8. fejezet - Szárnyaszegett madár

Raymond őszintén remélte, hogy a két lány még nem indult el Reina kiszabadítására. Ő csak most tudott elszabadulni az új tanítványa, egy tehetséges fehér vámpír mellől, bár érezte, amikor Reina fogságba esett, talán épp Felicyta karmai közé. Amikor belépett a szövetség házába, szembe találta magát a két indulni készülő lánnyal.

- Raymond, jó, hogy jöttél! – fogadta azonnal Shahinda. – Ugye segítesz kiszabadítani Reinát? – kérdezte, de a szavai inkább kijelentésként hatottak.

- Kérlek, segíts! – tette hozzá Lotus. Most nem ugrott a mestere nyakába.

A férfi nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

- Azért jöttem, hogy segítsek, de még nem indulhatunk el. Megmondtam, hogy ne hagyjátok egyedül Reinát! – a férfi hangja sokkal inkább aggódó volt, mintsem szigorú. – A vörösek közül nem olyan könnyű kihozni, mint hiszitek.

- Nem rajtunk múlt, hidd el… - szólt Shahinda.

- De nélkülünk nem fog kijutni onnan – Lotus már a sírás szélén állt, de még sikerült visszatartania a könnyeit.

- Ha elindultok kettesben, akkor egész biztos, hogy ti is a sorsára fogtok jutni – a férfi nyugalmat erőltetett a hangjára.

- Ezért kérjük, hogy gyere velünk – mondta Shahinda.

- Megyek, csak higgadjatok le végre. Még nem indulhatunk, a vörösek fel vannak készülve rá, hogy éjszaka támadunk.

- Akkor mikor támadjunk? Nappal? Ez hülyeség! – Lotus hangja hisztérikussá kezdett válni.

- Igen, nappal. Jobban mondva hajnalban, néhány perccel azelőtt, hogy a nap felkel.

Ezek a szavak a király szájából hangzottak el. Maddock könnyedén, kényelmes ruhába öltözve lépett be a házba, invitálásra nem is várva. A többiek egy gyors, türelmetlen főhajtással nyugtázták megjelenését, de senki nem lepődött meg. Maddock jelenléte, látogatásai kis híján megszokottá váltak, mióta a szövetség létrejött.

- Velünk jössz? – kérdezte-kérte Shahinda. A király bólintott.

- Segítek kihozni a kislányt. Ha veletek megyek, nem lesztek akkora veszélyben.



A vörös vámpírok előszeretettel bújtak a föld alá, akárcsak fekete társaik. Nem fogadták el, hogy bárki uralkodhatna felettük, és a többinél fensőbbséges fajként tartották magukat számon, hiszen ha más vámpírok körében a legenda mesévé vált, akkor ők vakon hittek benne. Tudták jól, hogy létszámuk, erejük élteti a tőr lángját, de mikor az kihunyt, minden nappalon, gyengébbek voltak az árnyékoknál. A mesterséges fényt is megsínylették ilyenkor, egy erősebb fényszóró halálos sérülést jelentett silány testüknek, és a nap leszálltával szükségük volt egy idősebb társuk vérére, hogy az keltse ismét életre őket.

A föld alá épített alagutakban, mesterséges barlangokban laktak, és minden igénytelenségük ellenére imádták a pompát és a fényűzést, ha az életterükhöz kapcsolódott. A kiásott termekben, szobákban halomra díszelegtek különböző, kisebb-nagyobb ékszerek, a falakat nyakláncokkal, karperecekkel, gyűrűkkel díszítették, templomokból rabolt színarany keresztek foglaltak helyet a legelképesztőbb zugokban, sokszor gonoszul fejjel lefelé fordítva. Tömjéntartókat és szenteltvizes tálakat használtak csecsebecséik tárolására, urnákba rejtették az általuk megölt vámpírtanítványok örökkön fénylő szemeit. Soha nem konyítottak a művészethez, ha az nem csillogott, a könyvekből kitépték a túldíszített képeket, levágták borítóját, és a falakra ragasztották, kínzó összevisszaságban.

A fegyverekhez viszont ragaszkodtak. Könnyű, rövid tőreik markolata utánozhatatlan volt. Apró állatfigurákkal díszítették, különösen kedvelték a denevérek és a rágcsálók motívumait, nem egyszer madárpókokat is mintáztak a vörös bársonyba. A fegyvereik pengéit különböző mérgekbe mártották, melyek képesek voltak rá, hogy lebénítsák a fekete vámpírok tanítványait, de nekik nem ártott. Máskor ugyanezek a tőrök magában a halálban fürödtek, hogy a túlvilágra kényszerítsék a hóhérokat.

A felszín alá hatalmas kiterjedésű lakhelyeket vájtak, és gyakorta több százan éltek egy helyen, egyetlen párszáz éves vámpír vezetése alatt. Azt, hogy a rengetek kis szállás közül melyikben rejtették el az éjszakai erejüket őrző tőrt, és azt, aki életével táplálja a lángot, soha senki nem tudta biztosan.

Régen, két-háromszáz évvel ezelőtt ezernyi ilyen szállás létezett. Mára, a hóhérok sorozatos ténykedése alatt alig száz lakhelyet számoltak.



Reina alig várta, hogy végre eljöjjön a hajnal. Ennél rosszabb éjszakája még soha nem volt. A vörösek megállás nélkül verték és rugdosták, és amikor a lány már túl gyenge volt ordítani, áporodott, félig alvadt vért öntöttek le a torkán. A lány fuldoklott a gusztustalan italtól, szabadulásért üvöltött az ütések, rúgások alatt. Vágyott rá, hogy visszavigyék a kis cellába, ahol legalább nem kell elviselnie a kínzásokat. Méreg gyötörte a testét, egy fájdalmas, lassú hatású méreg, amely tűzként perzselte tagjait. Már a halál ölébe is vágyakozva borult volna.

Felicyta nevetett. Gúnyos, hideg kacaja gyilkos ostorként vágott végig Reina tudatán. A nő csak most lépett be a terembe, nem töltötte egész éjszakáját olyan alantas dolgokkal, mint a bosszú.

- Hogy bírja a kicsike? – kérdezte a hangjában metsző gúnnyal, de nem várt választ. Gyors léptekkel közelebb ment a földön fekvő lányhoz. – Lehet, hogy a nappalt ismét végig fogja szenvedni? Veszélyes dolog egy vörös vérét venni, drágám… - mondta hidegen, és megállt Reina fölött.

A lány ereje a vége felé járt. Legszívesebben arcon köpte volna Felicytát, de képtelen volt rá, hogy felemelje a fejét. Minden tagja őrülten sajgott, már nem bírta rendesen begyógyítani a sebeit.

- Hamarosan eljön a reggel, kicsi Reina – mondta a vörös nő. – És akkor részed lehet a legszörnyűbb kínokban…

Reina elképzelni sem tudott ennél rosszabbat. Egy vámpír erővel feszítette szét a száját, és a leöntötte a torkán az undorító folyadékot. A lány köhögött és fuldoklott, de érezte, hogy a teste ismét erősebb lesz valamivel, és ez az erő épp elég volt ahhoz, hogy néhány kínzó sebét regenerálja.

- Még öt perc napkeltéig – hallott egy férfihangot a terem végéből, és a megkönnyebbülés hulláma futott végig rajta. Öt perc, és vége, visszatérhet a cellába, ahol a kutya se foglalkozik vele, békében gondolkodhat, emlékezhet, nem fogják megzavarni. Haza nem mehet, de a hideg cella is kényelmet ígért a szörnyű éjszaka után.

Felicyta gúnyosan elmosolyodott.

- Csak öt perc? Kitűnő! Gondoskodni fogok róla, hogy ne unatkozz egész nap, nem lenne helyes, ha nem foglalkoznék veled, amíg tehetem…

Reina szeretett válaszolni, szerette volna megmondani, hogy nem kívánja, hogy foglalkozzanak vele, de képtelen volt rá. Egy férfi a hasára fordította. Reina túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen. A padló fájdalmas közelségbe került.

- Szárnyakat! – parancsolta Felicyta. Reina nem mozdult, nem csinált semmit. Nem tudta, hogy mire megy ki a játék. A következő pillanatban érezte, hogy Felicyta a bordái közé rúg. Felnyüszített a kíntól, a csontjai szilánkokra zúzódtak.

- Mutasd a szárnyaidat, kislány, ha nem akarsz még többet szenvedni! – hallotta ismét a nő negédes hangját. A szárnyait gondolati síkra hozta, dacosan összeszorított fogakkal, úgy tudta, hogy így nem árthat nekik semmi.

Felicyta elégedetten felnevetett.

- Ez igazán kitűnő! Gyönyörű szárnyaid vannak, kár lesz értük… - mondta Felicyta gúnyos hangon.

- Még két perc napkeltéig – jelentette a férfi.

Reina nyomást érzett a gerincén, és tudta, hogy ez ismét valami szörnyűség ígéretét jelenti. A szárnyai akarva-akaratlan váltak valóságossá, érezte a súrlódásukat a padlón, a hideget a tollak alatt.

- Búcsúzz el a szárnyaidtól! – hallotta Felicyta suttogását közvetlenül a füle mellett. Két erős marok szorítását érezte a szárnyai tövénél.

- Még egy perc napkeltéig.

Felicyta puszta szorítással roppantotta el a csontokat, és egy erős rántással kitépte a lány szárnyait a hátából.

Reina felüvöltött az őrjítő kíntól, egész testét megfagyasztotta az érzés, az eddigi forróság most átadta helyét a maró hidegnek.

A nap kibújt a föld alól, de nem enyhíthetett Reina szenvedésén.



- Ez lesz az – jelentette ki Maddock. A pirkadat fénye fenyegetően vált hajnallá, mire megtalálták a föld alá vezető csapóajtót. A király ment előre a szűk lépcsőn, a többiek a többiek, Raymond, Lotus és Shahinda a nyomában maradtak. A lépcső megnyikordult a lábuk alatt, keservesen nyögve az itt járók súlyát.

- Biztos, hogy itt van Reina? – kérdezte Lotus. – Ez nekem csapdának tűnik…

- A vörösek így építkeznek – válaszolt Maddock helyett Raymond. A nap első sugarai megérintették a föld felszínét, megfosztva a kis csapatot természetfeletti erejétől. Ahogy lezárult mögöttük a csapóajtó, vaksötét borult rájuk. A szemük már képtelen volt felfogni a halvány derengéseket, a király mégis határozottan tette egyik lábát a másik után.

- Csak nyugalom. Nappal a vörösek nem többek törékeny árnyaknál, sokkal erősebbek vagyunk. Most nem számít a létszámfölényük.

- Ez akkor sem tetszik nekem… így hogy foglyuk megtalálni Reinát? – kérdezte aggódóan Shahinda, és a falnak kellett támaszkodnia, amikor a lába nem tapinthatott ki újabb lépcsőfokot. Valami hegyes kis tüskébe nyúlt, ami a falból állt ki, hogy biztosítsa a rajta függő aranyláncot. Shahinda fel sem szisszent, bár a keze vérezni kezdett.

Maddock megfordult, bár ő sem látott semmit.

- Állítsd el a vérzést! – sziszegte – Ha megérzik, ránk fognak támadni!

A lány zavartan szorította le a sebét.

- Elnézést… - motyogta.

Vaksötétben folytatták az útjukat.



Reina nem érzett semmi mást a fájdalmon kívül. Visszavitték a cellájába, és belökték rajta. Nem vámpírok, hanem halandó szolgák voltak, a vörösek ilyenkor már nem bírták volna el. A lány nem könyörgött, amikor rázárták az ajtót. Bár az egész testét betöltötte a kín minden apró mozdulatra, és üvölteni szeretett volna, most már néma volt. Rázárták a jéghideg cella ajtaját, és nem foglalkoztak vele többé. Nem volt értelme sikoltani.

Vámpír-érzékei nappal is működtek, de most nem volt képes koncentrálni rá. Csak halványan, a kínokon túl érezte, hogy társai a közelben vannak, valahol, de azt hitte, csak hallucinál, csak a reményeivel csapják be az érzékei. Ennyi erővel Shahinda és Lotus otthon is ücsöröghettek. Reina kezdte feladni a reményt, hogy valaha is érte jönnek. A szárnyai veszteségét még nem fogta fel, nem akart gondolni rá. Úgyis mindegy, ha itt kell meghalnia, csak legyen már vége…

A folyosón kiáltások visszhangoztak. Vagy talán csak a fejében hangzottak fel? Valaki segítségért üvölt. Egy semmivel össze nem téveszthető vijjogás, majd egy haragos „csend legyen” kiáltás… méltatlankodó hang, aki nem érti, mi a baj…

Reina elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy nem lehet valóság, amit hall. Már nem érdekelte a hátát maró fájdalom. Bele akart zuhanni ebbe az álomba, hiszen olyan szépnek tűnt…

Kardok, tőrök csattogása, egy fájdalmas üvöltés, de nem ismerős hangon, majd lassan elnémult minden. Reina csalódott. Az álom már véget is ért volna?

Nehéz léptek dobogtak végig a folyosón. Ismét jönnek érte, ismét kezdődik a kínszenvedés… de hát még nem lehet alkony, még alig kelt fel a nap, az ereje sem jött vissza. Ennyire elveszthette volna az időérzékét?

- Itt van bent…

- Ki tudod nyitni a zárat?

- Kulcs nélkül?

- Akkor törd fel!

- Az egész öntött vasból van, képtelenség nappal feltörni!

Mégiscsak az álom… akik jöttek érte, azok a barátai voltak. Ez nem lehet valóság, nem áltathatja magát vele. Csak a kín valóságos, és csak reméli a barátai hangját. Biztosan mindjárt elfordul a kulcs a zárban, és szembe kell néznie valamelyik vörös vámpír vérszomjas képével.

- Engedj oda!

Ez nem a barátai hangja volt, Reina mégis ismerte. A király… ez csak egy álom, de szép álom. Ismét elmosolyodott. Álmában maga a király jött el érte a barátaival… Milyen jó lenne, ha tényleg megtörténhetne…

A zár keservesen megnyikordult, ahogy a kulcs belecsúszott, majd egy hangos kattanással utat engedett a szerkezet.

- Ezt honnan szerezted?

- Az egyik hulla övéből, vajon honnan…

A hangok már sokkal közelebb voltak. Reina látta csukott szemhéján keresztül is, hogy a folyosó apró fáklyáinak fénye behatol a cellába egy keskeny sávban. Csak álom lehet… vagy talán ez már maga a halál. Szívesen elhitte volna, ha a hátában végre megszűnik a fájdalom. De a halál nem lehet ilyen szörnyű… hacsak nem a pokol felé veszi útját máris. Igazán remek, gondolta gúnyosan, de még az is csak jobb lehet ennél a vörös gyehennánál…



- Mi történt vele? – hőkölt hátra Lotus, amint meglátta Reina hason fekvő, bénult testét. A lány hátát két vérző seb csúfította el a lapockáinál, ahol éjjelenként a szárnyainak kellett volna lenniük.

Shahinda nyelt egyet.

- Letörték a szárnyait… - mondta megremegő hangon.

- Vissza fognak nőni, csak vigyük ki innen! – biztosította a többieket Maddock. A két férfi belépett a cellába, és a karjukba vették a nyöszörgő lányt. Reina hiába érezte, ahogy felemelik, még mindig képtelen volt magához térni, elfogadni, hogy ami történik, az valóság, nem csak egy álom…



A kandallóban hangosan lobogtak a lángok, falták az egymás tetejére rakott fahasábokat. Shahinda újabb vékonyra szelt tűzifát rakott a máglyára. A hang végre megnyugtatta őket, a kellemes meleg betöltötte a szobát. Maddock az ágyon ült, Reina mellett. A lány már nem nyöszörgött, az ájulás határán volt, és még mindig képtelen volt felfogni, hogy mi történik körülötte. A fájdalom nem hagyta semmi másra gondolni. Lotus egy támlás székre ült le, fordítva, mint általában, és az állát a háttámlára támasztotta.

Raymond csak most lépett be a szobába, és odalépett a királyhoz. A kezében egy ezüstszürke színű fiolát tartott.

- Ettől aludni fog egész estig – suttogta halkan.

Maddock bólintott, és átvette a fiolát a lány mesterétől. A szert felszívta egy fecskendőbe, és beadta Reinának.

A lányra jótékony, üres, fájdalom nélküli sötétség borult.