20.

20.

Marcas és serege beözönlött az egyik ajtón, ami a többi táncterembe vezetett, míg a lépcső felől, ahonnét jöttem, Riordané tódult be. Rövid időn belül megtelt a diszkó táncparkettje, kivéve azon a vékony sávon, ami még elválasztotta a két félt az összecsapástól. Még nem ugrottak egymásnak, talán a két ősvámpír parancsára, vagy a másik kezdeményezésére vártak, de az is lehet, hogy tapsra.
Brock felrángatott az ágyról, amit aztán a falhoz hajított, hogy ne legyen útban. A többi teremtő ugyan így tett, aztán felsorakoztak a főnökük előtt. Brock mellettem maradt, és egy percre sem lazított a keze szorításán, úgy éreztem, mintha vasbilincsek fonódnának a csuklóm köré. Ha nagyon unatkoztam volna, könnyen kiszabadulok, de inkább vártam még vele, mert nem hiányzott a plusz balhé.
Ami miatt végül is örülhetek, az az, hogy ott voltam, ahol lenni akartam, Riordan mellett. Igaz, mögötte álltunk, de legalább ezt nem szúrtam el. Már az is valami. Itt az ideje, hogy megtanuljak odafigyelni a részletekre is, mert egyszer nem fogom tudni kihúzni magamat a szarból, és talán egy apró hiba fogja a vesztemet okozni. Az lenne ám a szép befejezése az életemnek és a pályafutásomnak! Ezt a szégyent inkább kihagynám, ha lehet…

A másik jó hír, ami miatt még örülhettem, hogy Marcas és Riordan között néhányszáz vámpír volt, nagyjából fele-fele arányban elosztva. Persze ki tudja, mi van még a két öreg tarsolyában, illetve az ajtón és a lépcsőn túl hányan várakoznak.
Reméltem, hogy valakinek mégis csak sikerül véletlenül elintéznie Marcast, és nem rám hárul az öngyilkos feladat. Ugyanis egy valamit nem közöltem Mioékkal. Lehet, hogy tudom, hogyan öljem meg a pasast, de simán belehalhatok én is, mivel még nem használtam ezt a képességet, főleg nem egy másikkal együtt. Ki tudja, mi sülhet ki belőle, és hogy egyáltalán működik-e.
- Honnan fogjátok tudni, hogy ki az, aki közületek való? – súgtam oda Brocknak, igaz, választ nem nagyon reméltem, de attól még próbálkozni szabad. Előbb gyilkos tekintettel nézett rám, aztán végül beadta a derekát.
- Világító festékkel kentük be magunkat – válaszolta, majd a falon lévő panelon megnyomott egy gombot, amitől a diszkó néhány lámpája bekapcsolt. Igaz, hogy csak fehér fénnyel világítottak, de a mi oldalunkon álló vámpírok arca zöld színűre változott, és nem gyomorrontás miatt.
- Ügyes – mondtam elismerően, de csak egy halk mordulással válaszolt fogvatartóm.
- Rég láttalak, Riordan! – hallottam valahonnan elölről Marcas hangját.
- Nem elég régen!
- Ha tudtuk volna, hogy merre jársz, már réges-rég leszámoltunk volna veled.
- Szerencsémre változatlanul kőagyúak vagytok! A többi faj nem fogja hagyni, hogy uralkodjatok rajtuk! Rózsaszín álmokat kergetsz, Marcas!
- Lehet, de te már nem fogod megtudni, sikerül-e a tervem vagy sem! Támadás! – adta ki a parancsot Marcas, mire egymásnak estek. Rövid időn belül a földön fetrengő, vérben úszó vámpírokkal telt meg a diszkó padlója, értelmetlenül öldökölték egymást. Nagyon emlékeztetett az iszapbirkózásra, csak itt vérben verték és kaszabolták az ellenfelet, miközben a két góré a pálya széléről figyelte a harcot.
A testőrgárda nem kapcsolódott be a buliba, változatlanul Riordan mellett maradtak. Megnyugodva, hogy a legjobb védelem alatt áll az ősvámpír, a másikat kezdtem keresni, de nem találtam ott, ahol volt. Sőt! Egyáltalán sehol sem láttam őt. Basszus! Kell nekem szem elől téveszteni egy nem túl magas kinyírandó célpontot? Hiába nyújtogattam a nyakamat, hogy többet lássak, sehol se találtam Marcast. Szuper! Ha a saját százhatvan centimről figyelném a vérontást, még okés lenne, de Jenna magasságával ennek kábé lehetetlennek kellene lennie, mert a csaj egy két lábon járó magasles.

Feladtam a keresését, de csak mert új látnivaló akadt. Marcas vámpírjai közül néhánynak sikerült átverekednie magát a tömegen, méghozzá szó szerint, és a testőrgárdára támadtak. Egyre több Marcashoz hű vérszívónak sikerült kitörnie, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már egyetlen egy testőr sincs Rio közelében, még az őseim is néhány vámpír megölésével voltak elfoglalva, elég messze ahhoz, hogy ne tudjanak közbelépni, ha kell. Aminek most jött el az ideje, mert Marcas a semmiből felbukkanva ott állt hat méterre tőlünk, mögötte elmaradhatatlan kíséretével, a másik öt öreg vámpírral. Valakivel fogadnom kellett volna, hogy egyedül nem mer rátámadni Riordanra. Most kaszálhatnék egy vagyont. Na, mindegy, majd legközelebb. Már ha lesz ilyen.
- Nem menekülhetsz meg a haláltól, Riordan! Nem fognak megvédeni a testőreid – elégedett képpel közeledett felénk, és sajnos neki kellett igazat adnom. Riordan mellett csak én meg Brock maradtunk, és a gáz az, hogy egyre inkább távolodtak tőlünk a többiek. Pech.
- Öt erős vámpírral nagyon nagy a szád, Marcas, mint mindig. De ha egyedül kellene kiállnod ellenem, már rég messze járnál! – mondta halál nyugodtan ő. Beállt védekező állásba, és le sem vette volna a tekintetét hat rokonáról. Éppen itt az ideje, hogy csináljak valamit, mert különben a védencemet kifilézik ezek hatan, én meg maradok az ami, egyszerű sima vadász. Na azt már nem! Inkább dögöljek meg úgy, hogy megpróbáltam eltenni láb alól ezt az őskövületet, mint hogy hagyjak veszni egy ilyen jó lehetőséget.
- Brock! El kell engedned! Csak én tudom megállítani őket, na jó, pontosítok, lelassítani csak én tudom Marcast. Addig te megtudsz lépni Riordannal, míg feltartom azt az ősmarhát! - súgtam oda neki.
- Ne röhögtess! – közölte velem nyersen a véleményét. – Amint elengedlek, megpattansz innen, és sosem tudom meg, mi lett a barátnőmmel!
- Jenna biztonságban van! – próbálkoztam tovább, hátha megtudom győzni. – Ha ennek vége, és Marcas meghalt, visszakapod őt, de ehhez el kell hogy engedj!
- Na, ne szórakozz velem! Marcashoz tartozol, mi? Nem fogom hagyni, hogy hátba támadd Riordant!
- Két másodperce még megakartam pattanni, most meg már gyáva orgyilkos vagyok. Mi jön még? Magunkra akarom omlasztani a gyárat, hm? – gúnyolódtam. - Ha megakarnám ölni, már rég megtehettem volna, amikor a Fekete Skorpióba mentünk, vagy hagyni, hogy három helyett hat merénylő támadjon nektek a sikátorban! Tudom, hogy kiszúrtál a tetőn! – próbáltam hatni rá. A döbbenet kiült az arcára és szinte azonnal elengedett.
- Az te voltál? Éreztem én, hogy nem vagyunk egyedül! – vidult fel. Gondolom, feldobta a hír, hogy mégsem képzelődött.
- Ja, jók a megérzéseid, de most jelenésem van – azzal otthagytam, elmentem Riordan mellett és megálltam előtte.
- Tűnj el az utamból, halandó! – mondta lenézően Marcas.
- Nem! – válaszoltam mosolyogva, csak hogy felbosszanthassam.
- Akkor meg kell, hogy öljelek!
- Valószínűleg – helyeseltem buzgón.
- Ezzel a gazdád csak pár másodpercet nyer, te viszont elveszíted azt a törékeny életedet!
- Akkor minek akarsz megdumálni, hogy odébb álljak? Te mondtad, hogy csak egy törékeny életű halandó vagyok, aki csak pár másodpercig tarthat fel. Mire vársz még? Kérvényt nyújtsak be, hogy megölj? – hecceltem tovább. Válaszul csak rámvicsorított a gyönyörű sárga fogaival, és megtette az utolsó lépést is, így már kartávolságon belül voltunk egymástól. Én pedig pontosan erre vártam.

Megragadtam a karjait, hogy ne tudjon elmenekülni előlem, majd elkezdtem kiszívni belőle a mágiát, közben pedig bevetettem az új képességemet, az időfelgyorsítást. Így reményeim szerint sokkal hamarabb végzek vele, mint eredetileg. Ha nélküle próbálkoznék, már halott lennék, mert órákba tellene megcsapolni annyira, hogy ne tudjon egy pöccintéssel félreállítani. Persze ez sem garancia a sikerre… Főleg, mert nem tudom, rám milyen hatással lesz. Itt jön az a rész, hogy simán belehalhatok.
Megpróbált félrelökni, de minden vámpírerőmet bevetettem, hogy ne tudjon szabadulni tőlem, mert több ilyen esélyem nem lesz, az száz százalék. Közben megpróbáltam a lehető leggyorsabban végezni vele, még mielőtt eszébe jut a másik ötnek, hogy segíthetnének Marcasnak kiszabadulni. Csakhogy nem tudtam megfigyelni, mi zajlik körülöttünk, mert mintha megállt volna az idő, mozdulatlanná vált a külvilág.
Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és már csak Marcast láttam, és semmi másra nem tudtam összpontosítani, mint arra, hogy az idő gyorsabb legyen kettőnk körül, hogy a mágiától megszabadítsam, és hogy ne tudjon meglógni a közelemből.
Aztán egyszer csak elkezdtem összemenni. Először megijedtem, azt hittem Marcas akar belőlem labdát gyúrni, de aztán leesett, hogy a felgyorsított idő miatt elveszítettem Jenna jelmezemet, lejárt a szavatossága. Ez alakváltásnál gyakori egy idő után, mert különben többet nem tudnánk visszaváltozni eredeti külsőnkre, de sajnos ez sem garancia. Például, ott vannak a sellők meg az angyalok, akik a tündékből fejlődtek ki. Túl sokat változtatták meg a néhai őseik az alakjukat, mert szerettek a vízben gyorsan úszni és szárnyalni a levegőben. A következménye egy haluszony és egy pár szárny, meg két külön faj.
Felvidított a tudat, hogy végre megint önmagam vagyok, és nem a szöszi, az meg végképp, hogy felfedeztem Marcas arcán néhány ráncot, az első jeleit annak, hogy nem hiába szagolom közvetlen közelről a büdös leheletét meg a tízezer éve vizet csak messziről látott testét.
Jenna ruhája is eltűnt, helyette a szokásos szerelésem feszített rajtam, a bőrkabátom, nadrágom és topom.
Marcason végre a ráncok után megjelentek a látványosabb jelek is, a megfeketedő bőr, a csontvázzá sorvadó test, a múmiaszerű arc, és már csak a levegőt markolásztam, mert a néhai egyik első vámpírból csak a hamu maradt, ami beterítette a padlót. Egy probléma kipipálva.