2. fejezet - Rokonlátogatás/Ashrina

Egy újabb nap… újabb öngyilkossági kísérlet. Hurrá!
Ahogy felszállunk a fellegvár előtt, egy utolsó pillantással búcsúzom eddigi otthonomtól. A fák búsan integetnek utánunk a hűvös szélben lengő ágaikkal. Senki nem jött ki elköszönni tőlünk. Mindenki fél, mióta megtudták, mi vár a felsőbb szintek lakóira, ha mi nem segítünk. Teljes a pánik. Az álomvilág is nyugovóra tért, legalábbis így látszik. Mindenhol a temetőhöz hasonló csend honol. Eltűnt a gyerekzsivaj, a tegnapi harsány élet oly távolinak tűnik, hogy ha nem tudnám, hogy létezett, el sem hinném. Végre a világ az én képemre alakult át. Olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Üres és csendes. Na jó, a sikolyok még hiányoznak. De én inkább nem szenvednék. Azt hiszem, a némaság mégis tökéletes.
Miközben azon vívódom, hogy némaság és nyugalom, vagy sikítozás és szenvedés legyen terítéken, sikeresen és minden orvtámadás nélkül megérkezünk Delia nagyi rejtekére. Vannak még csodák!
A vulkán a Köztes Birodalomban magasodik, nyújtózkodik az Álomvilág felé. A tetején megfeketedett hamuréteg áll őrt. Hát igen, valahol a Viharok Úrnőjének is rejtekre kell lelnie. A mágia szép dolog, távol tartja a turistákat, de ezt az emberek nem tudják. Sőt, az angyalok nagy része sem!
Nagyon-nagyon régen nem jártam erre, és nem is emlékszem, mikor találkoztam Delia nagyival, épp ezért nem tudom, mi vár ránk. Az a baj, hogy nagyon szeszélyes, a hangulata minden nőnél gyorsabban változik, ezért a legjobb formánkat kell hoznunk, hogy nehogy beleköthessen valamibe, mert ha egyszer elkezdi a kritizálást…
Mindig megjelenés alapján pontozott, ezt Callal nagyon jól tudjuk, így a kócos hajunkat ujjainkkal próbáljuk kifésülni, mert valaki azt mondta, hogy a lehetetlen nem létezik. Persze, én meg rózsaszín plüssmaci vagyok! Mikor megunom a sörényem bogozását, durrbele alapon leugrok. Szárnyaimra nincs szükség, legalábbis remélem, hogy nagyi nem tett nyársakat a bejárat alá. Bátraké a szerencse!
Testem átrepül a vékony, hamunak látszó anyagon, majd a mágia lelassít, és biztonságban földet érek. Odébb lépek, hogy a többiek ne lapítsanak palacsintává. Calista jóval előbb érkezik, mint a másik két lány, és már épp visszarepülnék értük, mikor végre méltóztatnak lezuhanni. Simone sikeresen a sima földre, és nem a mágiával átitatott részre zuhan, a két bokájában a csontok hangos reccsenéssel adják meg magukat. Nem sikít, nem sziszeg, hallgat, mint aki elájult. Jé, minő meglepetés, tényleg nincs magánál!
Calista szánja rá magát, hogy életre pofozza, persze csak gyengéden. Nem egy macskát kell felébreszteni, hanem egy angyalt! Az lényegesen nagyobb ütéseket kívánna, de hát ő tudja… vagy nem. Inkább nem. Mindenesetre lassú víz partot most, így röpke öt perc múltán Simone végre felnyög, biztos átkozottul fájhat a két törött boka, de kellett neki bénáznia!
– Huh, legközelebb közöljétek velünk, hogy a közepére ugorjunk! – dorgál meg Sim erőtlen és alig ijesztő hangon, így ha senki nem sértődik meg, nem fogok a gatyámba csinálni.
– Tudtuk, hogy követtek majd, elvégre annyira fáztatok, látszott rajtatok útközben, hogy mindjárt jégcsapként zuhantok le, és a vulkán valójában nem is létező melege csábított titeket! Másrészt szerintem csak a saját nevedben beszélj, ugyanis Elina jó helyre érkezett! – vigyorgok édesen, és extra ártatlanul, még egy kis szempilla-rebesgetés is belefér.
– Ashrina, kicsit maradj magadnak, hadd magyarázzam el neki, hogyan regenerálhat! – Az arcomra csapok. Hát persze, én emeletes idióta! A boszorkány angyaloknak a mágiával arra is kiterjed a hatalmuk, hogy begyógyítsák a sérüléseiket.
– Szóval koncentrálj a fájdalomra. Tudom, hogy rossz. Mindössze annyi a dolgod, hogy magadban összegyűjtöd a lelkedbe szorult mágiát. Ott van benned, csak a megfelelő helyre kell irányítani, és menni fog. Ez az alapja. A mágia mindent helyre hoz, ha megtanulod használni azt a hatalmas részt, ami neked jutott és ami benned rejtőzik. Megvan?
– Azt hiszem – bólint kissé kókadtan a lány, de arcán látszik, hogy minden erejét latba vetve koncentrál.
– Jól van. Akkor menjünk tovább. A fájdalom is lebegjen ott a gondolataidban, irányítsd a mágiát oda, ahol érzed és akard, hogy a csontok összeforrjanak és minden a helyére kerüljön. Oké? Hunyd be a szemed és képzeld el, ahogy minden szalag, ín, és egyéb megrongálódott dolog is visszaáll eredeti állapotába. Nem biztos, hogy elsőre sikerül, ez egy elég bonyolult dolog – fejezi be Calista a monológját. Honnan a francból tudja ilyen jól elmagyarázni, ha ő maga elméletileg nem képes rá? Azt hiszem, jobb, ha meg se kérdezem.
Sok bénázásra számítok, de a francba is, megint tévedek. Simone a fájdalomra koncentrálós részt könnyedén teljesíti, mivel a szörnyű érzés tölti ki láthatóan az egész arcát és ezek szerint a lelkét is. Aztán olyan erős mágia lengi körül, hogy egy pillanatra még én is látom megvillanni, pedig ez elméletileg lehetetlen. A csont, ami eddig a bőrét fúrta át, most a szemem láttára visszahúzódik, és a helyére kattan. Innen már csak sejtem, hogy összeforr.
– Jézusom! Ilyet csak azoktól láttam, akik évekig gyakorolták!
– Hát az élmény akkor sem volt kellemes! – jegyzi meg a fájdalomtól még mindig tompa hangon Sim. – Azt hiszem, ez a hely nem tartozik a kedvenceim közé.
– És nincs is olyan meleg, mint hittük, szóval keressük meg az öreglányt, aztán tűnés! – Elina nem érti, miért nem nevetünk, de amint a szél az ő arcába is belecsíp, nyel egyet.
– Öreglány? – Delia nagyanyánk soha nem szeretett hozzányúlni az idegenekhez, most is csak egy kemény széllökéssel taszítja a földre a lányt.
Igazság szerint tényleg nem egy vén nyanya, már ami a külsejét illeti. Én is mindig meglepődök rajta, hogy milyen jól tartja magát. Nem néz ki sokkal idősebbnek nálunk, s előtte még ott egy örökkévalóság, amit ebben az alakban fog eltölteni. Elvégre ő egy azok közül, akiket az óidők boszorkányai teremtettek, hogy az embereknek isteneket adjanak, akiktől félhetnek. Azt remélték, így nem lesz merszük megszegni a szavukat. Négy ilyen „istent” és „istennőt” teremtettek még, akik már sosem fognak megöregedni, és talán meghalni sem. Persze a halhatatlanságuk nem terjed ki az olyasmikre, hogy levágják a fejüket, meg hasonlók. Ezért rejtőzött el mindegyikük. Nem akarják, hogy rájuk találjanak, és esetleg megöljék őket. Csak végzik a dolgukat, büntetik az embereket, de egyébként nagyon kevesen találkoztak velük és a közeli rokonságon kívül senki nem tudja, hol élnek.
Alagútrendszer, és lépcsők vezetnek lejjebb a vulkán mélyebb szintjeihez, még igencsak a tetején vagyunk. Kíváncsi vagyok, mi lehet odalent, biztos börtön és kínzókamra is akad arrafele. Mindenesetre tudom, egyelőre a küldetés fontosabb, így próbálom kiverni fejemből szadista vágyaimat. Először is ki kéne húzni Elinát a slamasztikából, márpedig nagyanya viharos érkezése után ez igen nehéz lesz. A tény, hogy mama rosszabb, mint egy hisztis nő, aki épp kiakadt, óvatosságra sarkall. Mert ő egy hisztis istennő, aki épp kiakadt. Nem mindegy! Próbálok kevésbé veszélyes vizekre evezni, bár még abban sem vagyok biztos, hogy erre én vagyok a legalkalmasabb. „Egy próbát megér alapon” mégis én szólalok meg először.
– Szia nagyi! Annyira rég láttalak! Szerintem ne rontsuk el ezt a találkozást máris egy vitával! A hidegre való tekintettel szerintem Elina fagyos hangulatával se törődj!
– Ashrina, tudod, hogy büntetések osztásából áll az életem! – Egy pillanatra megijedek, de Delia nagyanyánk mosolyától ez az érzés rögtön tovaszáll. – Nem gondolod, hogy épp eléggé unom ahhoz, hogy még itthon is ezt gyakoroljam?
A Viharok Úrnője az, akinek hála biztos vagyok benne, hogy ehhez a családhoz tartozom. Legalább annyira szadista és flegma, mint én, na és valljuk be, ő is nagyon szép…
– Akkor ez most jó lecke volt, igaz Elina? – kacsintok felé, s ő már talpon is van. Nem szereti, mikor ő a vesztes, elvégre egy harcosnak kész kudarc, ha alulmarad akármiben is. Tudjátok, van egy ostoba őskőkori elmélet náluk, miszerint inkább a halál, mint hogy egyszer helybenhagyjanak… Szerintem neki az külön megalázó, hogy pont egy több ezer éves „múmia” tette ezt, ezért sokáig fürkészem az arcát, de a sértődöttség jelének még csak nyomát sem lelem.
Nagymama és Cal megint eljátsszák a „hogyan csöpögjünk ezerrel” ölelgetős jelenetet, de én már meg sem lepődök ezen, elvégre amióta a húgom visszajött, úton-útfélen ilyen szörnyűségeknek vagyok tanúja. Hihetetlen, hogy nagyanyánk is belemegy az ilyen szeretetpárti gusztustalanságokba!
– Meséljetek, mi történt veletek? Calista, annyit kerestelek, mi ösztökélt a visszatérésre?
Látom testvéremen, hogy zavarban van, de most nem húzom ki a trutyiból. Vádolhatnak azzal, hogy semmibe veszem a testvéri kötelességet, de nem érdekel. Nőjön fel végre a tetteihez!
– Talán éreztem, hogy szükség van rám, és elég tapasztalatot szereztem. Mert igazság szerint…
– … most nem családlátogatásra jöttünk – fejezem be a mondatot helyette, és próbálom legalább tettetni, hogy sajnálom. Keresünk valamit. Neked biztosan elmondhatjuk. Szóval a Köztes Birodalmat próbáljuk megmenteni, és ehhez a te segítségedre is szükségünk van.
– Nem, nem vihart kell kavarni! – csitítja Cal nagyanyánk indulatait, mert annak arcán a düh halovány árnyalata suhan át.
– Értem, már így is többet kell pusztítanom az embereket viharaimmal, mióta eltűnt a fő egyensúlyfenntartó, bár ezt maguknak köszönhetik! – sóhajt. Tudom, mennyire utálja az embereket, így nem kell töprengenem azon, miért tudok tömény gyűlöletet kiolvasni a tekintetéből.
– Szóval tudtad, hogy mi történt az egyensúlyőrrel? – Calista szemei kislabda méretűre kerekednek a döbbenettől.
– Persze, hogy tudom! Ne vond kétségbe az évezredek bölcsességét! – sziszegi a nagyanyám. Mindig is nagyon szeszélyes volt, azt hiszem, ezért nincs már köztünk a megboldogult nagypapám.
– Ha ez megnyugtat, hozzád jöttünk először! – próbálom menteni a menthetőt. Sokatmondón Calistára nézek, és megérti, hogy itt az esti mese ideje. Rá hárul a feladat, hogy elmagyarázza, mi is kellene nekünk.
Közben Simone a plafont helyettesítő miniatűr villámokat nézegeti, amik körül apró tűz, víz, levegő, jég, illetve földdarabkák kavarognak. Biztosan azt hiszi, hogy csak díszítés, mert az egyik felé nyújtja karját. Nagyon csúnyán nézek rá, mondjuk úgy, figyelmeztetem, de nem vesz észre. Nagyi nem is törődik vele, hogy egyik barátnőnk – Delia számára csak egy senki – épp kinyiffantja magát. Most nincs is idő elmagyarázni, miért nem szabad, helyette kap tőlem egy bokán rúgást. Boldog Karácsonyt!
Végre rám néz, és megérti, hogy a minden a szemnek, semmit a kéznek szabály betartása itt életmentő lehet, tehát kötelező. Aztán tekintetem máshova kalandozik. Nagyi az alagsor felőli lépcsőkön jött fel, és ahogy a talajt nézegetem, észreveszem, hogy lábnyomai vörös szőnyegként jelölték a fehér ruhás istennő útját. Tehát a kínzókamrák vannak arra, és nagyi épp a szadista vágyait élte ki magában. Szívesen ideköltöznék.
Annyira sikerül belefeledkeznem a Simonéval folytatott néma párbeszédbe és a jövőm tervezgetésébe, hogy arra eszmélek fel, hogy már nem is Cal beszél.
– És mégis kiket hoztatok magatokkal? Eddig nem akartam megemlíteni, de zavar, hogy ismeretleneknek adjátok ki a lakhelyemet, és be sem mutatjátok őket! – Paranoia mesterfokon. Ezt már tanítani kéne.

– Oh, bocsánat. Ők a barátaink. Elina nevét már említettük, szóval már csak Simone van vissza. Illetve most már ő sincs. – Szegény Calista annyira összezavarodik, hogy csak makog össze-vissza, arcán pírfoltok jelennek meg.
– Simone? Tehát az emberlány? – érdeklődik Delia mama, és úgy nézegeti szerencsétlent, mint a vásári lovat. Ha nem ismerném a nagyit, még furcsákat gondolnék róla, vagy épp felpofoznám. De sajnos volt szerencsétlenségem megismerni őt.
– Nem nagyi, ő angyal! – javítja ki Cal, mert mind tudjuk a viharok úrnőjén kívül, hogy Simet nagyon bántja, ha eszébe juttatják múltját, és nem azért, mert utálta, hanem mert hiányolja azt.
– Nem az a fontos, hogy ő ki, hanem hogy te ki vagy? Néhány évtized alatt sokat változhat az ember… O pardon! Az angyal… – Nagyanya gúnyos vigyorát és becsmérlő hangját is örököltem, mintha csak magamat hallanám most beszélni! Vajon az emberek rólam is azt gondolják, hogy fel kéne pofozni?
– Valaki, akiből egyszer remek őrangyal lesz, mert valóban szeretné, ha az emberek életben maradnának! – vág közbe Elina, és van egy olyan sejtésem, hogy a hirtelen beálló némaság a vihar előtti csendet takarja… ajjaj, és mi épp a Viharok Úrnőjét bőszítettük fel, ergo itt nagyon csúnya dolgok lesznek, ha nem simítjuk el ezt az egész ostoba félreértést.
– Igen? Aki nem is törődik a tanítványával már tizenhét éve? – megáll bennem az ütő, Cal pedig elfehéredik.
– Hogy… hogy mi? – szólal meg döbbent hangon jó pár percnyi hallgatás után, mikorra bőre már olyan fehér lesz, mintha festékesben fürdene otthon. Én még ekkora sem találok rá a szavakra, amiket egészen ideáig kerestem.
– Kérdezd apádat, ő talán többet tud! Bár a családi hagyományokról, az öröklődő emlékekről nekem kéne mesélnem, elvégre szükségetek lesz még rá!
– Én eleget tudok róla! Szégyen ide tartozni! – sziszegem nagyanyámnak, mikor megtalálom azokat a bizonyos szavakat, arcunk szinte összeér, a feszültséget pedig tapintani lehetne közöttünk. Hihetetlen, hogy megint Cal oldalára álltam. Esküszöm, nem értem magamat!
Nagyanyánk ellök magától, én pedig próbálok belékapaszkodni, de nem sikerül. Most már nincs többé maradásunk, tudom jól. Még utoljára szétnézek. Látom a vulkán belsejét jelentő falakat, az érdes talajt, és a véres lábnyomokat. Ha nem sietünk, a mi vérünk lesz a padlón, tudom. Bizonyára, már említettem, milyen szeszélyes a nagyanyánk.
– Takarodjatok az otthonomból! – üvölti utánunk, mi pedig örömmel teljesítjük a kérését. Átrepülünk az álcán, ami innen, alulról nézve áttetsző, de valójában nem szárnyainkon, hanem a szívünk várát ostromló szélvihar hátán bukdácsolunk tovább… Még épp látom, ahogy nagyi beleüt az egyik, a plafon alatt úszkáló felhőbe.


– Elég viharos kedvében volt az Öreglány, nem gondoljátok? – kérdi Elina, mikor végre landolunk egy álomvilágban egy kicsiny felhőn. Legszívesebben továbbrepülnék, mert ez valami négyéves gyermek álma lehet, egy babaház, és a hozzátartozó környék alkotja az egész világot, de magát az álom szereplőjét nem látom. Minden csupa rózsaszín, minden csupa giccs… Mi azért hősiesen visszatartjuk a feltörni készülő ebédünket, s ez elég könnyen megy, tekintve, hogy ma még semmit nem ettünk.
– De, ezt hívják egészséges őrültségnek… Ez a nő komolyan mondom, hogy kiakaszt! – fakad ki Calista. – Meg mi az, hogy nekem van védencem? Ez nem lehet igaz!
Előre érzem, hogy a nagyanyánk elhintette szavak addig fognak ott vibrálni a levegőben, amíg haza nem megyünk, és meg nem kérdezzük. Mondhatom, remek kilátások elé nézünk!
– Nem mehetünk vissza apához – felelem, hogy előre elcsitítsam a vitát, mire Cal sértődötten elfordítja tekintetét.
– Miért? – dacoskodik a húgom és még mindig nem néz rám. Na elő azzal az aduásszal!
– Mert megvan az első nyom, amin elindulhatunk. – Sejtelmesen elmosolyodok, és tartok egy kis hatásszünetet.
– Igen? – néznek rám elkerekedett szemekkel a lányok. Nem tudom, miért. Vagy nem szokták meg, hogy okos vagyok, vagy ők nem jöttek még rá arra, hogy Delia mama akármilyen mérges is volt, nagy löketet adott nekünk. Én mindenesetre nem szólalok meg, csak kiengedem ujjaim börtönéből a tenyeremen pihenő medált.
– Ezt te… Elloptad?
– Igen, Calista, mert muszáj volt. Az őseinktől szükségünk van valami ereklyére, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy az öreglány nem adott volna… Ilyenkor még te is levetkőzhetnéd az erkölcseidet! Úgyis nyár van, nem igaz, hogy nincs meleged! – vigyorgok, mire mindenki szemében felcsillan az öröm. – Szóval, akkor történt, amikor ellökött, és próbáltam beleakaszkodni. Valójában ezt szakítottam le a nyakáról, és szerencsére nem vette észre. Vagy csak légycsípésnek gondolta, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Calista, viseld te, és ezek után legközelebb akkor megyünk haza, ha apa sorra kerül az ereklyebeszerzésnél.
– Szóval mi a következő állomás? – kérdi Simone, látom rájött, nincs értelme tovább feszíteni a húrt.
– A következő? A Csodák Birodalma! – vigyorgok, s érzem, hogy eddig hátamon pihenő szárnyaimba ismét belekap a szél.



Ahogy másik nagyanyánk, Adriana felé haladunk, végignézek társaimon. Simone lelkes arcán semmi változást nem látok, Elináén is ugyanúgy ott ül az elszántság. Calistát azonban mintha kicserélték volna. Lehet, hogy csak az eső teszi, de mintha könnyek peregnének le arcán… Hát persze, komolyan vette, amit Delia nagyi mondott. De hát az ég szerelmére, elég lenne csak belegondolnia: érezte volna a hívást, és a démon már tuti győzött volna, ergo ő halott lenne! Egyébként az én arcomra már nem is vagyok kíváncsi, előre tudom, hogy mit látnak a többiek, ha rám néznek. Valahogy úgy festhetek, mint aki citromba harapott. Kezdek fáradni, és nem akartam összeveszni a kedvenc rokonommal sem. Egyre rosszabb ez az egész.
Nagyot sóhajtok, mikor meglátom a Csodák Birodalmát… Remélem itt már kedvesebb lesz a fogadtatás. Korgó gyomrom abban bízik, hogy ebédet is kapunk, és mamát ismerve ez így is lesz.
Visszagondolok a vulkánban történtekre. Furcsa, hogy az indulatok mennyire gyorsan elharapóztak. Először még megölelte Calt, két puszit nyomott arcára, mint kislány korunkban, pár perc múlva pedig szépen szólva elküldött minket. Ez jellemző is rá. Másutt órákig tart egy vita, mire idáig fajul, de próbáljon meg valaki vele veszekedni!
– Mik voltak a plafonon azok az izék? – kérdi végül Simone. Ránézek a Csodák Birodalmának felhőjére. Még vagy öt perc, mire odaérünk, addig el tudom mondani. Neki is elmagyarázom, hogyan „születtek” ők, mert e nélkül nem értené meg. Ráadásul ő a boszorkány, tanuljon valamit az elődei munkásságáról!
– Az öt Teremtett, tehát az istenek, és istennők, ahogy nálatok szokás mondani, az elemek segítségével büntet. Nagyié a levegő, ezen kívül még van ugye a tűz, a víz, a föld és a jég. Azok a kavargó izék, ahogy te mondtad, egy gömbszerűséget adnak ki, bár mivel az egész plafont beterítik, ezt elég nehéz felfedezni, de pár ott töltött nap után sikerül. Szóval a földgömböt formázzák. A Teremtettek úgy jelzik társaiknak, hogy épp hol van vihar, földrengés, vagy hasonló, amit ők műveltek, hogy a saját égboltjukra a vulkánjuk mennyezetén fellőnek egy jelet, mivel mindnyájan tűzhányókban laknak. Most elég kevés volt, ahogy néztem, pedig minden kisebb vihart meg földmozgást és vulkáni tevékenységet jelezni szoktak. Ez azért jó, hogy ha valahol kitör egy vulkán, akkor a Jégkirálynő ne csináljon ott hóvihart, mert az elég furcsán nézne ki, és ráadásul felesleges volna. De sokszor segítik egymást. A Hullámlovas például nem tud egyedül „dolgozni”. Kell valami földrengés, vagy vihar, hogy felkorbácsolhassa a hullámokat.
– És a végén, amikor belecsapott a viharfelhőbe… akkor történt valami a Köztes Birodalomban? – teszi fel rosszat sejtve Simone a kérdést. Nyelek egyet, és válaszolok.
– Igen. Így is tudják irányítani a meglévő viharokat és egyéb természeti katasztrófákat, sőt, a mai világban már így is csinálják, nem szeretik mutogatni magukat. Régen is elég volt, hogy pár ember meglátta őket, és máris több ezer oldalnyi mitológia született róluk. Azt hiszem, ők inkább névtelenül végzik a munkájukat. Anonim idegbetegek. – Ezzel a rövid félmondattal sikerül pár pillanatnyi nevetésszünetet varázsolnom, és felkészülhetek Simone újabb kérdésére.
– Nagy vihar lett?
– Hát amekkora lendülettel belevágott, szerintem az ég is leszakadt valahol! – Ha hallgattam volna, bölcs maradtam volna. Ollé! Most még jobban felhúztam a kislányt.
– Hogy képes ok nélkül gyilkolászni, vagy akár ijesztgetni az embereket? – íme a kitörni készülő vulkán.
– Volt rá oka. Mi. Óvatosabbnak kellett volna lennünk, mert neki elég egy rossz szó, és máris nem tudod leállítani. – Lehet, hogy ezt párszor már megjegyeztem, de sohasem hangosan, ezért Simone nem is tudhatott erről. Ez viszont elég magyarázattal szolgál neki, mert elhallgat, vagy csak feldolgozza magában a hallottakat. Esetleg máris a bosszút tervezgeti. Mindenesetre közben elérjük a hőn áhított felhőt, s innentől a nap két részre oszlik: Ami ez előtt történt, és ami még hátra van. Mindannyian arra a megállapításra jutunk magunkban, hogy az első feléről már nem szabad beszélni, mígnem újra biztonságban leszünk. Ha lesz még olyan.
Leszállunk Adriana nagyanya álomvilágában. Furcsa hely ez, de mindig is a kedvenc világom volt.
A Csodák Birodalma hatalmas. Igaz, a felhő maga alig takarna be egy kisebb Köztes Birodalombeli országot, mégis, folyamatosan növekszik. „Elvégre a varázslatok földjén vagyunk, ahol minden lehetséges, nem?” Ez a mondat úgy 80 éve hagyta el nagymamám száját, mikor nem akartam elhinni, hogy ilyen nagy az ő birodalma. Vagyis igazából nem ő uralkodik, ő a felügyelő, egyfajta „békefelelős”. Úgy képzelte el ezt a világot, hogy ez legyen az egyetlen hely, ahova az emberek álomalakjukon kívül is eljuthatnak, és e világ lényei is levándorolhatnak a középső szintre, csak nagyon hamar semmivé lesznek, nehogy az emberek megfejtsék világunk titkát, így csak egy tovatűnő pillanatig láthatják őket, azt hiszik, csak a képzeletük játszott velük. Így lett annyi mese tündérekről, angyalokról, és egyéb lényekről. A középső szinten lakók viszont, ha tovább maradnak, mint két év, örökre itt ragadnak, de soha nem tűnnek el, egyszerűen itt kell leélniük az életüket. Kérdés, hogy ez áldás, vagy átok…
Nagyanya azt mesélte, hogy egykor volt egy védence, Laeriel, aki annyira vágyódott egy másik hely után, hogy megsajnálta és ő maga kért engedélyt egy új birodalom alapítására, s miután megkapta, megteremtette, majd az emberlány fülébe suttogta a szavakat, amelyekkel idejuthat. Úrnővé tette a lányt, s álomlényeket is hozott a világba. Laeriel le is jegyezte a szavakat, s szülőföldjén hagyta, így tudnak azóta is átjutni az emberek ide. Persze nagyon kevés a kiválasztott, aki egyáltalán rájön a szavak mögött rejtőző mágiára, de évtizedenként egy-kettő ember idetalál. Régen több is volt, de sajnos manapság... hát azt hiszem, tudjuk mi van manapság.
Itt is el van rejtve a fehér felhőtalaj, mint a legtöbb álomvilágban, ráadásul nagyon változatosan! Puszták, erdők, tavak, sivatagok, hegyek fedik a földet. A határokra ereszkedő ködben alig lehet látni. Mindenki a ködön keresztül érkezik, illetve távozik, az álomlények is ezen át tudnak lejutni a lejjebbi szintre. Mi is kikecmergünk valahogy a tejfehér masszából, de a határ máris egy ismeretlen birodalomnál húzódik, valószínűleg mostanság születhetett a felkelő nappal, s ki tudja, hol áldozott le valamelyik nagy múltú terület csillaga az éjjel… Itt már csak így megy ez. Ijesztő, hogy régen kívülről fújtam ennek a helynek a földrajzát, most meg teljesen kukának érzem magam.
Csak egy érzés nem változott: Az imádat, amit e hely iránt érzek. Az örök változatosság az igazi csoda, ami megragadja a szívünket, és képes még a fellegeknél is magasabbra röpíteni…
– Helyben vagyunk, a kérdés csak az, hogy innen hogyan tovább? - kérdi tanácstalanul Calista. A többiek nézelődnek, és végre valahára nem azt figyelik, hogy honnan várható támadás. Itt biztonságban vagyunk, hiszen a démonok nem mernek utánunk jönni, aki ugyanis nem ismeri a varázsszavakat, nem tud kijutni innen, csak a Köztes Birodalomba, és ott is csak meghalni képes. Egyre jobban szeretem ezt a helyet!
– Keressünk valakit, aki talán felvilágosítást adhat - próbálkozom az egyetlen ésszerű dologgal, ami eszembe jut.
Azonban ahogy körülnézek, rá kell döbbennem, hogy ez nagyon nem lesz egyszerű. Síkságon járunk, csak néhány szikla töri meg a talaj változatlanságát. Barna föld és apró kavicstenger. Járni lehetetlen, még jó, hogy vannak szárnyaink! Messze, nagyon messze, a láthatár peremén mintha egy hegy magasodna, de a köd, meg a távolság bizonytalanná tesz. Sehol senki, csak a Nap figyel minket az égen, és valószínűleg előre kiröhög minket, amiért pont itt jöttünk át a ködön. Jesszusom, meg fogunk sülni! Én még fiatal vagyok a halálhoz!
– Induljunk el arrafele, az ott talán egy hegy. Közelebbről könnyű felismerni, és arrafele talán az élet jelei is megmutatkoznak!
Ebben megegyezünk, s repülünk tovább. Én közben a kavicsokat nézem, amik felett elsuhanunk. Már azt hiszem, délibábot látok, mikor rájövök, hogy tényleg hullámzik, s a szél is feltámadt körülöttünk.
– Ez egy kavicstenger! Figyeljetek a kicsapó hullámokra, azt hiszem, ha elkap az egyik, nem éljük túl! - figyelmeztet Calista, és magasabbra emelkedik. A gond csak annyi, hogy ez nem elég. Ez nem egy tenger. Ez egy lény, s bár úgy tűnhet, úgy táncol, ahogy a szél fütyül a fülem mellett, valójában önálló életet él. Máskülönben nem tudna tíz méteres kavicsoszlopokat lövellni az ég felé. Én is jóval magasabbra emelkedem, miközben alattunk tombol a Pokol. Esküszöm, megkérem nagyit, hogy nézze meg, milyen birodalmak születnek újonnan. Vajon ez a sok szörnyűség is az emberek miatt van? Áh, ezt azért nem róhatom fel nekik... amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
Végül is könnyen vesszük az akadályt, mivel mi feljebb tudunk repülni, de ennek a kis mocsoknak vannak korlátai. Azt hiszem, ide annak szívás jönni, akinek nincsenek szárnyai. És valóban, ha jobban megnézem, felfedezhető pár koponya a kőoszlopok között. Nem lehetett szép temetése a szerencsétleneknek.
A hegy egyre közeledik, közben a talaj is változik alattunk. A "kőszörny" egy szakadékba torkollik, aminek a túloldalán kis völgy pihen. Látszólag csak egy erdő van itt. Remek, élőlény még mindig sehol, de legalább akkora életveszélybe sem keveredtünk. Lesz ez még rosszabb is, érzem!
A völgy peremén folyó szélesedik, és végre a hegy lábához érünk. Most már tényleg megismerem, és mindjárt mondom, csak összekapargatom az állam a völgy mélyéről!
– A Tűz Hegye! - sikkant fel Calista. Valóban, nem véletlenül ez a hely neve. Az egész kiemelkedés parázslik, itt-ott füst csap fel, s bár nem olyan magas, mégis tekintélyt követel.
– Lányok - magyarázok Simonééknak, hogy ők se maradjanak tudatlanok -, ezen a hegyen csak az kelhet át, aki teljesen ártatlan, egész életében egy árva bűnt sem követett el. Szerintem most ne próbáljuk ki, nem akarom, hogy a tetején burjánzó lángvirágok rájöjjenek, hogy mi nem vagyunk azok.
– Csak a magad nevében beszélj! - néz rám ártatlan arccal Calista. Na persze, ő és az ártatlanság! Nem is tudom, ki költözött le a bűnös emberek közé negyven évre...

– Oké, a lényeg, hogy a kerülő úton megyünk, és javaslom gyalog, mert a szárnyainknak is kell pihenni! A jó hír viszont, hogy ha kicsit odébb megyünk, tudunk fürdeni a folyóban. Itt, a hegy mellett tűzforró, viszont pár kilométer sem kell, és lehűl. Ne kérdezzétek, hogy működik... - ... mert ez a Csodák Birodalma. Ezt inkább már nem jegyzem meg hangosan, mert lehet, hogy csak Calista értené.
– Rendben. - Simone rábólint, bár ő nem tudja a jó hírt, amit én igen: Innen már csak egy pár óra gyaloglás a törpök falva. Egyre törnek elő a régi emlékeim a Birodalom térképéről. Ezek a részek utolsó látogatásomkor is léteztek, mert ősi helyekről beszélünk, amiket varázslat véd a felhő sajátos önpusztításától. A peremterületek folyamatosan pusztulnak, és helyükön lesznek például a "kőszörnyek".
Előttem fűszálak lengedeznek az alkonyat hozta szélben, mögöttem kőtenger terül el, két oldalamon pedig egy hegy magasodik, illetve egy folyó csobog. Mondja valaki, hogy egyhangú a terep! Mellesleg ha kicsit megerőltetem a szemem, láthatom a távolban füstölgő apró házikók kéményeit. Remek, még ma odaérünk.

Ahogy közeledünk, kezdem azt hinni, hogy pihennünk kéne: mintha fegyvereket látnék megcsillanni a törpök kezében. De hát ez lehetetlen, ez az álomvilág békés! Calista is észreveszi, ő is megtorpan, és megfogja a karomat, hogy én is tegyek így.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdi tőlem, bár közben előrefele néz. Mit ne mondjak, én is megdöbbentem.
– Azt, hogy meg kéne tudnunk, mi a fene folyik itt. Még nem vehettek észre, azt hiszem, jobb dolguk is van ennél. Hasra mindenki, ha kérhetem, úgy biztos nem vesznek észre.
– Igaz, Ashy, de akkor sem észlelnek, ha épp agyontaposnak – jegyzi meg keserűen Elina.
– Nem mindegy, hogy lenyilaznak, vagy eltaposnak? Utóbbinak legalább kisebb a valószínűsége. Minek menne egy felfegyverkezett törpehadsereg a Tűz Hegye felé? Talán át akarják szúrni a kőszörny nem létező szívét? – Esküszöm, nem akartam megsérteni… sőt, ma reggel úgy keltem fel, hogy kedves leszek. Ez van.
– Rendben – adja meg magát Elina, s a földre hasal.
– Ezt már szeretem! Szóval a tervem: belopózunk a faluba, és valahogy kihallgatjuk, miről van szó, mert ezt tudnunk kell. Van egy olyan érzésem, hogy ha ezt tudjuk, meglesz a kulcs Adriana nagyihoz, meg ahhoz a fránya ereklyéhez.
– Igaz. Nem lehet véletlen, hogy nem mutatkozik. Valamit baromira akar tőlünk, ezért várat meg minket. Na, benne vagytok?
– Elég merész ötlet. A körülbelül százhetven centinkkel nehéz lesz elbújni a házak közt, bár ezek a törpök nem olyan kicsik, mint amikről az én világomban regélnek. Legalább egy méteresek! – álmélkodik Simone.
– Igen, azok a törpék, nem mindegy. Mellesleg ők a birodalom túlsó felén élnek, ha lesz időnk, megmutatjuk. – Egy szúrós pillantással tudatom Calistával, hogy nem, nem lesz rá időnk.
– És mégis hogy gondoltad, Ashrina? A maradék fél kilométert lapos kúszásban tesszük meg? – Nem hiszem el… Elina kiröhög engem!
– A fű puha és elég magas, hogy elrejtsen, a föld száraz, nem kell félned, hogy összekoszolod a ruhádat, királylány! – vágok vissza, és elindulok a könyökömmel előre „lépegetve”, s a lábammal segítem magam az előrejutásban. Még jó, hogy nem fehér ruhát vettem fel! Már bocs, én tényleg királylány vagyok, vagy mi a szösz. Nekem szabad kényeskednem!
Miközben haladunk, a bogarak széttrancsírozódnak a karomon, de inkább magunkat sajnálom emiatt. Bocs, magamat.
Hálát adok az égnek, ami épp bíborban pompázik a láthatáron, hogy végre odaértünk az egyik ház mögé. Egyszerre pattanunk fel, és leporoljuk magunkat. Hát elég szakadtnak nézünk ki így.
Miután kiszedtem egy méretes rovart a hajamból, biccentek a többieknek, és guggolva kinézek a ház mögül. Senkit sem látok, hát átfutok a következő mögé. A többiek követnek. Mikor mind átérünk, a fából készült falakra tapasztjuk a fülünket. A szúrágta rések és egyéb apró illesztési hibák segítenek minket, halljuk a bentiek beszélgetését.
– A végső csatát nem veszíthetjük el, mert akkor az egész Birodalom elveszik! Ahorm, drága barátom, sokat tettél ezért a háborúért. A csata után átveszed majd helyemet a Tanácsban. Már ha lesz még Tanács – sóhajt a remegő hang gazdája. Nem lehet már mai törpe. A válaszadó Ahorm hangja olyan mély, és öblös, hogy biztos nem törpétől származik.
¬– Igyekszem, Tremm, és ne aggódj, győzni fogunk. A Pusztulás Serege hatalmas, de nem összetartó, és nincs meg a legfontosabb fegyverük. A szívük.
– Jaj, hanyagolhatnánk ezeket a csöpögéseket? – Túl későn jövök rá, hogy hangosan is kimondtam a gondolataimat, arra eszmélek föl, hogy Simone kirángat a főútra.
– Így talán nem azt hiszik majd, hogy hallgatóztunk, hanem hogy itt beszélgettünk valami másról! – sziszegi nekem a lány. Elég dühösnek tűnik, és most az egyszer igaza is van.
Igaz, változtatni már nem lehet rajta, hiszen a dübörgő léptek gazdájától már csak az ajtó választ el. Ha hátul találtak volna meg, nekünk annyi lenne. Azt hihetnék, besúgók vagyunk, és az nagyon rossz lenne.
Csak egy pillantásra méltatom a körülöttünk elsétáló meglepett törpöt, aki valami olyasmit motyog, hogy még négy páncél. Arra sem fordítok sok időt, hogy az apró házak vajszínű falán lévő festett mintákat figyeljem, vagy, hogy megállapítsam, milyen undorítóak az ablakokban tündöklő virágok. Undorítóak, mert szépek.
Szóval az ajtó kinyílik, és a lélegzetem is elakad, mikor egy kicsire nőtt óriás préseli ki magát rajta. Ha nem lennék ilyen helyzetben, tuti fogyókúrát ajánlanék neki.
Bár magasságához képest nem is olyan túlsúlyos. Legalább négy fejjel magasabb nálam, hosszú rőt haja lófarokba kötve, nagy zöld szemei ránk merednek. Nem tűnik meglepettnek, sőt, eztán elfordítja rólunk a tekintetét, majd sarkon fordul és a ház mögé masírozik. Gondolom megállapítja, hogy nem vagyunk ott. Tapsot neki!
– Pedig esküdni mertem volna, hogy valaki a ház mögött beszélt – dünnyögi, miközben állát dörzsölgeti, ahol már nagy adag borosta jelzi, hogy hosszú ideje nem tudott magával foglalkozni.
– Azt hiszem, indulhatunk – indítványozza Elina.
– Hova? A csatára csak holnap hajnalhasadtakor kerül sor! Ti vagytok az angyalok összes erősítése, vagy csak az előfutárok? – kérdi, mi meg egy darabig csak nézünk rá. Mivel semmi sem értünk, azt hiszem, jól tesszük, hogy egy kukkot sem szólunk. Végül Calista töri meg az igencsak kínos csendet.
– Igazából mi… le kellett, hogy váljunk a csapatunktól, felderítésen voltunk, de azt nem tudjuk, ki jön még, de biztos nem hagyják egyedül a sereget. – Egyik lábfejével a sípcsontja hátulját vakargatja zavarában. Esküszöm, megtanítom hazudni! Bár ahogy elnézem, ez az ürge nem kételkedik a szavaink hitelességében.
– Értem. Várjatok csak… lemaradtatok? Ez azt jelenti, hogy nem tudtok harcolni? – hüledezik ő, miközben izmainkat – és talán más részeinket – méregeti.
– Dehogyisnem! Nagyon jó kiképzést kaptunk, akkor még itt voltunk, mondom, csak felderítésre küldtek el minket, és most sikerült visszaérnünk. – Most már erősen kételkedik, de nem teszi szóvá.
– Remek. Hol a páncélzatotok? Vagy az még nincs? Elvégre csak a napokban kapták meg az angyalok a sajátjukat.
– Nincs – feleli Simone szűkszavúan. Én egyelőre nem merek megszólalni, hátha felismeri a hangomat.
– Akkor nincs más hátra, elviszlek titeket Ciaránhoz, kövessetek! – Választásunk nem lévén követjük őt. Remélem, holnapig még lesz időnk elszökni, mert semmi kedvem egy csatában elpatkolni, még akkor sem, ha nagyinak ez a terve. Bár jobban meggondolva nem is rossz ötlet, végre bebizonyíthatnám, hogy jobb harcos vagyok Elinánál.
Ahogy haladunk a falu belseje felé, fülrepesztő csattanások süvítenek a levegőbe. A fegyverkovácsok dolgoznak még ebben a forróságban is. A házak előtt már mindenki búcsúzkodik és egyikünk sem érti, miért a nők és a gyermekek hátán van batyu. Azt hiszem, ez az arcunkra is kiül, mert hamarosan Ahorm szólal meg.
– A harc nem messze lesz innen, tehát a harcképteleneket biztonságos helyre költöztetjük.
Nem szeretnénk, hogy nekik is bajuk essen. Á, már meg is érkeztünk! – kiált fel az óriás.
A házikó előtt megannyi páncél van halomra hányva, csillognak a koraesti napfényben.
A fém és kemény bőr mellvértek nem néznek ki túl bíztatóan, de ki tudja, hogy mi milyet kapunk.
Bent a házikóban tombol a nyár, esküszöm, a Pokol ehhez képest fagyasztóláda. Az épület alagsorából hallatszik ki a kopácsolás, de olyan, mintha a fülünkbe dobolna. A törpök folyamatosan hozzák ki az újabb fegyvereket és páncélokat, úgy tűnik, nem csak mi késtünk.
A törp, aki elénk lép, a többieknél is alacsonyabb, zömök testalkatú, igencsak izmos karját égési sérülések borítják.
– Nézzük csak angyalkáim… Azt hiszem, találunk kint nektek fegyverzetet, gyertek vissza a ház elé!
– Örömmel! – szólalok meg most, hogy Ahorm már lelépett. Elsőként lépem át a küszöböt, és jó mélyet szippantok a hűvös kinti levegőből. A törpe azonban mintha meg sem érezné a hőmérsékletváltozást, a kupachoz kalauzol minket. Beleveti magát, és hamarosan kitúr nekünk négy lemezvértet, amin annyi csat van, hogy az alap láncinghez fogja a többi részt, hogy akár most nekiállhatunk felhúzni, hogy holnapra kész legyünk. Sisakokat is kapunk hozzájuk, s máris jobban érzem magam, egészen addig, míg egy ismerős hang nem szólít a nevünkön majdnem mindnyájunkat.
– Calista, Ashrina, Simone! – a levegőben amaránt illatát érzem, és el sem hiszem, amit hallok, mígnem szembefordulok édesanyámmal. A törpe a földre dobja a mellvérteket és meghajol édesanyám, és hét kísérője mellett, majd besiet a házikóba. Nem csak ő nem ért semmit. Három barátnőm, és az anya mellett álló három ember és négy tünde is tátott szájjal néz hol ránk, hol édesanyánkra, aki elindul felénk, és nagy meglepetésemre Simonét is magához öleli.
– Nem értem… – suttogom magam elé, mire anya ránk mosolyog.
– Hadd magyarázzam meg! – kéri, s nem tudok ellenállni szemeinek, amikbe oly régen tudtam belenézni, hagyjuk, hogy egy viskó felé vezessen mindnyájunkat, mint bamba birkákat. Az érzelmek ott kavarognak körülöttünk, ki nem mondott szavak, levegőben lógó emlékek, de mintha senki sem tudna reagálni rájuk. Mintha mindannyian sokkot kaptunk volna. Talán ebben van némi realitás, meg amekkora szerencsém van, lesz itt még nyáladzás…