1. fejezet - Reménysugár/Calista

Elfintorodok a kétes alakok láttán, és oldalra sandítva észreveszem, hogy Simone is hasonlóképp cselekszik. Elinát már korántsem zavarja annyira. Nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy inkább keserítsen el a tudat, hogy két ember is van köztünk, akinek a fontossági listáján nagyon hátul van a kötelesség szó.
Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, miközben leülök. A legnagyobb gond az, hogy Ashy jól ismeri ezt a helyet. Most nem az erkölcsök miatt mondom, hanem azért, mert nagyon jól tudja, hogy itt mindenki pletykákra éhesen hegyezi a fülét, épp ezért én sem hallom, miről beszélgetnek, Ashy próbálja ugyanis suttogóra fogni. Azt ugyan nem értem, amit a nővérem mond, de a pár pohár ital bizony feljebb tekeri a két férfi hangerejét.
– Na persze, Ashrina, mindig is nagy volt a képzelőerőd, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit abszurd? – Jaj, csak azt nem mondja, hogy elárulta, mi a küldetésünk!
A kezeim ökölbe szorulnak az asztal lapján, úgy érzem, szét tudnám hasítani őket a puszta dühömmel. Hirtelen mindenki veszélyesnek tűnik. Tekintetem ide-oda cikázik a bent ivók között, tulajdonképpen most nézek csak igazán körül a kis helyiségben. A falak a bézs színében pompázhattak egykor, most már inkább a hányásnyomok és a dulakodásokra emlékeztető vakolathiányos részek dominálnak. A berendezés csupa tölgybútorból áll, a pult rögtön a bejárat mellett terpeszkedik lustán, a rengeteg rajta pihenő kéz és ital súlya alatt roskadozva. A négyszemélyes asztalokból legalább tizenöt darab van, többségüknél vendégek ülnek. A csillár magasról lóg bele a képbe, és biztos magasságban ahhoz, hogy egy angyal se fejelhesse le. Elég kevés gyertya pislákol benne, nagy részük már csonkig égett, de szerintem nincs senkinek hangulata hozzá, hogy naponta cserélgesse. Így a helyiségben legfőképp a piszkos ablakokon át beszűrődő fényre lehet támaszkodni, és ez engem nem nyugtat meg. Azt hiszem, ez a kezdődő paranoiám nem nagy dolog, ha hozzáadjuk, hogy állandó életveszélynek vagyunk kitéve mind a négyen.
Amíg én a terepet vizslatom, Ashy kiszedi a két alakból a Rúnák Birodalmának helyét. Legalábbis miközben feláll, ragyog az arca, így én nem tudok másra gondolni. Már nem érdekel, mit mondott el nekik, ahogy nézem, holnap úgyse fognak emlékezni semmire.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat mikor végre elindulunk kifele. Én maradok utoljára, így még elcsípek pár mondatfoszlányt a két jómadártól.
– Nem fog nekik sikerülni.
– Ja…
–Aha. Pedig olyan jó volt az ágyban. – Ez az a pont, ahol inkább nem vagyok kíváncsi a következő mondatra. Nem vonom felelősségre a nővérem, vagy ilyesmi, de azt hiszem, mostantól törekednem kéne rá, hogy jobban megismerjem. Jelen pillanatban viszont jobban érdekel a küldetés ennél. Csatlakozom Simonéékhoz, és én is várakozón nézek Ashyre. Ő lassan elmosolyodik.
– Nem fogjátok elhinni, hol van! – Ennél több magyarázatra számítok, de ő e helyett csak szárnyra kap, eleinte lassan csapkodva, hogy követni tudjuk, majd egyre gyorsít. Őt is majd’ megöli a kíváncsiság.
Mikor leszállunk a tónál, nem hiszek a szememnek.
– Ashy, nincs időnk szórakozni, feladatunk van! – rivallok rá, de ő erre, ha lehet, még jobban elmosolyodik. Szürke szemeibe fakó csillogás költözik, arca kipirul a felfedezés örömétől. Sőt, talán viccesnek tartja a reakciómat. De miért? Remélem, a kérdéseim hamarosan megválaszolásra kerülnek.
– Itt vagyunk. A bejárat a tó mélyén van. Eldon állítása szerint egy csapóajtó.
– Persze, de ők hogy találtak egyáltalán rá erre a helyre?
– Egyszer egy ivászat után erre tántorogtak, és beleestek a tóba. Csak ennyit voltak hajlandók megosztani velünk, a többiről gőzük sincs. De te magad mondtad, hogy minden egyes reménysugárba kötelességünk belekapaszkodni! – Tudom, hogy igaza van, bár lehet, hogy csak a „kötelesség” szó teszi, de megadom magam. Ám legyen. Aztán rájövök, hogy ő a tekintetem fürkészéséből nem fogja kitalálni, mire gondolok, így inkább veszek egy óriási levegőt, és beugrok a hideg vízbe. Tompán hallom még a többi csobbanást, de én most csakis arra tudok gondolni, hogy ne fulladjak meg, mire leérek a tó aljához. Igaz, jobban bírjuk víz alatt, mint az emberek, de nem sokkal. Tíz, tizenöt méter után annyi nekünk is, nincs mit szépíteni.
Lefelé haladva érzem a víz súlyát, az életösztönöm próbál az őrültség fölé kerekedni, de ezt akkor is végigcsinálom. Igaz, nem sokat látok, mert a víz zavaros, és göndör tincseim is arcom előtt úsznak, de ez még nem elég indok. Engem innen már csak a halál tántoríthat el.
Mélyet sóhajtanék megkönnyebbülésemben, mikor elérem a tó fenekét, de már nincs levegőm, legalábbis annyi, amennyi az egész alj átfésüléséhez kéne. Talán nem is lesz rá szükség. Tíz méter mélyen vagyok körülbelül, és nekilátok a maradék csekély levegőmmel átkutatni a sűrű iszapot, de még mielőtt haladhatnék valamicskét, egy furcsa energiahullám rázza meg a tavat. Egy pillanatra kitisztul minden, mintha levegőben úsznék, és látom, hogy egy alak süllyed lefelé, s ahol földet ér, zavarossá válik a víz, de nem csak ott. Mindenhol. Az alak irányába úszom, nem is tudom, miért nem fulladtam még meg. Ahogy közeledek felé, furcsa lüktetést érzek. Először a véremre gyanakszom, amely az ereimben csordogál, de aztán rájövök, hogy ez több annál. Ez a tudás és a mágia. Már tudom, hogy az alak Simone volt. Azt, hogy rájövök, mikor ölel körül a varázslat, és mikor nem, csak a szárnyaimnak köszönhettem, a néhány aranyszín tollamnak. Jobban mondva a bennem lévő erőnek, ami ilyenné formálta szárnyaim, ami miatt átélhetem mindezt.
Amint megtalálom a lányt, vállamra kapom, és egy utolsó elkeseredett mozdulattal elrugaszkodnék, de lábaim kemény dologba ütközik azon a helyen, ahol az imént még Simone feküdt. Tehát a mágia vonzotta ide, és valahogy jelezni akarta, hogy megvan. Te jó ég! Ha Simonénak már most ekkora hatalma van, mi lesz később? Nem, ezen nem most kéne gondolkodnom.
A Rúnák Birodalmának bejáratát egyszerűen felnyitom, és mindketten bezuhanunk rajta, de a víz már nem követ minket. Nemhiába éreztük olyan erősen a mágiát Simonével. Feltápászkodok, és első dolgom megnézni, jól van-e a lány. Tincsekben arcához tapadt haját kicsit odébb húzom, kezem a szája fölé teszem. Érzem, ahogy a levegő kiáramlik rajta, hallom a szuszogását, és mellkasa is szabályosan emelkedik és süllyed. Jól van, de nem fog felébredni egy darabig, az ilyen erős mágiahasználat a kezdőket nagyon lefárasztja.
Sosem voltam a gyors döntések leánya, de a szükség nagy úr, és arra kényszerít, hogy hagyjam ott Simonét, és keressem meg a többieket. Még egyszer utoljára leellenőrzöm, valóban lélegzik-e, aztán az aggodalmam valamelyest levetkőzve rugaszkodom el, hogy a még mindig nyitott csapóajtón át visszatérjek a vízbe. Nagy levegőt veszek, és úgy gondolom, a víz fenekét kell átkutatnom, de ennyi erővel tűket is keresgélhetnék egy szénakazalba. Nem fog menni. Miközben körülnézek, a felkavart, iszapos víz csípi a szememet, holnap biztos teljesen begyullad, de most nem is ez a lényeg. Meg kell találnom a nővéremet. Álmodozva felpillantok a víztükör felé, ahol a friss levegő vár. Egy másodpercig figyelem, ahogy a napsugarak megtörnek a vízfelszínen. Most a tétovázás egyetlen pillanata is az életembe kerülhet, jól tudom. Ha nem fogyna rohamosan a levegőm, és nem kéne megkeresnem a társaimat, talán órákig tudnám bámulni, annyira szemkápráztató. Aztán a kötelességtudatom győz, és már épp elfordítanám a tekintetem, mikor valaki beúszik a képbe. Azonnal elrugaszkodom az iszapos vízfenéktől, és ahogy felérek, majdnem eltalál egy tőr. Még mielőtt elsüllyedhetne, elkapom, úgy érzem, szükségem lesz rá. A vízben Ashyék kalimpálnak, és közben próbálják eltalálni a dobócsillagaikkal a démonokat.
– Simone? – érdeklődik Elina, miközben egy démon szemei közé repíti utolsó fegyverét is.
– Biztonságban! – válaszolom oda sem nézve, majd elhajítom a tőrt. Csak ekkor látom, kit dobtam combon. – Lance? – nézek rá hitetlenkedve, miközben ő a sebét nyalogatja. Ő volt az utolsó, a többiekkel a lányok végeztek, és épp jókor találtam el, mert kifogytunk a munícióból. Az arcok az erén még jobban kidagadnak, a nedves, homlokára tapadó haja egészen megszépíti dühös arcát. Ijesztő, de szeme szinte szó szerint villámokat szór. Tudom, mekkora hatalma van. Nagyobb, mint nekem, könnyedén megölhetne, de neve említésére csak dühösen rám sziszeg, majd torz, hozzá nem illő hangon szólal meg.
– Úgy van kislány. De engem nem ilyen könnyű megölni! Még úgyis találkozunk! – fenyegetőzik, majd, miközben kimúló társai köddé válnak, ő egyedül repül vissza. Egy darabig nézem a röptét. Jó lenne biztosnak lenni abban, hogy csak azért figyeltem, hogy biztos legyek benne: nem tér vissza.
– Hát ezek meg mit kerestek itt? A törvény kimondja, hogy nem léphetnek erre a földre! – jegyzem meg pár másodpercnyi döbbent csendszünet után.
– Ugyan Cal, várható volt, hogy miután mi megszegtük a szabályokat, ők is megteszik bosszúból! Lényegtelen, az a fő, hogy mind megvagyunk. Na, de akkor hol is van Sim? – kérdi felvont szemöldökkel Ashrina.
– A Rúnák Birodalmában. – jelentem ki, mire mindketten olyan megrökönyödött képet vágnak, mintha… mintha közöltem volna, hogy megtaláltam a Rúnák Birodalmát.
– Mutasd az utat! – veszi át ezúttal Elina az irányítást, és látom rajtuk, hogy tűkön ülnek, így nem húzom tovább az idő amúgy is vékonyka fonalát, hanem ismét csobbanok, közben nagy levegőt veszek.
Ahogy lejjebb furakszom, céltudatosan követem a varázslatot. Ahol a legerősebben dübörög, megtalálom a csapóajtót. Egy utolsó erős karcsapással beúszok, de persze odaátra a mágiának hála nem jut el a víz, így egy kisebb zuhanás után egy felhőre érkezem, pont, mint az előbb. Fájó gerincemet kicsit megdörgölöm, és odébb kecmergek, nem akarok én lenni a szivacs, ami a többiek esését tompítja.
Pár másodperc múlva ők is beesnek, szó szerint, de addigra az én figyelmemet már a Rúnák Birodalma köti le. Első ránézésre egy labirintusszerűségben vagyunk, aminek a falai mennyezetig érő, aranyszín kőtáblák, rajtuk ezernyi történet, ezernyi legenda. Alattunk felhő a talaj, felettünk szintén. Mintha egy fehér doboz ölelne körül minket.
– Hogy fogjuk itt megtalálni azt, ami nekünk kell? – teszi fel a logikus kérdést Elina.
– Mi is kell nektek? – szólal meg egy ismeretlen a hátunk mögött. Hangja lágy, mégis kínokat ígérő, amitől kiráz a hideg. Egy pillanat alatt szembefordulok az illetővel. Csak egy angyal az, de engem ez mégsem nyugtat meg. Arcát szőke, göndör haj keretezi, szeme kék, pont, mint a mesében. Az összképet milliónyi heg rontja el, amelyek a homlokától az álláig mindenütt ott vannak. Zsákszerű ruhájából kikandikál az alkarja, amit szintén sebek borítanak, némelyik egész frissnek tűnik. Azt hiszem, észreveszi, hogy a sebhelyeit fixírozom, mert kezeit a háta mögé rántja. A mozdulat a szememet is arra vonzza, és ekkor észreveszek mögötte pár aranyszín tollat, de a hozzájuk tartozó angyal már nincs ott, ahol hagytam.
– Hova vitte Simonét?
– Lassan a testtel, kislány! Előbb meg kell küzdenetek a birodalmammal!
– A birodalmaddal? – ismétli lassan Ashy, miközben szemei teljesen elkerekednek a meglepetéstől. – Te vagy itt a főgóré? – a kérdés egyértelmű, senki nem válaszol rá.
– Na és kivel kéne itt küzdeni? Rajtad kívül senki nem lakik itt, nemde? – farkasszemet nézek vele, de ő állja a tekintetemet. A fenébe!
– Csak ne tégy ilyen elhamarkodott kijelentéseket! Keressétek meg a történeteteket! Ha megtaláljátok, gyertek vissza. – A szavak embere. Remek. Kicsit jobban is felvilágosíthatott volna.
– Nem lehet ilyen egyszerű… A birodalommal való megküzdés hova lett? – jelenti ki Ashrina tárgyilagosan, mintha nem épp a világ legfontosabb dolgáról lenne szó.
– Úgy látom, nem vagytok már kezdők. Az nem elég küzdelem, hogy ezt mind végig kell olvasnotok? Ó, és mellesleg a kis barátnőtök ugyanott lesz, ahol a megfelelő kőtábla van.
– Miért nem engeded, hogy akárki is megtalálja a birodalmad? – vetem közbe. Nem tudom, miért, de ezt muszáj megkérdeznem.
– Mert nem szabad hagynom, hogy az angyalok a legendák alapján éljenek. Én ismerem mindegyikőjük sorsát, de mégis, nekik kell alakítaniuk. Mondd, mennyivel élsz most másképp, mintha tudnád, hogy mikor halsz meg? Mennyi mindent tennél máshogy, ha kiderülne, hogy nincs annyi időd, mint amennyit remélsz?
– Ha tovább akarsz élni, igazán megmutathatnád, melyik táblarész kell nekünk! – Rájövök, hogy a megszólaló Elinával, és a férfival is egyet értek, és ez egyáltalán nem jó.
– Nem tehetem, mert engem az ostobaságom tartott itt. És most annak kell vezérelnie!
– Pontosítanál? Egyébként mi a neved?
– Merson… Amikor ideérkeztem, minden rúnát el akartam olvasni. A ti jövőtöket is ismerem, és elkövettem a legnagyobb ostobaságot: Elolvastam a saját táblámat.
– És a te hülyeségedet gyakorlatilag mi szívjuk! – csattan fel Ashrina, de hát mit is várhatnék az én drága nővéremtől? Még jó, hogy ő kérdez helyettünk, mert szerintem én sem tudnék kedvesebb lenni. Nem túl szép dolog látni, ahogy az angyalról letépik a jó modor álarcát.
– Nem, csak tudom, mi áll rajtuk. Ezt meg kell tennem, ez a feladatom. Én már nem tudok a rúnákat nem figyelembe véve élni! Most pedig, induljatok! – hangja mennydörgésként zengi be talán az egész birodalmat, s mikor felnézek, látom, hogy a csapóajtó, amin keresztül kijöttünk, eltűnik. – Ha sikerrel jártok, az ajtó ismét ott lesz, addig azonban nincs menekvés!

– És mi van, ha egyszerűen megölünk? – von vállat a nővérem.
– Nem lehet. Amióta én vagyok ennek a helynek a vezetője, sebezhetetlenséggel áldottak meg. Csak azok a sérülések maradtak meg, amiket még korábban szereztem.
– Ezt akár ki is próbálhatnánk?
– Ne akard megnehezíteni a dolgodat, angyal!
– Ashy, igaza van, a legjobb lenne, ha most elindulnánk. Jobbat nem tehetünk!
A figyelmeztetésem csodák csodájára nem hiábavaló, végre belépünk a labirintusba.
– Én szemmel tartom a helyet, ti böngésszétek a szöveget, miközben megyünk! – szól Elina, és tényleg elég okosnak tűnik az ötlet.
– Nem igaz, hogy nincsenek névsorba rakva! – morgolódok, amire mindketten elmosolyodnak. Hát persze, miért is könnyítenék meg a dolgunkat?
Csendben haladunk, az olvasás, és az elővigyázatosság minden figyelmünket felemészti. Tudom, hogy Elina hátulról fedez, de mégis olyan védtelennek érzem magam, sebezhetőnek, miközben falom a betűket. Minél előbb ki akarok jutni innen.
Az első kanyarnál Elina előre reppen. Szerencsére van olyan széles a folyosó, hogy a szárnyaink elférjenek, aminek kifejezetten örülök. Míg várok a jelzésre, hogy mehetünk tovább, megakad a szemem egy történeten. Eddig csak néhány sorra futotta az időből minden táblán, de most van pár másodpercem. Az angyal, akinek a történetét hirdeti a legenda, az Aleesha névre lett keresztelve. A pár sor, amit még sebtében elolvasok, így szól: „Midőn a Pokol örököse győzedelmeskedik felette, eggyé olvad a természettel, s különös dolgokra jön rá az angyalok népe az ő segítségével. A kegyeltje temetéséig teste egy helyen kering a levegőben, s amint illően elbúcsúztatták a halottat, csak akkor oszlik el a milliónyi részecske. De az ő védencét sosem temetik el. Angyalok mentik meg és emelik közéjük az Alvilágból a lányt, s az őr ismét alakot ölt, folytatja életét…”
– Lányok, vigyázzatok! – Valami nagy sebességgel elzúg felettem, én csupán a zöld, aszott bőrét és a szénfekete szárnyait látom, amiket még Ashy is megirigyelhetne.
– Elina, láttad, mi ez? – Falfehér tekintetéből is kiolvasom a választ.
– Uram, segíts! Egy Örökéletű! – suttogom. Már tudjuk, hogy még egy legenda igaz. Nagyon régen azt hallottam, hogy a világunkban szunnyadó mágia felélesztői, a varázslók sosem haltak meg. Az idő elvette fiatalságukat, és élve rohadnak, büntetés gyanánt, valami varázslat miatt. Eddig nem hittem el, de talán az elég valóságos, ha az egyikük ránk támad, nem?
Gondolkodni sincs időm, egyszerűen feléjük hajítok egy tőrt, de mintha meg sem érezné. Elina lesújtó pillantásokat lövell felém.
– Te mondod, hogy művelt vagy? Az Örökéletűekre egyetlen erő hathat csak, aminek semmi köze a fegyverekhez! – kiabálja, miközben elhajol egy másik elől. – Nem lehet megölni, csupán elriasztani. A lényeg az ártatlanság, és hogy átérezzék, te bizony jó ügyért küzdesz. Ez nekünk menni fog. Vagy kiderül, hogy tényleg a jó oldalon állunk-e. Szóval nyugalom, semmi idegeskedés, és gondoljatok arra, milyen jó lenne, ha megnyernénk ezt a háborút!
Nehéz nyugodtnak látszani, miközben a szíved épp letépné láncait, és átszakítaná börtönének falát, olyan hevesen kalapál. Tényleg jó lenne túlélni ezt az egészet. Végre megint békében élhetnénk, úgy, mint Androméda előtt. Nekem már nem adatott meg az, hogy így éljek, de jó lenne kipróbálni.
A lények támadnak és nagy a kísértés, hogy fegyverekkel válaszoljak, és kidekoráljam félig hiányzó arcukat. De ugyan hogy lehetnék én a jó kislány, ha gyilkolok? Ahogy közelednek, mintha fény venné körül őket. Aztán ismét rádöbbenek: ez mágia. Az egyetlen érzés, ami megállítja őket, pajzsként véd bennünket. A fény erősödik, mígnem ők szemük elé kapják kezüket, és menekülőre fogják. Az öröm szétárad a testemben, a fehér fény ezzel egy időben dönt úgy, hogy visszahúzódik, már nincs miért látszódnia.
– Csak ne érezzünk mást, így legalább egyféle ellenség ellen folyamatosan tudunk védekezni!
– Szerinted lesz több? – teszem fel a kérdést. Hiába a bátorság, ha élesben támadnak rád olyan lények, amilyenekké senki sem szeretne válni. A szárnyuk fekete volt, Ashyének egyik fele ugyanilyen. Vajon ő is Örökéletű lesz egyszer? Őt is csak az fogja motiválni, hogy becserkészhesse az áldozatokat? Ilyen életre lesz kárhoztatva? Ugye nem?
Ahogy rá pillantok, látom, hogy látszólag nyugodt, és ennek igazán örülök, talán tud valamit, amit én nem. Talán megváltozott.
Ekkor valami ledönt a lábamról: egy robbanás, közvetlen a közelünkben. Leomló fal ropogása tölti be a levegőt, sokáig visszhangzik a fülemben, míg végre mást is hallok. Segélykiáltások! Simonénak szüksége van ránk! Mindhárman felpattanunk, és eszeveszetten rohanni kezdünk. Megtaláljuk a leomlott kődarabokat, de túl kicsi a rés, nem férünk át, ha felreppenünk olyan magasra, a szárnyaink nem engedik.
– Simone, ott vagy?
– Igen, csak siessetek! – hallom a rémületet a hangjában.
– Elina, van nálad olyan bomba?
– Igen, de túl veszélyes. Mint meghalhatunk!
Messze van a túlsó folyosó, talán messzebb, mint amennyi időnk van, hogy megkerüljük, és már elindulnék futva, mikor ismét robajt hallok. A földre vetem magam, kődarabok záporoznak körülöttem, és por száll mindenfele. Mikor már kevésbé cseng a fülem, hátrafordulok, és látom, hogy a fal teljes egészében leomlott. A romok mellől Elina és Ashrina kászálódik fel.
– Ez meg mi volt? – hitetlenkedem, de hirtelen Tükörszörnyek támadnak minket. Rendes alakjukban senki nem látta őket, mivel mindig azzá változnak, akivel szembekerülnek. Ugyanarra képesek, mint az áldozataik, egyenlők az erőviszonyok is, csupán a gondolatainkba nem tud belátni. A saját fejével gondolkodik, ez lehet az utolsó mentsvárunk. Sim két Tükörszörnnyel harcol, ami nagyon nem jó dolog. Az ő ereje hatalmas, ha ez a kettő a varázserejét használja, mind halottak vagyunk.
– Elina áttörte a falat. Tudod, az ő ereje a harciasságban rejlik. – Persze, hogy tudom, a nővéremnek nem kellett volna emlékeztetnie rá. A szárnyaink biztosítják nekünk a képességeinket. Ahány szárnyszín, annyi erő. Akinek majdnem egyszínű a szárnya, mint Elinának, az egyik erejét tökélyre tudja fejleszteni, de a másik elég gyatrán működik. Én is így vagyok ezzel. Igazából Az én erőm a változatosságra alapul, és a becsületre. Megérzem a változásokat, és azt is, ha valamit elferdítenek. Jobban mondva érzékelem a hazugságot. Remek dolog, kár, hogy csak ritkán működik. Talán nincs is rá szükség.
Hiába, őszinte családban nevelkedtem negyven évvel ez előttig. Apám sosem engedte, hogy hazudjak, engem pedig kötelezett a bensőm. Nem is voltam rá képes, elvégre nem hagyhattam, hogy mások tévedésben éljenek, csak azért, hogy nekem jobb legyen. Egyetlenegyszer hazudtam, azután is inkább beismertem, mert annyira nyomasztott a tettem súlya, és annyira féltem, hogy vajon mikor bukok le. Ellenben Ashy mestere mindezen bűnös kísértéseknek. Mosolyogva apa szemébe hazudott vagy százszor, bár nekem mindig elmondta, nem kellett hozzá használnom az erőmet. Kísértetiesen emlékeztet az emberekre, akik közt megannyiszor estem össze, mert nem tudtam elviselni a hazugságaikat. Van, aki abban él, abba menekül, azt hiszi, attól jobb lesz neki. Fájt erre újból és újból rádöbbenni. Sosem akartam elhinni, hogy sokan teszik ezt. Talán magamat kellett negyven évig győzködni arról, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Hogy az angyalok ugyanilyenek, és nem hiába adjuk értük az életünket. Sajnálom azokat, akik nem olyan szerencsések, mint Adriana mama, vagy mondjuk Aleesha, és nem akarok a sorsukra jutni, de én még mindig mindent megtennék az emberekért, és sosem éreztem másképp.
Ashrina kiabálása rángat vissza a valóságba.
– Simone, az agyadba nem túrhatnak bele, légy okos!
Talán nekem is meg kéne szívelnem ezt a tanácsot, mert a két ellenfelem túlságosan gyorsan közeledik. Elég a révedezésből, ideje a tettek mezejére lépni. Félelmetes, hogy a lény milyen pontosan utánozza le a dobótechnikámat, ha nem tudnám, milyen az, már nem tudnék elhajolni. Hiába, van, amit az évek sem tudtak elkoptatni, mindig is remekül céloztam.
Sikerül úgy helyezkednünk, hogy egymásnak háttal állunk, és halljuk a suttogásunkat, de a Tükörszörnyek a saját vicsorgásuknak hála erre nem képesek.
– Zavarjuk össze őket, jó? Hogy ne tudjanak kivé átalakulni. Gyorsan mindenki előttük futkorásszon, de egymást szem előtt tartva, nehogy az eredetit öljük, oké? – miután mindnyájan rábólintottak, nincs más hátra, mint előre, azaz mindenfele cikázunk a szörnyek között, hogy sűrűbben kelljen alakot váltaniuk, mint amilyen gyorsan az agyuk jár. Mivel nem épp az eszükről híresek, a taktika hamar beválik, bár így is sikerül megizzadnom. Az öt támadónk közül csak egy éli túl ezt a csapást, de az ő sorsa lesz a legszörnyűbb: mind a négyünktől kap egy dobócsillagot a testébe, miközben épp Simone alakját ölti fel.
– Kösz. – mosolyog az említett, célozva arra, hogy megmentettük a halál torkából, ma már másodszor. Ha másért nem, a „köszönöm” szóért már megérte felkelni. Egész életemben segítőkész alkat voltam. Ekkor egy szörnyű gyanú kezd megfogalmazódni bennem.
– Ugye nem azt a tömböt törtük szét, amire szükségünk lett volna? – Simone keserű tekintete elárulja, hogy de.
– És legalább elolvastál belőle valamit?
– Ashrina, próbáltam, de nem ment! Akkor jöttek azok az izék, és én ijedtemben berobbantottam a tetejét!
A kétségbeesés határára kerülök, nem hiszem el, hogy ennyire az elején elrontottuk a dolgot. Miért nem találtuk meg gyorsabban Simonét? Ki a hibás egyáltalán? A démonok? Az angyal, aki húzta az időt? Az emberek? Esetleg mi? Egyik sem túl jó választás.
A térdemen támaszkodok, de nem emlékszem, mikor kerültem a földre. Ahogy arra sem, hogy mikor lettek divatosak a mászkáló kőtábla darabok. Aztán rájövök, mi áll a dolgok hátterében: a hely hatalmas mágiája hozzáadódott az én képességemhez. A változást észlelni tudom, de ha ekkora a segítség, még visszafordítani is. Több fehér szárnyú angyal mesélt már erről. Igen, az angyalok többségének az enyémhez hasonló szárnya van, hiszen mi vagyunk a változások, az emberek őrei, akik a becsületükre ügyelnek. A legjobb őrangyalok állítólag mindig a fehér szárnyúakból lesznek. Milyen megnyugtató.
Pár perc múlva a kőtábla egy része ismét egyben van, mindenki megbűvölve nézi, és végül Simone az, aki hangot ad a megrökönyödésének, és az örömének.
– Calista, az ilyen trükköket ugye majd megtanítod? Nagyon-nagyon ügyes vagy!
– Te ennél sokkal többet fogsz tudni megtenni, de ezt talán mégsem. De nem ez a fontos. Kezdhetem? – Mindenki bólint, mire én nekilátok olvasni azt a néhány sort, amit sikerült összeillesztenem, nem érdekel, a többi miért nem állt össze. Talán hogy ne essünk mi is ugyanabba a bűnbe, mint Merson. Azt hiszem, ez jó dolog, az izgalom sosem árt.
„Még ha siker koronázza küldetésüket, sem lesz örökké béke. Az angyaloknak az embergyermekeket maguk közé kell fogadniuk, hogy a boszorkányok nemzedéke békét hozhasson a világokra…”
Itt egy kis szünet következik, felsóhajtok, majd folytatom pár sorral lejjebb, ahol még összeálltak a darabkák.
„Mikoron tűz, víz, harc, és emberszeretet egyesül, elsöprő erő szabadul fel a föld mélyéről. A Pokol minden démonával kell szembeszállniuk, és hogy az erő az övék legyen, meg kell szerezniük élő őseik ereklyéit, versenyezve az idővel és az alvilág teremtette rémekkel. Amint a hat ereklye hatalma is eggyé válik az Álomvilág legősibb pontján…”
– Ennyi. Viszont én nem akarok több lénnyel találkozni itt, úgyhogy ezt már másutt beszéljük meg, jó? Addig emésszük. – szavaimat egy távolról jövő morgás szakítja félbe.
– Futás! – rikkant Ashy, de a futásból repülés lesz, elvégre az gyorsabb. Hátrafordulva csak egy nagy szájat látok teli fogakkal, ami épp a sarkon fordul be mögöttünk. Nem akarok többet látni belőle, a gond csak az, hogy túl sok a fal, és bár biztos, hogy jó irányba megyünk, de lehet, hogy rossz folyosón.
– Elina, Simone, tudnátok pár lyukat robbantani a falba?
– Én nem tudom, hogy kell, csak véletlen sikerült! – Elina viszont bólint, és előkap pár bombát, vagy mit, és elhajítja őket jó előre, hogy mi ne robbanjunk, és a szele se lassítson le minket, de ez szinte lehetetlen, már az elsőnél is sokat kell várnunk, a szörny meg csak közeledik. A szívem nem akarja abbahagyni a dörömbölést, a tehetetlenség és a halálfélelem most egyszerre kényszeríti erre.
Végülis megint Elina az, aki megunja ezt az egészet. Előrerepül, és használja az erejét. Áttöri a falakat, olyan könnyedén, mintha papíron repülne át. Csak a hang súgja meg nekünk, hogy ez bizony nem az.
Hamar kiérünk az útvesztőből, a szörny viszont nem követ, mert a plafonnál készített lyukakon jöttünk, ő viszont szerintem nem tud akkorát ugrani, hogy arra kerülhessen. Más indok nincs rá, legalábbis a boldog tudatlanság egy pillanatában el tudom ezt hinni. Aztán oda nézek, ahol Merson állt, mielőtt elindultunk. Most a földön fekszik, kezeiben egy kőtábladarabot szorongat, amire szerintem maga vésett rá valamit. Sebei felszakadtak, mindegyikből vér folyik, vörös tócsával foglalva keretbe testét. Arcán az a kifejezés ül, ami a halálba menetelőkén szokott. Szemei nyitva, riadtan a plafon felé emelkednek, ahol ott a kijárat.

Odarohanok a holttesthez, és letérdelek mellé. Érzem, ahogy a ruhám átnedvesedik, a vér az emlékek lemoshatatlan festékét tapasztja épp rá. A kőtáblát erősen szorította, ujjai elfehéredtek. Bár gyakorlatilag az egész teste olyan, mint a fal, már minden vérét a padló issza be, azt hiszem. Nem akarom elvenni tőle a táblát. Nem attól félek, ami rajta állhat, hanem az elveim tántorítanak el. Egy halott legnagyobb kincsét ellopni? Nem kegyeletsértés? Vajon ezt akarná?
Végül Ashy az, aki mellém lép, és a vállamra teszi kezét, hogy kicsit megnyugodjak. Kiveszi a férfi kezéből a táblácskát. Ujjaim utánanyúlnának, de rájövök, hogy most nincs választás, elvek ide-oda, tudnunk kell a megoldást. Ashy pedig nem olyan ártatlan, hogy félne elvenni egy halottól is azt, ami az övé.
– Mit ír? – teszem fel a kérdést, érzem, hogy a hangom megbicsaklik.
– Hogy a végzete segíteni megmenteni a középső szintet, büntetésből azért, mert annyira gyűlölt mindent és mindenkit, és mert a törvényeket felrúgva lett ő itt a vezér. Az is itt áll, hogy a halála napján a trón megszerzéséért folytatott harcban szerzett sebei fognak végezni vele, és mivel nincs új uralkodó, aki át akarná venni a helyét, a birodalom… összeomlik!
– Hogy mi?
Nem kell válaszolnunk Sim kérdésére, mert a falak hatalmas roppanás keretében porrá zúzódnak, és szörnyek visítása hallatszik.
– Tűnés! – ez a frappáns vezényszó, meg a közeledő hangok épp elegek ahhoz, hogy egymás után nagy nehezen átverekedjük magunkat a csapóajtón, és egy hatalmas nekirugaszkodással kilőjünk a felszín felé, immáron szárnyaink nélkül.
– Hazudott nekünk! – kiált fel Ashrina dühösen, mikor már mindannyian a part felé evickélünk. – Elsőre is segíthetett volna, csak akart még magának egy kis időt!
– Nagyon is jól tudta, hogy mit csinál! Nem láttad, milyen tollak voltak mellette? Kékek. Tudta, mi fog történni, a kíváncsiságának hála képes volt a jövőbe látni. Ritka adomány, vagyis inkább átok. Már a kőtáblák olvasása előtt látta a jövőjét. Mellesleg engem inkább az zavarna, hogy kortalan lesz belőle, mivel nem lett eggyé a levegővel. Ott volt a holtteste! Erre nincs más magyarázat! Ő még egy ősi mágus, vagyis azok leszármazottja! – Ezt muszáj kiadnom magamból, máskülönben úgy érezném, át lennénk verve, és abba a hitbe ringathatnánk magunkat, hogy Merson volt mindennek az oka.
– Jó, akkor nézzük a mai statisztikát. Rászabadítottunk az Álomvilágra néhány Örökéletűt, elpusztítottunk egy álomvilágot, és gyakorlatilag nem sokkal lettünk okosabbak – összegzi Ashy a mai napi teljesítményünket kissé pontatlanul.
– Nem egészen. Talán megmentettük az összes többi álomvilágot, bár az kissé aggaszt, hogy ez volt a legősibb… és nagyon is sokat megtudtunk. Szerintem a jóslat annyit takart, hogy hat ereklyét össze kell szednünk az élő rokonainktól, és azokat egyesíteni Adriana nagyanyánk birodalmában, nem? Most már a Csodák Birodalma a legrégibb mind közül!
– Igen, Cal és akkor birtokolhatunk valami erőt, ami elszabadult, mikor találkoztunk.
Sosem szerettem az ilyesmi kirakókat. Tudunk egy-két dolgot, de a kép mégsem hajlandó összeállni. Milyen erőről lehet szó egyáltalán? Szükségünk van rá ahhoz, hogy mi nyerjük meg ezt a háborút? Csupa kérdés… hjaj, nem tetszik ez nekem!
– Soroljuk a rokonokat, jó? Nekünk van Ashyvel két nagyanyánk, és az Álmok Atyja.
– Anya és Apa. – Mindannyian várakozón nézünk Elinára, már csak ő burkolózik a némaság köpönyegébe.
– Nekem nincsenek élő rokonaim, de ne aggódjunk, egyelőre jussunk el addig, ameddig tudunk, addigra csak megoldódnak a problémáink, nem?
Jó taktika, addig talán magától megoldódnak a problémák…
Elina szeme vörösen felcsillan, ezt nem tudom mire vélni, talán a felkelő nap erejére, de inkább nem is kérdezem meg. Helyette más jut eszembe.
– Elina, miért nem törtél ki a börtönödből?
– Mert azon a helyen valami kence meggátolta, amivel minden fal be volt vakolva. A fene essen a boszorkányokba! – Azt hiszem nem a kérdésem, hanem a düh hozza ezt ki belőle.
– És a legenda másik fele? Az emberekről? – Néha nem értem magunkat. Miért nem tudunk egyszerre egy dologról beszélgetni?
– Simone, feltetted a nagy kérdést. Azt jelenti, hogy a hozzád hasonlóan sárga szárnyú embereket hozzuk fel ide.
– De azt honnan látjátok előre?
– A tetteikből. És már tudjuk, hogy van választásunk, még ha egyik sem túl kellemes. Olvastam odalent, hogy Simone őrangyala nem halt meg. Mert az angyalok a védencük temetéséig általában egy helyen tartózkodnak. Mármint a darabkáik, vagy részecskéik, vagy mifenék! Szóval vagy felhozzuk valahogy a Pokolból az arra érdemeseket, és talán nem sikerül, azaz biztos, hogy sok lesz a veszteség, vagy… – elharapom a mondat végét. Talán szentségtörés lenne, ha kimondanám. Félő, hogy rám szakadna az ég. Már ami még felettünk van.
– … Vagy gyilkos néppé lesz a nemzetünk.
– Elina én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy taktikát váltunk. Eddig az angyalok védekeztek, igaz? Gondoljatok bele! Kiképzés nélkül angyalokat küldtünk ki, hogy védjék az embereket, mikor a démonok megpróbálják magukkal vinni őket. Mindig csak hárítottunk, és mivel ősi törvényeink kimondják, hogy az embereket csak az egyensúly érdekében kell védeni, senki nem próbálta meg felhozni őket közénk.
– Nem akarok pár napos angyalként közbeszólni, de nem úgy volt, hogy a Poklot is meg kell járniuk? És egyébként is, nektek lenne szívetek ahhoz, hogy több embert megfosszunk az életüktől, ráadásul a beleegyezésük nélkül? Mert nem sokan hisznek az álmaikban, lássuk be.
– Simone, Simone… jól játszod az embervédelmező szerepét, de nincs más esély! – felesel Ashrina. Erre én inkább a vitamentes megoldást választom. Meséljünk!
– Élt anno egy pár boszorkány a földön. A leghíresebb Amina volt, aki megpróbálta maga köré gyűjteni a tehetségeket. Sajnos pár évtizede eltűnt, de állítólag a követői még megvannak és továbbvitték a hagyományt. És ha más nem, hagyatkozhatunk az őrangyalok elmondására is. Ők csak tudják, hogy jó boszorkány válna-e a védencükből! Nincs vesztenivalónk! – a szemem a semmibe réved, miközben ezekre az oly régen hallott dolgokra visszaemlékezem.
– Persze, hányszor mondtátok már ezt! Hány akadályba ütközünk még? Hány szabályt rúgunk fel? Hány sérülés jön még ezután? És ami a legfontosabb: hány ember és angyal hal még meg emiatt az ügy miatt? – Simone tényleg vérbeli védelmező. Még mindig nem adta fel.
– Vagy feláldozunk párat, vagy mind!
– Calista, tudod jól, hogy ez az aduász! Kegyetlen dolog ezzel jönni! Túl sok kérdés van még hátra ehhez.
– Persze, de az időnk kevés. – sziszegem Simone felé. Én sem tudok mit tenni, és ez még jobban dühít. A kezeim meg vannak kötve, és akármit választok, sokan fognak szenvedni.
– A pokoljárós kérdésemre még nem válaszoltatok!
– Az Alvilág lejárata is oda tartozik, tehát ha az első lépcsőfokig elviszi őket az angyaluk, már könnyebb lesz, nemde? Összegyűjtünk annyi embert, amennyit lehet, aztán eljátsszuk a vesztest. Csak a halál ne legyen valós, bár, mint tudjuk, még visszafordítható…
– Állj már le, Ashrina! – kiált fel Simone – Mikor lett a tervünkből gyilkolási ötlet?
– Amikor más már nem volt! – üvölti a nővérem, majd visszavált kedves üzemmódba. –Szóval… A lényeg, hogy az angyal egy harcias angyalcsapattal együtt a Pokol lépcsőinél támad, és egyszerűen felrántja az embereket.
– Túl sok angyal járhat rosszul így! – Ashyn látom, hogy nagyon töpreng valamin.
– Mit szólnátok hozzá, ha ördögöt idéznénk? Az ördögök magukkal hozzák a Pokol egy darabját is, nem? – veti fel Elina.
– De ez is túl veszélyes! – ellenkezem.
– A francba, Cal, most minden túl veszélyes, de ez még a legbiztonságosabb.
– Jó, akkor valaki mondja el, miről van szó! Nem fair, hogy nekem kell megvédenem az embereket, de olyan dolgokba kényszerítetek bele, amiről semmit sem tudok! – fakad ki Simone, úgy érzem, teljesen jogosan, úgyhogy próbálom a tőlem telhető legnagyobb nyugodtsággal elölről elmagyarázni.
– Tehát… Az Alvilág kapuit biztos jobban őrzik, ezért oda kész öngyilkosság lenne megint betörni. A másik lehetőség, hogy az angyalok végre nem csak megvédik az embereket, hanem támadnak, és felhozzák ide az angyalokat. A gond mindössze az angyallá váláshoz, érinteniük kell a Poklot. Az előbb már elmondtam, hogy ez miért nem lehetséges. Viszont a nagyobb hatalommal bíró álomlények állítólag meg tudnak idézni néhány ördögöt. Az ördög nem ugyanaz, mint a démon, ők a Pokol legmélyebb, legrejtettebb bugyraiban vannak, rosszabbak a Lance-féle szörnyűségeknél. A Sátán szolgái, de nincs önálló tudatuk. Általában ők végzik a piszkos munkát, ha más már nem hajlandó rá. Ha megidézik őket, az Alvilág egy darabkája mindig körülöttük lesz, hiszen nem tudnak másutt élni, a hő és a sikolyok nélkül. Mert ők azokból táplálkoznak, és hol máshol találnál több kínzott embert és forróságot, mint a Pokolban? – Látom, hogy Simone közbe akar szólni, így hadarva befejezem. – Az embereket pedig nem ölnénk meg, több ezer évnyi életet adhatnánk nekik!
– Azokat pusztítanánk el, akik az előtt voltak!
– Simone, ha lenne más megoldás… Biztos nincs több hozzád hasonló gyermek a Köztes Birodalomban mondjuk… tíznél. Könyörgöm, tedd meg ezt nekünk!
– Nem miattatok, hanem a családom miatt teszem! – suttogja olyan dühösen, a könnyeivel küszködve, mintha a puszta hangjával akarna bűntudatot ébreszteni a szívünkben. Sikerült neki.
– Rendben. Emellett az őrangyalok között el kell terjednie a hírnek, és ki is kell képeznünk azokat, akik rászorulnak!
– Miért csak azokat, akiknek ilyen különleges védencük van? – veti közbe Elina.
– Mert hatmilliárd angyalt nehéz lenne sorra megtanítani mindenre. – válaszol helyettem Ashrina. Nagyon rég éreztem már, hogy ennyire hasonlítanánk, és az idejét sem tudom, mikor értettünk egyet utoljára. Ez a mai nap tele van nosztalgiázással.
– De ezt elérni rengeteg idő!
– Az lenne, ha nem mi lennénk a trónörökösök. Mellesleg az angyalok ugyanúgy tudják szólítani egymást, mintha a védenceik bajban lennének. Szóval a toborzással nem lesz gond. Ami igazán égető probléma, hugi, a helyszín. Hol gondoltad ezt véghezvinni?
– Valami rejtett birodalomban. A fellegvár túl hamar felfedezhető. De te is jól tudod, melyik a legjobban védett birodalom!
– A Csodák Birodalma. Adriana mama szerinted megengedné? – Elináék csak ide-oda kapkodják a fejüket, miközben mi megbeszéljük a részleteket.
– Biztosan, sőt, szerintem, mint a leghíresebb őrangyal és a legjobb harcos, még segítene is.
– Mondjátok, nem furcsa úgy beszélni a nagyitokról, hogy ő közben olyan fiatalnak néz ki, mint ti? – néz ránk csodálkozva Sim. Megértem őt, elvégre náluk a nagyszülők megöregszenek, mire az unokák elérik a felnőtt kort, vagy még előbb.
– Nem, mi ehhez vagyunk hozzászokva – válaszolok mosolyogva.
– Ezt megbeszéltük. Viszont azt hiszem, két kaland között még anno megígértétek, hogy lesz lehetőségem tanulni.
– Rendben, mire vagy kíváncsi? – adom meg magam boldogan a feladatnak. Pár óra pihenés még igazán belefér.
– Miért véditek az embereket? – teszi fel a logikus kérdést.
– Mert a törvényeink… – kezdenék bele, de mit ad Isten, félbeszakít. Mondjuk úgy, hogy korrigál.
– Nem, nem úgy értem. Miért születtek a törvények? Ugye nem csak az egyensúly miatt? – Jól vág a lányka esze, egy pontot megérdemel.
– Hát ez egy nagyon hosszú történet, de azt hiszem, a sűrített verzióra van időnk. Ashrina, tied a pálya, én, ahogy te mondod, mindennek nagy feneket kerítek – rávigyorgok a nővéremre, akin látszik, hogy semmi kedve mesélni, de tudom, hogy meg fogja tenni. Kihívásnak fogja fel még ezt is.

Kihívásnak fogja fel még ezt is.
– Ám legyen… – megköszörüli a torkát, mintha olyan nagy művész lenne – Ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor még csak az angyalok és a démonok léteztek, teljes béke honolt mindenütt, nem kellettek még egyensúlyőrök sem. Mindenki boldogan élt, pont, ahogyan a mesékben szokás. Hát nem remek? Akkoriban teremtették meg a vezetők Köztes Birodalmat, benépesítve növényekkel és állatokkal. Maga volt a Paradicsom! Androméda, aki az akkori uralkodó lánya volt, oda vágyakozott, pedig tudta, hogy a középső szint felér egy egész fányi Tiltott Gyümölccsel. De nem látott más kiutat az uralkodás alól. Jegyese, Nervus próbálta lebeszélni az árulásról. Elmondta neki, mennyivel boldogabb jövő várna rájuk idefent, győzködése azonban mindhiába volt. Androméda apjának is előadta kérését, de az leteremtette: „Ha leköltözöl arra a szintre, meghalsz!” A lány végső elkeseredésében szárnyak nélkül vetette le magát az egyik felhő széléről. Azonban Nervus Androméda után repült, megóvta őt a pusztulástól. Elkapta a halálba menekülőt, de tudta, vissza már nem mehetnek, hiszen Androméda minden pillanatot megragadna, hogy megölje magát, mikor nem figyel rá, már ha nem dobják őket előbb egy cellába. Leereszkedett hát a középső szintre és figyelte szerelme minden lépését. Annyira megszerették az ottani életet, hogy letörték szárnyaikat, ami - mint tudjátok - visszavonhatatlan tett. Az égiek bosszúja sem maradt el: öregedéssel sújtották a párt és azoknak minden leszármazottját. Utódaik már emberek voltak. Kezdetben bűntelenül éltek egyenrangúként az állatokkal, de amint az első pár meghalt, megváltoztak. Öltek, csaltak, loptak, és még sorolhatnám. – Ashy hangja dühösen cseng, mintha szavaival azt akarná elérni, hogy Androméda és Nervus is forogjon a sírjában. – Az angyalok és a démonok, a két ősellenség szövetkezett, és a bűnözés visszaszorítása végett „Isteneket” teremtettek. Bár ezek csak egyszerű angyalok voltak, mégis parancsolatokat hoztak létre, amiktől az emberek rettegtek – egy ideig. Majd minden kezdődött elölről. Volt azonban egy józan uralkodójuk, Hódító Nagy Károly – ennél a résznél elmosolyodok. Már mesélt erről a férfiről, azt mondta, angyal akart lenni, és halála napjáig küzdött érte –, egy frank férfi, aki megegyezésre jutott az angyalokkal és a démonokkal: megteremtették az első egyensúlyőröket, és fogadalmat tettek, mert mind tudták, a lények élete az ő tetteiktől függ. Ekkortól fogva az emberek nem voltak képesek látni bennünket, a mai napig sem derült ki, hogy miért. A leghatalmasabb boszorkányok sem voltak képesek visszafordítani. Ettől kezdve az emberek elveszítették az angyalokba és démonokba vetett hitüket. Pár évszázad múlva megszegték szavukat. Eleinte még vissza lehetett szorítani a teljes pusztulást, csupán újabb egyensúlyőrökre volt szükség, de mostanra ők is haldokolnak. Köztük a Világok Közti Békének őre kapta a főszerepet, na ő tűnt el. Két megoldás van: meg kell találni az új egyensúlyfenntartókat, vagy meg kell ölni az embereket. Azt hiszem, mi az előbbit választottuk. – Ashrina hangjában azért ott bujkál annak a kérdésnek a zöngéje, hogy vajon miért tettük ezt?
– És egy párból hogy lett egész nemzet? – értetlenkedik ismét az, akinek legalább indoka is van rá.
– Nem egy pár volt. Andromédáékat még sokan követték később. Vagyis épp elegen… – sóhajtok.
Még mindig sokat gondolkozom azon, mi lett volna, ha nem lennének emberek. Szerintem nem lenne jobb. Akkor mi háborúznánk állandóan a démonokkal és nem lenne semmi dolgunk a hadviselésen kívül. A mi csatáinknak sosem lett volna vége, de az emberekkel valami izgalom is beköszöntött az életünkbe. Rajtunk is áll, melyik oldalra állnak. Vagyis ez helytelen megfogalmazás. A kérdés csupán annyi, hogy átpártolnak-e hozzánk?
– Anroméda és Nervus voltak talán a Bibliai Ádám és Éva? – félve bólintok, miután sikerült visszazökkennem nyomasztó gondolataim közül a valóság határmezsgyéjére. Minden jel erre mutat, bár senki sem biztos benne. De a Bibliát az emberek írták, és nem mi, még ha a valóságalapja a mi létünk is.
– Vagy ők, vagy senki… – Igen, Ashynek igaza van, így is fogalmazhatunk.
– És hogyan tanulhatom meg kezelni a varázserőmet? – vált témát a lány.
– Remélhetőleg gyorsan – szűri a szavakat a fogai közt Ashrina. Ezt akartam elkerülni legalább a mai napon. Nem kéne ennyi mindent sűríteni, Simone feje szét fog repedni a sok rossz hírtől.
– Miért?
– Mert ha nem tudod tudatosan levezetni az erődet, ekkora hatalommal olyan vagy, mint egy atombomba, ami akármikor robbanhat. Érted már? – nézek rá sokatmondóan. Nem akarok egyelőre ennél többet mondani, bár a gyanúm beigazolódni látszik: nem hagyja annyiban a dolgot.
– Úristen, Calista, ugye segítesz nekem? Te mennyire tudsz varázsolni?
– Szinte semennyire – vallom be kissé szégyenkezve – A szárnyaim nem teszik lehetővé, csak a legtermészetesebb dolgokat. Néha sikerül lebegtetnem a dolgokat, és a bájitalfőzéshez is megvan az adottságom.
– Ezt alátámasztom! – vigyorog Elina, hiszen ő a szabadságát köszönheti az én főzeteimnek.
– Mire leszek képes, ha megtanulom kezelni a képességeimet? – ezen egy pillanatig el kell gondolkodnom. Megfordul a fejemben, hogy nem az igazat mondom, elvégre jobb neki a boldog tudatlanság, de én sosem tudtam jól hazudni.
– Nem tudom… félek, hogy többre, mint amit én valaha is el tudnék képzelni, de remélem tévedek. Ekkora hatalomhoz nagyon nagy önkontroll és nyugalom kell, úgyhogy arra kérlek, mostantól vigyázz, ha felhúzod magad, akármi kisülhet belőle, szó szerint – senki sem mosolyog a viccemen, azt hiszem, a helyükben én sem tenném.
– Rendben, akkor a fontossági sorrend: őrangyalok kikérdezése, megtanulni ördögöt idézni, és közben a kiképzés. Az ereklyékről pedig el ne feledkezzünk!
Simone nagyon felpörgött. Azt hiszem, sietésre készteti az angyalokat, ha közlöd velük, hogy gyakorlatilag a két lábon járó tömegpusztító fegyver rájuk a legjobb szó.
– Egyedül nem fog menni – jelenti ki Elina.
– Hát persze, de Adriana mama biztos segít. Az ő harcos angyalai megoldják a dolgok kiképzéses részét. Nekünk marad az ereklyekutatás, és az ördögök – attól, hogy Ashy így megkurtította a listát, én még egyáltalán nem vagyok nyugodt.
– El kell mondanunk apának. Ő hívhatja csak össze a tanácsot.
– Ó, remek, és szerintetek apátok beleegyezik mindebbe? – kérdi csípőre tett kézzel, számonkérőn Elina.
– Ő rángatott bele ebbe az egészbe. Tudja, hogy a háborúk áldozatokkal járnak, még ő maga mondta ezt régen. Ha nem bólint rá, a saját elveibe ütközik, és ezt egy uralkodó nem teheti meg. Mellesleg úgyis mi beszélünk a gyűlésen, ő félő, hogy nem bírná már. – Undorodom magamtól, meg attól, hogy ezt kell mondanom. Egy könnycsepp szalad végig arcomon, ahogy belegondolok, hogy beismertem: Apám meg fog halni. Mi lesz, ha ez bekövetkezik? Mi a küldetés mellett nem tudunk még uralkodni is, talán anélkül se tudnánk!
– Nem szabad, hogy az Álmok Atyja még azelőtt meghaljon, hogy mi ezt befejeznénk. – jelentem ki, és a saját szavaimtól kiráz a hideg. Úgy beszélek apámról, mint egy tárgyról, amire szükség van a harcban. Az igazság viszont az, hogy nekem van rá szükségem. Ha meghalna, talán nem lenne erőm tovább folytatni mindezt.
– Akkor legjobb lesz, ha máris indulunk! – zárja le ezt az egészet Simone, és az ő vezetésével indulunk útnak. Ennél tovább tényleg nem ejtőzhetünk, nem halogathatjuk tovább semelyik beszélgetést. Apánk beleegyezik majd, a kérdés csak az, hogy utána is lányainak tekint-e minket? Azt hiszem, ennek a kérdésnek a megválaszolásától jobban félek, mind a szinte biztos halál tudatától.