsz tőlem?
- Nem jöttél még rá? Furcsa… okosabbnak hittelek Anna. – az említett személy kicsit meglepődött, de nem szólalt meg. Hagyta beszélni a nőt – A nevem Emilia. Hogy ki vagyok? Inkább mi, kedveském… az vagyok, ami az édesanyád is, csak egészben.
- Anyám egy normális ember és nem ijesztget ártatlan gyerekeket!
Hangosan felkacagott Emilia. Anna megborzongott a nő kacajától, mert volt benne valami félelmetes… valami sötét.
- Bocsáss meg Anna, de ezt nem hagyhattam ki. Még, hogy az anyád ember?? Vicces! És, hogy nem ijesztget ártatlanokat? Igazad van… csak megöli őket!
- Nem!!! Nem igaz! Te nem ismered őt, és engem sem! Hagyj minket békén!
Megfordult, hogy mihamarabb elmenjen, de Emilia előtte termett.
- Ez meg… ho… hogy lehet? – hüledezett.
- Könnyen, édesem. Tudod nagyon is jól ismerlek. Édesanyádat pedig jobban, mint te. Hisz már vagy 500 éve, hogy a tanítványommá tettem.
- Hazudsz! – a sírás fojtogatta Annát.
- Te akartad tudni. Nekem elég lett volna, ha akkor tudod meg, mikor vámpírrá teszlek. De te akaratoskodtál. Édesanyád pedig azért volt ilyen ideges tegnap, mert tudta, hogy itt voltam és beszéltem veled… ő soha nem akarta, hogy vámpír légy valaha is. De ez az élet és halál rendje. Te születésed óta a hallhatatlanokhoz tartozol, de, hogy mikor leszel az, az csak édesanyádon múlik. De mivel ő ezt elutasította az én dolgom, hogy a hibáit helyrehozzam, mivel én vagyok a mestere.
- De, ha én nem engedem nem tehetsz semmit Emilia! – lépett ki a sötétségből Anna anyukája. Emilia csak elmosolyodott.
- Lám, lám… itt a nagy család! Már csak az áruló férjed hiányzik. – gúnyolódott Emilia.
Anna hátrébb lépett, ebbe nem akart belefolyni és kicsit meg is ilyedt.