21.

21.

Míg én Marcast elporlasztottam, az öt hátvédnek kis programja akadt, nevezetesen egyre több zöldarcú vámpír támadt rájuk, így kaptam egy rövid szusszanásnyi időt. Hátrafordultam, hogy megnézzem, megvan-e még Riordan.
- Látom, még élsz. Helyes – kacsintottam rá.
- Megöltél egy tízezer éves vámpírt! – hitetlenkedett megrökönyödött arccal, nagyjából úgy, mint egy órája Roy a kétezresnél. Gondolom Riordan is azt hitte, ez lehetetlen. Negyed órája még én is ezen a véleményen voltam.
- Nagyon remélem, hogy véglegesen, de még vár rám öt ugyanebből az évjáratból – böktem a tömeg felé, ami kialakult a túlkoros társaság körül.
- Segítek – ajánlotta, és megindult feléjük.
- Te csak ne ugrálj, hagyd ezt az ágyútöltelékekre meg rám. Az a feladatunk, hogy életben tartsunk, nem pedig az, hogy végignézzük, ahogyan kinyíratod magadat – álltam el az útját.
- És hagyjam, hogy a régi barátaim miszlikbe aprítsák azokat, akik hűségesek hozzám? – Megrázta a fejét, majd megpróbált félre lökni. – Ezt nem engedhetem!
- Leszarom, mit akarsz! Nyugton maradsz, és hagyod, hogy darált húst készítsenek belőlünk! Ha pedig megpróbálod a hőst játszani, megöllek! – fenyegetőztem elszántan. – Csak arra kaptam parancsot, hogy védjelek meg és tűntessem el Marcast! Arról szó sem volt, hogy én nem nyírhatlak ki! Megértetted?
- Meg – mondta fogcsikorgatva. Enyhén szólva nehezére esett ezt az egy szót kimondania. – Ki adta a parancsot? – kérdezte még.
- A Máguskirály – válaszoltam, és megfordultam, hogy csatlakozzak a bulihoz, csakhogy már megint megszívattam magamat. Ügyi kislány. – A kurva életbe! – nyögtem, még mielőtt a padlóra rogytam volna a fájdalomtól. Most alattomosan, lassan kezdődött, míg beszélgettünk észre sem vettem a jeleit a bajnak. Blokklépés. Hurrá! Már csak ez hiányzott nekem!
A sikolyaimat szerintem csak én hallottam, miközben a szétrobbanni készülő fejemet fogtam. A csatazaj elnyomta az enyémet, mivel nem csak én üvöltöttem a kíntól. Homlokommal a földet érintettem, reméltem, hogy a hideg padló enyhít valamennyit rajta, de persze semmit sem használt. Mire odáig jutottam, hogy felnyitom a koponyámat, és egy tonna jeget zúdítok a sajgó agyamra, vége lett a rémálomnak. Helyette jött a szokásos vérszomj, amitől természetesen gondolkodni sem tudtam.
- Vért! – mondtam önkéntelenül, elfúló hangon, néhány órán belül már másodszor. Ez az én formám…
Egy biztos, most nincs a közelemben Damien, hogy belőle csillapíthassam a szomjamat. Nagy kár, fincsi pedig a vámpírvér. Gyanítom, hogy miután az embereket magunkba olvasztottuk, vagy kiirtottuk, egymás vérét fogjuk szívni, szó szerint. Már ami a vámpírokat illeti, mindenképpen. Szerintem eddig csak azért nem éltünk saját fajtánk vérén, mert kevesen próbálták ki. Én mindenesetre bevezetném, mert sokkal jobb, mint a halandóké, valamitől zamatosabb.
Mire idáig jutottam a gondolataimban, vér illatát éreztem meg közvetlenül az orrom előtt. Kinyitottam a szememet, és egy felharapott csuklót pillantottam meg az arcom előtt, amiből lassan csordogált a padlóra a drága folyadék. Megragadtam, belemélyesztettem a fogaimat és ösztönösen, nagy kortyokban inni kezdtem, nem törődve azzal, hogy akár szárazra is szívhatom a kéz tulajdonosát. Most nem számított semmi, csak hogy minél többet lenyeljek.
A vér végigáramlott az egész testemben, energiával feltöltve megviselt szervezetemet. A blokklépések mindig kimerítőek, ezért is van ilyenkor azonnal szüksége egy vámpírnak vérre. A vérfarkasoknak meg nyers húsra. A másik négy fajnak nincs ilyen gyengesége, aminek én kifejezetten örülök. Megkergülnék, ha a tünde és boszi részemnek is kellene valami. Bőven elég a vérszomj.
A csukló tulajdonosa elrántotta a kezét, így megakadályozva, hogy teljesen megegyem. Szerencsére, mert magamtól nem tudtam volna leállni.
Felnéztem, hogy lássam, kinek a vére ízlett ennyire, és az állam a földön koppant meglepetésemben. Riordan térdelt velem szemben, és éppen a sebet regenerálta a csuklóján. Egy tízezer éves vámpírt csapoltam meg! Még lélegezni is elfelejtettem, annyira letaglózott ez a felismerés.
- Kösz! – mondtam neki, miután lenyaltam a szám széléről az ottmaradt vért. Tudom, hálásabb is lehetnék, de nem szokásom ömlengeni. Azt meghagyom másnak.
- Szívesen! – biccentett. – Nem azt mondtad, hogy Hades küldött? – nézett rám gyanakodva, amit meg is tudok érteni. Ki hallott már olyanról, hogy a Mágusok királya egy vámpírnak tud parancsolni?
A keveredés a Fajok között ritka, de nem lehetetlen, és az sem elterjedt dolog, hogy a többi Faj közül kerüljön ki egy mágus vagy boszi. Az esetek többségében született mágus és boszorkány, vagy emberként kezdte az életét és később lett azzá.
- De igen.
- Vámpír vagy. – Micsoda elmés megállapítás. – Akkor hogy lehetsz boszorkány is?
- Egyik sem zárja ki a másikat, nem tudtad? Viszont most hogy megetettél én magadra is hagylak. Kábé tíz méterre tőlünk kisebb tömegmészárlás van, és ideje, hogy bevágódjak a köztudatba. Te pedig itt maradsz, ezt már letisztáztuk az előbb – mondtam neki még emlékeztetőül.
- Igen, tudom. Megölsz, ha elmozdulok innen – morogta letörten. Csórikámat megviselte, hogy csak tétlen szemlélő lehet.
- Fel a fejjel – kacsintottam rá, majd szó szerint vettem azt, amit mondtam. Bevetettem a kivételes gyorsaságomat, ha már félig vámpír vagyok, használjam is ki a képességeimet, nem?
Bevágódtam a tömegbe, elsodorva néhány vámpírt, nem tudtam megállapítani, hogy melyik táborhoz tartoznak, és különösebben nem is érdekelt. A lényeget torkon ragadtam, az egyik hím ősvámpírt és egyetlen erős rántással kitekertem a nyakát. Hihetetlenül erősnek éreztem magamat, és az is voltam, ez volt az új képességem. Akár egy kamiont is fel tudtam volna emelni fél kézzel, vagy labdát gyúrni belőle. Marcas mérhetetlen ereje tombolt bennem, na meg Riordan vére, és ez megrémített, bármennyire is furcsa. Ha nem léptem volna szintet a gyárban, egészen biztos, hogy rég halott lennék az időfelgyorsítás nélkül. Idősebb lettem, mint az első vámpírok, és éreztem minden sejtemben, hogy mekkora ereje volt a néhai öregfiúnak. Emiatt szartam össze magamat így utólag, most viszont már nem volt mitől és kitől tartanom, mert az esélyek kiegyenlítődtek, kivéve azt az apróságot, hogy belőlük még mindig volt négy, belőlem meg csak egy.
Mikor felfedezték, hogy még egy főnökkel végeztem, a maradék Marcaspártiak fejvesztve menekülni kezdtek a kijárat felé, vagyis az ajtót célozták meg, élükön a négy öreggel. Még egy pasast sikerült közülük elkapnom, még mielőtt megszökhetett volna, de sajnos a többit nem tudtam nyakon csípni, túl gyorsak voltak. Bezzeg az ágyútöltelékek nagy része nem tudott ilyen simán meglépni, mert nem birtokolták még ezt a képességet. Elkeseredetten próbáltak harcolni a hazai csapat ellen, de már esélyük sem volt arra, hogy túléljék ezt a csatát. A fejesek elhullottak vagy meglógtak, már nem segíthet rajtuk senki, és asszem nem is volt a diszkóban olyan, aki akart volna. Én biztosan nem.
Kicsináltam a vámpírt, akit még sikerült elkapnom és körbenéztem, hogy megtaláljam az enyéimet. Még nem éreztem egyikőjük halálát sem, tehát életben kellene lenniük valahol.
Marcas vámpírjai közül már csak néhányan küzdöttek elkeseredve az életükért, a csata lényegében véget ért. A zöldarcúak nagy része a menekülők után vetették magukat, de még így is maradt egy nagyobb csapat a diszkó távolabbi részében. A bibi csak az volt, hogy Ravenéket vették körbe. Amint kiszúrtam őket, megindultam feléjük.
- Őket hagyjátok! Nem ellenségek! – kiáltottam már menet közben, de senki sem mozdult el a helyéről. Félre kellett lökdösnöm néhányukat, hogy közéjük állhassak. – Lehet, hogy nem voltam eléggé érthető?
- Hallottuk elsőre is, de én meg láttam őket bejönni Marcas mellett, ergo nem puszipajtások! – mondta az egyikük.
- Igen, tudok róla. És most kotródjatok el szépen a közelükből, mert ha nem, akkor aprított vámpír lesz a mai menü a Leláncolt hajnalban! – fenyegetőztem, és nem vicceltem. – Nincs humorérzékem, jobb, ha most tudjátok meg! – tettem még hozzá a szihopata gyilkos tekintetemmel megtoldva, hátha nem kell beváltanom az ígéretemet.
- Kik ezek? – kérdezte Riordan, mikor odaért hozzánk. – Ismered őket?
- Aha. Ők az enyémek, és ha valaki ki akarja nyírni bármelyiket, annak előbb velem lesz egy kis dolga!
- Ő ölt meg három velem egyidős vámpírt. Ki akar kikezdeni vele? – kérdezte Riordan csaknem mosolyogva az övéitől. Azok szinte egyszerre hátráltak két lépést. – Ezt úgy veszem, hogy senki. – kuncogott a vámpírjain, majd hozzánk fordult. – Mehettek békével, nem hinném, hogy valamelyikük is megpróbálná megöletni magát. Főleg, mert nem engedem. Az adósod vagyok, és nem hagyhatom, hogy a barátaidnak bántódása essék – mondta nagyvonalúan, de mindketten tudtuk, hogy elég komoly úttorlasz vagyok.
- Le vagyok kötelezve, hogy így vigyázol az enyéim biztonságára – mondtam gúnyosan. – Raven, dobj meg néhány késsel! – szóltam hátra a tünde lánynak, aki mint mindig, most is szó szerint vette a kérésemet, és felém dobott négy tőrt és egy szamuráj kardot. Könnyedén elkaptam mindet, a reflexeim még jobbak lettek, mint régen. Elraktam őket a kabátomba varrt tokokba, aztán ellenőriztem, hogy mindenki egyben van-e még. – Látom, komolyabb sérülések nélkül sikerült túlélni a bulit! Kinek van még kedve hajtóvadászatra menni velem? Még mindig van három elszabadult ősemlős a városban, és nem venném a szívemre, ha kíséret nélkül hagynánk őket kóborolni. Veszélyes éjszaka az utcákat járni – közöltem velük vidáman.
Ha azt mondom, hogy úgy néztek rám, mint egy elmeháborodottra, akkor még nagyon enyhén fogalmaztam. Nem csak Riordanék meg Dariusék, hanem Mioék is, pedig azt hittem, hogy már hozzászoktak, hogy nem vagyok teljesen százas. Úgy látszik, tudok még meglepetéseket okozni nekik is. Ez a gondolat felvidított. Máris jól indul a mai napom, pedig még csak két órája kezdődött el.