19.

19.

Alakot váltottam, méghozzá ruhástul ment a dolog, most életemben először. Ez volt az elf blokk, az új képesség. Mélyvörös, hosszú selyemruha és fekete lapos sarkú szandál volt rajtam, na meg a nélkülözhetetlen és reményeim szerint utoljára viselt Jenna jelmez.
- Szóval ezt értetted szöszi liba alatt – mondta Roy, miközben levetkőztetett a tekintetével.
- Aha. Ne csorgasd a nyálad, és a szemeidet is nyomd vissza a helyükre! A csaj már foglalt – próbáltam kiábrándítani.
- Engem nem is ez a gebe liba érdekel, hanem, hogy mi mindent tudsz még megváltoztatni magadon. – A csajozós vigyor visszatért, amiből arra következtetek, hogy Roy vagy nagyon ostoba és nem érzékeli, hová is tartunk, vagy egyszerűen csak a farka után megy. Persze egyik sem zárja ki a másikat, sőt!

- A két gyerekre ki felügyel, hogy még véletlenül se jöjjenek bulizni? – kérdeztem a kiskakasra rá sem hederítve.
- Ivy és Seth itt marad velük – válaszolt Darius.
- Oké. Fegyverkezzetek fel, aztán ott találkozunk – búcsúztam el mindenkitől, majd a rockdiszkó melletti temetőbe teleportáltam.
A személyzeti bejáraton és Nicen simán keresztüljutottam, felmentem a lépcsőn és pont abba a vámpírba botlottam, akibe a legkevésbé akartam. Brock jött velem szembe.
- Hé, bébi! Már azt hittem, meggondoltad magadat! – üdvözölt széles mosollyal, átölelt és megcsókolt.
- Dehogy! Átöltöztem, hogy az alkalomnak megfelelően nézzek ki – mosolyogtam rá, és hatalmasra nyitottam Jenna amúgy is nagy, zöld szemeit. Képzelem, mennyire bután nézhettem, de le merném fogadni, hogy a legártalmatlanabbul is.

- Látom, izgulsz! Már nem kell sokáig várnod, hogy közénk tartozzál.
- Alig várom azt a pillanatot! – olvadoztam, közben meg majdnem elhánytam magam. Szerencsémre már csak negyed óra volt hátra éjfélig, aztán jön Marcas, ha meg mégsem tolja ide a képét, ingyen és bérmentve kinyírom az ürgét! Legyen már vége ennek a rémálomnak!
Miközben én magamban próbáltam tartani a kikívánkozó kaját és a bennem tomboló idegrohamomat, Brock kézen fogott és levezetett egy lépcsőn, így a diszkó táncparkettjére jutottunk. Már mindent előkészítettek az avatáshoz. Temérdek mennyiségű gyertyát gyújtottak meg és állítottak fel gyertyatartókban. A falakat vörös bársonyfüggönyökkel vonták be, így nem lehetett megállapítani, hogy egy diszkóban vagyunk. Hangulatosabbá tette a helyet. Nagy kár, hogy csak most rakták fel, szerintem simán maradhatnának ott, ahol vannak. Így sokkal vámpírosabb az egész, mint nélküle.
Egy fekete bársonylepellel letakart asztal állt középen, a halált és az újjászületést, a függönyök pedig a vért szimbolizálták. Az asztalon mindössze tizenhét ezüst, díszes kehely volt.

A teremtők és a halandók két sorfalat alkotva álltak fel az asztal két oldalán, és mi is elfoglaltuk a helyünket a végén. A gyomrom és a szívem közelharcot vívott, hogy melyikük jöjjön ki előbb a testemből, én legalábbis mindkettőt a torkomban éreztem az idegességtől és a félelemtől. Talán még az első gyilkosságomnál sem voltam ennyire betojva, mint most.
Riordan az asztal mellé ment, és végignézett az embereken.
- Ma éjjel vámpírrá váltok, a Fajok közé fogtok tartozni. Többé nem lesz részetek hátrányos megkülönböztetésben, amit halandóként el kellett viselnetek. Annyi mindössze a dolgotok, hogy a teremtőtök vérét kiigyátok az egyik kupából, de az átváltozás nem lesz kellemes. Kegyetlen kínok között fog megváltozni a testetek, eddig sosem tapasztalt fájdalom közepette fogtok meghalni, majd újjászületni. Akit mindez riaszt, most távozzon, amíg még megteheti, mert miután egy vámpír vére a szervezetetekbe került, nincs visszaút, nincs második esély! – várakozón körbenézett, hátha valaki bedobja a törülközőt, de mivel senki sem futott el sikítozva, még én sem, pedig minden okom meg lett volna rá, folytatta. – Jól van. Innen, balról kezdjük – mutatott a tőlem legtávolabbi nőre, a sor másik végén. Na, ezt nevezem én piszok nagy szerencsének!

Fél egy is elmúlt, mire a feléig jutottak. A szertartás ugyanúgy zajlott mindenkinél. Az ember és a vámpírja az asztalhoz ment, az utóbbi felvágta az ereit, és az egyik serlegbe csurgatta, majd a halandó fenékig ürítette a tartalmát, és a teremtője elvezette az egyik sarokban felállított tábori ágyakhoz, hogy az avatást ne zavarják a haláltusájuk közben. Ami mellesleg így is elhallatszott hozzánk, szóval olyan mindegy, hogy itt vagy ott nyüglődnek.
Hogy minek kell ez a csoportos felhajtás? Az emberiség már rég végleg kihalt volna, ha engedjük, hogy lépten nyomon bármelyik vámpír teremthessen. Persze ez volt a kisebbik problémánk, ami miatt az avatási törvény megszületett. Az igazán meggyőző érv az volt, hogy a faj elkorcsosult volna, ha a legutolsó emberből is vámpír lehetne. Ugyanez érvényes a vérfarkasokra is. Nekik is körültekintően kell kiválasztaniuk az újakat.

Marcast mindez hidegen hagyja, ezért lehetett Jay vérszívó. Engem igazából az foglalkoztat, hogy miért nem toborzott a Tanács egy kisebbfajta sereget és rohanta le az egész rohadt bandát… Ha túlélem ezt az éjszakát, feltétlenül megkérdezem Pault erről.
A gondolataimból Jenna neve rángatott vissza a fránya jelenbe. Én következtem. Majdnem hangosan elkáromkodtam magamat, de még éppen hogy sikerült megfékeznem a nyelvemet. Brock-kal együtt az asztalhoz mentünk, egy késsel megvágta a csuklóját, és a vérét a pohárba folyatta. Mélyet sóhajtottam, aztán megfogtam és lehajtottam az egészet, egyszerre. Miközben Jenna pasija elvezetett az utolsó ágyhoz, meg kellett állapítanom magamban, hogy Brocknak kifejezetten finom vére van. Sőt! Csak az a gáz, hogy pár perc múlva kínok között kéne fetrengenem, és rá nem sokkal megdöglenem, ami lazán menne, ha ember lennék, vagy legalább egy részem az lenne. A bibi az, hogy sosem voltam halandó, még az anyám is született vámpír több nemzedékre visszamenőleg, szóval mikroszkóppal se találna senki egy csepp emberi vért sem bennem, a nélkül meg nehéz átváltozni vámpírrá. Főleg ha már félig az vagy.

Leültem az ágyra és vártam a csodára, vagyis a csúnyán késésben lévő Marcasra. Körülöttem már mind a tizenhatan üvöltöttek, rángatóztak, összegörnyedtek fájdalmukban, vagy már túl is estek rajta. Brock mellém állt, és mikor felpillantottam, észrevettem mellette Riordant is. A raszta vámpír kétségbeesetten nézett főnökére.
- Már el kellett volna kezdődnie nála is az átváltozásnak. Ezt én nem értem. Lehet attól, hogy boszorkány?
- Nem hiszem, de várjunk még egy kicsit, hátha csak több idő kell a szervezetének – válaszolt az ősvámpír. Erről eszembe jutottak a híres testőrök, vagyis a szüleim és a többiek. Őket még nem is láttam.
Körbenéztem és felfedeztem őket nem messze tőlünk, szinte ugrásra készen, ha netán valami baj lenne. Úgy látszik, ők is tudják, vagy legalábbis érzik, hogy egy avatás nem tartja távol az ellenséget védencüktől.
- De meddig várjunk? És ha mégsem kezdődik el? Akkor mit tegyek? – bombázta a kérdéseivel Brock a fővámpírt.
- Még pár percig, aztán adj neki még egy kis vért, és ha akkor sem reagál… akkor vagy immúnis a vérünkre, vagy nem az, akinek mondja magát.

Felnéztem ismét Riordanra, és csöppet sem nyugtatott meg a látványa. Eléggé komoran méregetett, mintha megpróbálna a vesémbe, vagy az elmémbe látni. Nem vettem le róla a szememet, de az agyamat a lehető leggyorsabban elkezdtem lezárni előtte, és csak olyasmikre gondolni, ami Jennával kapcsolatos, leszámítva az utálatomat. Nem mintha nagyon izgatna most, hogy lebukok-e előtte, de ha Marcas végre valahára méltóztatik megjelenni, rendesen csökkenne az esélyem arra, hogy Riordan közelébe juthassak és megvédhessem, mert valószínűleg én lennék az első, akire ráuszítaná a testőrségét, abban a tudatban, hogy Marcasnak dolgozom. Azt meg nagyon, de nagyon nem akarom. Elég gond nekem az őskövület, nem kell, hogy egy csapat profi gyilkos nekem essen. Ők szórakozzanak csak Marcas kíséretével.
- Adj még neki vért, aztán ha nem változik át fél órán belül, kérdezd ki, hogy ki ő valójában, és öld meg – utasította Brockot, majd odébb ment egy másik ágyhoz, ahol már lezajlott az átalakulás. Ahogy elnéztem a többieket, már csak én maradtam ki a buliból. Szívás. Így nem csoda, ha gyanakszik rám az egyik első vámpír.

- Nem tudom, miért nem kezdődött még el – mondtam Brock-nak, csak hogy időt nyerhessek. Igyekeztem gyámoltalannak és ártalmatlannak látszani, hátha megúszom a mai második kínzást, legalábbis reménykedtem benne.
- Sajnos én sem, de ha tényleg a barátnőm vagy, akkor már vámpírnak kellene lenned – Letérdelt elém, és alaposan végignézte a harapásnyomokat a karom hajlatában és a combom belső részén. Elégedetten elmosolyodott, úgy tűnik, átmentem a vizsgán, és jól emlékeztem a sebek elhelyezkedésére. – Elárulnád, hogy a négy nappal ezelőtti fognyomom miért tűnik még mindig frissnek? Már hegesednie kellene – megragadta a csuklómat és fájdalmasan erősen megszorította, mire felszisszentem. Ez kicsit váratlanul ért.
- Nehezen gyógyul? – próbáltam menteni a menthetetlent. Amatőr marhának éreztem magamat, hogy erre sem gondoltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy változtatni kéne a harapásnyomokon, az eltelt időnek megfelelően. A picsába! Nem hiszem el, hogy ennyire béna vagyok!
Mielőtt azonban Brock átharaphatta volna a torkomat az egyértelműen gyenge kifogásért, végszóra megérkezett Marcas. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örömömben megöleljem, hogy végre ideért, vagy kinyírjam, amiért ennyit késett…