6. fejezet - Az Éji Csillag Szövetsége

Sűrű éjszaka volt, mire a három barátnő kilépett Raymond házából. Lotus tudott egy jó helyet, ahol megköthették a szövetséget, és elmondása szerint nem is kellett messzire menniük érte. Shahinda első dolga volt, hogy szárnyakra parancsolja a társaságot, hiszen a kék szemű lány mértékeire ilyen területen nem lehetett hagyatkozni. Lotus morogva kapott szárnyra, és egész úton azt hajtogatta, hogy ezt a kis utat a földön is megtehették volna, de mikor a harmadik város suhant el alattuk, Reina önkéntelenül felkacagott Lotus folyamatos morgása hallatán.

- Innen nem fogom meglátni azt a helyet! – méltatlankodott a zöld szárnyú lány.

- Azt mondtad, hogy egy park, azt majdcsak meglátod idefentről is!

- Egy park, a föld alatt – mondta titokzatosnak szánt hangon a lány.

Reina felnevetett.

- Akkor mondd, hogy melyik városban van, és a földről talán megtaláljuk, így tényleg nem.

- Azt hiszem, valahol ebben – Lotus elbizonytalanodott.

- Leszállás! – hallatszott Shahinda barancsa.

- Igenis, kapitány… - morogta Lotus, és a többiekkel együtt ereszkedni kezdett.



A föld alatti park, amelyet csak néhány vámpír ismert, egy hegyoldalba épült kisváros alatt terült el. Valójában jobban hasonlított cseppkőbarlangra, ahová természetes fény hatolt be, és ezzel éltette a nedves légkört kedvelő növényeket. Páfrányok borították a kiváló termőtalajjal rendelkező barlang padlóját, a falakon zölden csillogó mohák tenyésztek. A barlangba nagyon kevés helyen avatkozott be halhatatlan kéz, a halandók nem is tudtak róla. Valaha, párszáz évvel ezelőtt a feketék fontos gyülekezőhelye volt ez a park, de mára a denevéreken, néhány eltévedt baglyon és a csúszómászókon kívül semmi nem élt meg itt. Néhány kígyó kedvelte ezt a helyet, a harapásuk a vámpírok számára is járhatott nagy fájdalommal, ezért le is zárták a bejáratokat.

Lotus is csak egyszer, fiatalabb korában járt itt, miután elhagyta mesterét, hogy egyedül keressen boldogulást, és a szokásos felelőtlenségével tévedt a lezárt helyre.

Most könnyedén megtalálta ismét a bejáratot, és az utólag felhúzott fallal szemben megállt.

- Emlékszem, hogy régen itt mentem be… - mondta úgy, mintha a puszta pillantásával le tudná bontani a falat.

- Mikor volt az a régen? Százötven éve? – kérdezte Shahinda felvont szemöldökkel.

- Százharminc… - válaszolt Lotus, és olyan édes bociszemekkel nézett a vörös szárnyú barátnőjére, hogy Reina elnevette magát.

- Van másik bejárat? Vagy meg kell küzdenünk ezzel a fallal? – kérdezte, miután sikerült abbahagynia a nevetést.

- Nem tudom… - méregette a torlaszt Shahinda, és próbaképp meglökte a köveket. Azok meg sem mozdultak a vámpír erejétől. - Attól tartok, ezt nem halandók falazták be…

- A halandók nem is tudtak erről a helyről! – vágta rá Lotus.

- Akkor gyertek utánam. Ha tényleg beszűrődik a fény néhány helyen, akkor be is fogunk jutni – jelentette ki magabiztosan Reina, és elindult felfelé a hegyoldalon. Shahinda és Lotus összenéztek, majd vállat vonva követték a lányt.

Reina a talajt fürkészte, víznyelőket keresve, amik talán elég szélesek lehetnek ahhoz, hogy ők is leférjenek rajtuk, de a ritkás erdőben a föld tökéletesen lyukatlannak tűnt. Hamarosan kiértek a fák közül, és beépített területre tévedtek.

- Itt már biztosan nem fogsz lejáratot találni – morogta Lotus, aki ragaszkodott azon elméletéhez, hogy a falat kell elbontaniuk.

- Kell lennie valaminek – bizonygatta Reina – A fénynek valahol le kell jutnia, és ha nincsenek víznyelők, akkor…

- Akkor a földbe vezető aknák vannak – hallatszott egy férfihang a hátuk mögül. Hárman egyszerre pördültek meg a tengelyük körül, és az első, pillanatnyi meglepetés elmúltával ugyanakkor hajtottak fejet. Maddock, minden vámpír királya állt előttük, hanyagul egy fának támaszkodva.

- Ugye nem gondoljátok, hogy meghagyhatunk egy bejáratot, amit a halandók könnyűszerrel felfedeznek, amilyen kíváncsian kutatják a föld minden szegletét?

Reina zavartan elmosolyodott.

- Ismersz másikat? – kérdezte. Ebben a pillanatban Maddock nem az az uralkodó volt, akivel eddig csak a trónteremben látott. Fehér arcában vidáman csillogtak ezüstszürke szemei. Rövidre nyírt, fekete haj keretezte az arcát, és a szája szegletében gúnyos mosoly játszott. Az öltözéke most messze elmaradt a trónteremben megszokott, díszes ruhától, helyette fekete szövetnadrágot és selyeminget viselt. Reina most először láthatta a szárnyait. Maddocknak hófehér, hatalmas szárnyai voltak.

- Persze, hogy ismerek – bólintott a király. – És megmutatom nektek is, ha jó okot tudtok mondani rá, hogy miért keresitek Föld Szívét.

- Szövetséget akarunk kötni, és Lotus szerint ez lesz hozzá a legalkalmasabb hely – válaszolt határozottan Shahinda.

- Szövetséget… - gondolkozott el a férfi, és hármukat méregette. A lányok feszülten várták, hogy a király meghozza az ítéletet. Mikor végre bólintott, a lányok egyszerre fújták ki az izgalmukban visszatartott levegőt. – Gyertek utánam! – mondta a király, és hátat fordított Reináéknak.

A lányok összenéztek. Egyikük sem értette a király viselkedését, és nem találkoztak még vele kívül a tróntermen. Maddock most egyáltalán nem látszott uralkodónak, nem figyelt oda úgy a járására, tartására, mint a hivatalos közegben. A bőre mégis halványan derengett hatalmas, több ezer év alatt megtanult és megkapott erejétől.



Reinát első látásra lenyűgözte a terem, ahová beléptek. Előzőleg egy szűk, mesterséges ajtón és egy sötét folyosón jöttek végig, ahol a bőrük a kövekhez súrlódott. Ez a terem más volt, a pompa jegyeit laza természetességgel öltötte magára. A falakon a halhatatlanoknál is ősibb cseppkövek álltak, különös mintájuknak soha nem adott nevet a vámpírok elméje. A mennyezetről hatalmas kövek lógtak le, hogy talán évezredek, évmilliók múltán összeérjenek a feléjük ágaskodó oszlopokkal. A csillagok és a telihold halvány fénye ide már nem hatolt le, mégis különös, halvány derengés töltötte be helyiséget, mintha magukból a falakból és az oszlopokból áradna. Középen egy ősi, rég elkorhadt, hatalmas asztal, és a hozzátartozó tizenöt szék állt-feküdt az idő rombolásától megtörten. A padlót elburjánzott, hatalmas levelű páfrányok borították be, gondosan kerülgetve az álló cseppköveket. A mennyezeten néhány denevér kapaszkodott meg, akik most ügyet sem vetettek látogatóikra. A padlón a növények alatt halkan csörgedezett a barlangi ér vize.

Maddock könnyed léptekkel ment előre, a terem közepén lévő üres tér felé. A három lány megilletődve követte, ebben a csarnokban még Lotus sem járt soha. A lány vörös haja a különös fényben kékesen csillogott. Shahinda óvatosan lépte át a páfrányokat, Reina pedig szitkozódott önmagában, amikor a talpa az ér jéghideg vizében toccsant.

Maddock halkan felkuncogott, majd szembefordult velük az asztal romjai mellől.

- Azt már tudjátok, hogy mit akartok. De van tervetek a hogyanról is? – kérdezte könnyed, barátságos hangon, ahogy még sosem hallották beszélni.

- Igen, van – bólintott határozottan Shahinda.

- Akkor lássuk – mosolyodott el a király.

Reina azt hitte, hármasban lesznek, de most, hogy nem hétköznapi közönségük jött el, furcsamód lámpalázat érzett. Igyekezett tudomást sem venni Maddockról, és azt tenni, amit a többiek. A szárnyait ismét megjelenítette, és Lotusszal és Shahindával együtt egy háromszögbe állt fel a szabad térben. Egy-egy tőrt húztak elő, hajszálra egyformákat, és a jobb kezük két szélén egy-egy apró vágást ejtettek rajta. A kezüket a sebek mentén érintve helyezték össze, a tekintetüket erre a központra koncentrálták. Shahinda kezdett el beszélni, halk, de határozott hangon.

- Vérünkkel megpecsételt szövetségre lépünk, Maddock, a vámpírok királyának színe előtt. Én, Shahinda kijelentem, hogy örökreményű életemet a szövetség tagjaira bízom, erőmet és tudásomat részükre felajánlom.

A lány szavai határozottak voltak. Lotus következett a sorban, a lány az izgalomtól remegő hangon szólalt meg.

- Én, Lotus kijelentem, hogy az életemet és véremet a szövetség tagjaira bízom, eddig megszerzett erőmmel és tudásommal az ő segítségükre leszek.

Reina nagy levegőt vett, próbálta visszafogni a lámpalázát. Most nem késhetett tovább, halkan beszélni kezdett.

- Én, Reina kijelentem, hogy életemet a szövetségünk tagjaira bízom, csekély tudásomat és erőmet minél hamarabb növelni fogom, segítségemre bármikor számíthatnak társaim. A nevünk legyen az Éji Csillag Szövetsége!

Maddock elmosolyodott a három lányon. Ebben a szövetségben nagyobb erő rejlett, mint gondolták volna, és ezt a férfi jól tudta. Nem mozdult a helyéről, és nem tett semmit, csak figyelt. A három lány kezei között először halványan, majd egyre erősödő fénnyel ragyogott fel a levegő, és kötélszerű béklyók kulcsolódtak a három kézre. Reina szemeiben rémület csillant, előzőleg nem beszélték meg, hogy efféle is történhet. A béklyók szorosan kötötték össze a kezeiket, és befonták karjukat is. Egy-egy ragyogó csáp nyúlt ki a mellkasuk felé. Reina égető fájdalmat érzett, és felkiáltott a meglepetéstől. A kín lassan elviselhetetlenné fokozódott, és a lány úgy érezte, mintha az egész testét égetné. Felüvöltött, és távolról hallotta a társai sikolyát is. A denevérek ijedten csapkodtak a szárnyaikkal.

A király nem mozdult a helyéről, nem sietett a három lány segítségére. Továbbra sem tett semmit, csak figyelt, a fény, a fájdalom nem az ő műve volt. Látta, ahogy a fény lassan, pislákolva kihuny, és hogy a három lány ájultan esik össze. A fény mindhármuk mellkasában felragyogott, majd halványodni kezdett. Apránként kirajzolódott a minta a fényből, egy sólyommadár, a csőrében tartott csillaggal.



Reina, amint végre magához tért, nem tudta, hogy hol lehet. Még érezte, hogy éjszaka volt, talán ugyanaz, amikor a szövetséget megkötötték, talán egy másik. Egy ismerős férfi hajolt fölé, de nem jött rá azonnal, hogy ki lehet.

- Jó reggelt, kislány – hallotta a férfi barátságos hangját, és végre összeállt a kép: Maddock hangjára ébredt. Valahol a terem végében egy kis patak csörgedezett, a falak felerősítve verték vissza a hangját. A telihold haldokló fénye szűk nyílásokon hatolt be, a vámpírok szemeinek épp elég fényt szolgáltatva. A helyiség illatozott a páfrányok zöldjétől. Itt nem voltak cseppkövek, a padlót puha föld borította. A falakon különös, kopott festményeken a halandók elképzelései által alkotott vámpírok díszelegtek szörnyű összevisszaságban.

- Mi történt? – kérdezte a lány. A mellkasa még mindig tompán sajgott.

- Megkötöttétek a szövetséget, és egy kis meglepetést okozott – kuncogott a férfi, és leült Reina mellé a simára csiszolt kőágyra.

- A többiek? – faggatózott tovább a lány, és felült.

- Még alszanak, te tértél először magadhoz, de nekik sem lesz semmi bajuk.

Reina elmosolyodott, és egy kicsit megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Még nem kérdeztem, hogy minek köszönhetjük, hogy… meglátogattál minket?

- Ugye nem képzeled, hogy kihagytam volna egy ilyen eseményt, főleg egy ilyen helyen? – kérdezett vissza a szája szegletében bujkáló huncut mosollyal Maddock.



Raymond már kezdett aggódni a tanítványaiért, amikor azok a következő éjszakán sem tértek vissza. Éjjel és nappal is várta őket, de a csengő csak nem akart megszólalni, pedig Shahinda fogadkozott, hogy visszajönnek, legalább látogatóba, ha megkötötték a szövetséget.

Raymond csak nevetett rajtuk, és felajánlotta, hogy akár a könyvtárban is megtehetnék, de Lotus ragaszkodott hozzá, hogy keressék meg a legalkalmasabb helyet. Így a lány makacssága győzött a mester szava ellen, és a három vámpírhölgy elindult.

Azóta lassan két nap telt el. Raymond hiába reménykedett üzenetben, hogy valamelyikük értesíti, a lányok rejtették magukat előle, és ha meghallották, akkor sem válaszoltak az üzeneteire.

A csengő éjszaka szólalt meg, és Raymond úgy ugrott fel ültéből, mintha bolha csípte volna. Átvágott a nappalin, és feltépte az ajtót.

- Na végre! – csúszott ki a száján, ahogy meglátta a kint ácsorgó három lányt.

- Minek köszönhetjük, hogy így vártál minket? – kérdezte Lotus ártatlanul pislogva.

Shahinda elnevette magát, és befurakodott a házba Raymond mellett.

- Elárulnátok, hogy hol jártatok két napig? Arról volt szó, hogy csak néhány órára tűntök el! – Raymond hangja akaratlanul is számonkérő volt.

- Maddock feltartott minket – magyarázta Reina, és ő is belépett, nem várva, hogy a döbbent férfi beinvitálja őket. Nyomában Lotus is bement, és az ajtót becsukta maga mögött, lefejtve róla mestere kezét.

- Maddock? Mit kerestetek a királynál? – pördült feléjük a férfi.

- Mi nem kerestünk nála semmit, ő talált ránk – vont vállat Reina, és lehuppant a kanapéra.

- Elmentünk megkötni a szövetséget, a Föld Szívében. Tudod, az egy barlang, ahol megélnek a növények – kezdte magyarázni Shahinda, és közben cigarettára gyújtott. Raymond arcán átfutott egy fintor a bűzrúd láttán, de nem tette szóvá, várta a történet további részét. Shahinda folytatta. – Mivel a bejáratot eltorlaszolták, keresni kezdtünk egy másikat, de út közben összefutottunk a királlyal. Ő vezetett be minket, és ott volt, amíg megkötöttük a szövetséget.

- És utána, amíg magunkhoz tértünk – tette hozzá kuncogva Reina.

Raymondon látszott, hogy még kérdezni fog, de ő maga is leült a lányokkal szemben.

- Meg vagyok áldva a tanítványaimmal… - morogta – Meséljetek! Hallani akarom az elejétől a végéig.