11. fejezet - Küldetés

Küldetés



Az utat három pihenővel fűszerezve tették meg. Lotus minden felszálláskor kifejtette véleményét a megnyúlt távolságokról, és a másik két lány bólogatva értett egyet szavaival. A királyi palota régen is nagyon messzinek tűnt számukra, amikor még egyetlen felszállással képesek voltak megtenni ezt a távot. Most, hogy sokkal hamarabb fáradtak el, már nem is mertek álmodni róla, hogy egy huzamban lerepülik.

Odabent Reina vezetésével mentek le a legalsó szintre, ahol Raymond már türelmetlenül várta őket.

- Majdnem elkéstetek… - fogadta a hármast a férfi. – Az avatás öt perc múlva kezdődik.

- Bocs… nem számoltuk bele a pihenőket – válaszolt fojtott hangon Shahinda.

A férfi csak a szemeit forgatta, de nem válaszolt. Beljebb intette őket a csarnokba, ahol a többiek már felálltak. Közel száz vámpír, nagyrészt fehérek várták az ifjú avatását. A szövetségesekhez két-két fehér szolga lépett oda, és adta rájuk az egyszerű, fekete köpenyt, majd a helyükre vezették őket. Reina a szeme sarkából látta, hogy a mesterük is elfoglalja a helyét a sorfalban, nem messze Maddock trónjától. A király még nem volt a teremben, a lány kíváncsisága pedig egyre fokozódott. Addig a néhány percig, amíg semmi nem történt, csak az utolsó, egymással váltott szavak is elhaltak, Reina némán állt a helyén, és igyekezett mozdulatlan maradni.

Halk, a föld mélyéről felszűrődő dobszó hangzott fel, és a vámpírok sorban egymás után jelenítették meg a szárnyaikat.

Maddock az ajtón lépett be, a karján vezetve elő az avatandó ifjoncot. Talisha vonásai most alig hasonlítottak az eddig látottakhoz, a lány az alkalomhoz illő, méltóságteljes arckifejezéssel lépdelt a király oldalán. Ez az avatás, az első lépések Reina szerint jobban hasonlítottak esküvőhöz, mint avatáshoz.

A király után hatalmas döndüléssel zárult be a terem kapuja, és ugyanabban a pillanatban el is tűnt a falban, mintha nem lenne kijárat innen. A föld mélyéről egyre erősödött a kitartó dobszó, lassan dübörgéssé fokozódva. A vámpírok szívverése akarva-akaratlan ráállt erre a ritmusra, fülsiketítővé fokozva azt.

Maddock biccentett Talishának, majd előre ment, és a trónjára ült le. A fehér vámpír megállt a terem közepén, és tekintetében büszke várakozás tükröződött. A lány egy hosszú, sötétkék ruhában volt, két méteres uszályt húzott maga után. A szárnyait csak most jelenítette meg, minek hatására a két oldalt sorfalat álló vámpírok közül többen összesúgtak.

Reina elmosolyodott. Megkedvelte Talishát, hiszen annak ellenére, hogy a lányból „angyalka” lett, soha nem viselkedett úgy, mintha annak is kellene maradnia. Bár a teste nem volt elég erős hozzá, ragaszkodott ahhoz, hogy kitanulja a különböző harcmodorokat, és Raymond teljesítette is a kérését. Talisha kis idő után egyedül járt vadászni, könnyedén ölt, és nem volt benne a fehérek általános búskomorsága. A szárnyai sem maradtak világos színűek, lassan sötétkékre változtak, ahogy a tudása fejlődött. Azonban nem tagadhatta le fajának sajátos tudásvágyát és álmodozói mivoltát. Egész heteket képes volt a szobájában egy könyv fölé görnyedve tölteni, nem foglalkozva a vadászattal és a mesterével. Csak akkor bújt ki onnan, ha társaság érkezett a házba, a szövetségeseket egytől egyik megszerette.

Reina még soha nem látta, hogy hogyan avatnak fel egy fehér vámpírt, és a hírek szerint ez az esemény arra sem volt méltó, hogy megnézze. Most azonban Maddock szólalt meg az emelvényről.

- Talisha különleges avatást kért. Mivel már évek óta nem született újabb fekete vámpír, és ez a lány alkalmasnak ítéltetett rá, ezért a kérése teljesülni fog ebben a teremben. Három próbát kell kiállnia, mint társainak, ám ezek közül csak az első lesz a fehér vámpírok számára megszokott, a másik kettő újdonságnak számít majd – mosolyodott el a férfi, és intett a kezével. Két fekete vámpír lépett ki a sorfalból.

Reina csak most látta, hogy Talisha hátát nem fedi a ruha. Emlékezett még, hogy az ő háta miért volt szabad az avatásakor, és jelen pillanatban őrültnek tartotta a lányt, ha ezt kérte…

A két vámpír a lány háta mögé lépett. Reina szemei is felfogták azt az alig észrevehető változást, ami jelezte, hogy egy vámpír szárnyai a gondolati síkról a valósra lépnek… de most nem kényszerítették Talishát, a lány maga döntött így.

- A fehér vámpírok avatásának utolsó felvonása… kezdjük így – mondta Maddock még mindig nyugodtan mosolyogva.

Reina hátán végigfutott a hideg a hátborzongató roppanás hallatán, ahogy letörték a fehér vámpír szárnyait, de Talisha nem üvöltött fel, bár a kezei ökölbe szorultak. Bár Reina oda sem mert nézni, az, hogy nem hallott fájdalomkiáltást, kíváncsivá tette. A fehér vámpír szárnyai gondolati síkon kezdtek kinőni, szemmel látható gyorsasággal, és már nem voltak sötétkékek… Talisha fekete szárnyakat kapott.



- Miért nem mehetünk még haza? – kérdezte Reina, mikor már vége volt az avatásnak, és a trónterem előtti kis szobában várakoztak. Raymond intette maradásra őket, de a férfinak most az újonnan avatott Talishával kellett maradnia, hiszen a lány is végigélte ugyanazt, amit a feketék szoktak.

- Maddock beszélni akar veletek – szólt vissza még az ajtóból Raymond, majd eltűnt a három lány szeme elől.

Shahinda mélyet sóhajtva leült egy karosszékbe, és Lotus is követte példáját. Csak Reina maradt állva.

- Mit akarhat Maddock? – kérdezte Lotus, aki még mindig nem tüntette el a szárnyait. Reina vállat vont.

- Nem tudom, de szívesebben látnám már az ágyamat… még épp hazaérnénk hajnal előtt, de ha még van valami mondanivalója, akkor jobb, ha el sem indulunk.

- Engem Talisha szárnyai is érdekelnének… - mondta Shahinda, jobb témát keresve. – Fehér vámpírnak még sosem láttam, hogy fekete szárnyai lennének.

- Én sem – vont vállat Reina. Látszólag egyáltalán nem érdekelte a téma.

- És amit vállalt… úgy látszik, hogy a kislány nagyon szeretne kitörni a fehérek korlátai közül – ütötte tovább a vasat a barna hajú lány, majd, ahogy Reina elhaladt előtte fel-alá járkálása közepette, a karjánál fogva lehúzta a mellette lévő karosszékbe. Reina megadóan ült le, és hátradőlt, a fejét is hátravetve.

- Igen, képzeld, én is ott voltam, láttam az avatást. Mi több, velem is megcsinálták ugyanezeket, hadd ne kelljen ezen meghatódnom…

- Érzéketlen dög… - forgatta a szemeit Shahinda.

- Nem érzéketlen, csak nem érdekel – mordult rá a fekete hajú lány. – Nagyon szép volt, meg minden, de én már szívesebben mennék haza… - tette hozzá vállat vonva. A mellkasán a következő pillanatban felragyogott a szövetség megkötésekor szerzett jel.

- Maddock hív minket – állapította meg Lotus, kirángatva barátnőit a kezdeti veszekedésből.

- Remek, már azt hittem, hogy itt tart ebédre is… - morogta Reina, és kihasználva az alkalmat azonnal felpattant a székről, és a keskeny ajtóhoz sietett. A másik kettő követte a példáját.

A trónterem már teljesen üres volt, csak a tűz lobogott fáradhatatlanul, annak ellenére, hogy a fehér szolgák már eltűntek a helyiségből. Maddock sem a trónján foglalt helyet, hanem hanyagul az ajtó falának támaszkodott. Most mintha elvesztette volna az avatás alatt felöltött természetellenes magasságát, csak a rég megszokott testtartás mutatta királyi mivoltát. A koronáját, amit csak ritka alkalmakkor volt hajlandó magára ölteni, most a kezében tartva lógatta maga előtt.

- Bocs az időhúzásért. – mondta nyugodt hangon a lányoknak, mikor azok végre beléptek – De amit most mondani akarok, azzal nem várhatok tovább, és az sem lett volna jobb semmivel, ha a többi nagyszájú és pletykás udvaronc előtt mondom – kacsintott Reinára.

- Most már kezd érdekelni, hogy miért nem alhatok a mai napon a saját kényelmes ágyamban – válaszolt Reina ártatlan arccal, de annál szemtelenebb hangon. Maddock harsányan felkacagott.

- Ilyen hangot is ritkán engednek meg a közelemben… - mondta, majd intett a lányoknak. – Gyertek, mutatni is akarok valamit – azzal elindult előre, a terem másik vége felé.

A három lány összenézett, de nem válaszoltak. Csak Shahinda vetett egy szigorúnak szánt pillantást a legfiatalabbra, de az ő arcát is a kíváncsiság uralta.

Maddock nem szólalt meg újra, amíg átvágott a termen. A trón mögül nyílt egy hasonlóan keskeny ajtó, csak oldalazva fértek be rajta, és kellemetlenül meg kellett roggyantaniuk a lábukat is. A király egy apró szobába vezette őket. A falakat ősrégi írás díszítette, amit a királyon kívül valószínűleg senki nem tudott volna megfejteni, lehetett az egy ősi titok, a vámpírok krónikája, de akár mézeskalács-recept változatok is. A szoba közepén, üvegbúra alatt egy könnyű, apró mintákkal díszített tőr fénylett. Ez az egyetlen, halványkék ragyogás adta a szoba világítását.

Maddock a helyiség másik végébe ment, hogy a három lány is beférjen. Shahindának jól láthatóan elakadt a lélegzete, és a másik kettő szeme is a tőrre szegeződött.

- Ez lenne az…? – kérdezte kíváncsian Lotus, az egyetlen, akit nem taglózott le az élmény.

- Igen, ez az a tőr – bólintott Maddock.

- De hogy került ide? Azt mondtad, hogy a vöröseknél van – szólt Reina.

- Két hete szereztem vissza tőlük, ne kérdezzétek, hogy hogyan – csóválta meg a fejét a király. A koronáját időközben hanyagul ráakasztotta a csuklójára. – Eddig egy északi csoportnál volt, amelynek tagjai végre szétszéledtek. A tőrt majdnem elpusztították, de az őrzője egész biztos, hogy nem köztük volt. Már négyezer éve nem az őrzőknél van, és itt legalább biztonságban tudjuk.

- De az őrzője nélkül ki fog aludni…

- Csak akkor, ha az a vámpír meghal – Maddock a tőr alatti kis asztalra támaszkodott, így hajolt közelebb a lányokhoz. – Egy feladatot akarok rátok bízni, jobban mondva kettőt, bár összefüggenek. Keressétek meg az éjszakai őrzőt, és hozzátok elém. Egy vörös vámpír. Az egyetlen ismertetőjele a mellkasán, a szíve felett egy sebhely, amely sosem tűnik el. Ez a vámpír most, ha jól sejtem, elnyomás alatt van, az életereje fogytán, habár csak húsz éve vette át a feladatot. A tőr éjszakánként is egyre halványul. A másik pedig… - vett nagy levegőt a férfi, és Reina szemébe nézett – Meg kell találnotok azt a lányt, akiben a nappali erő született újjá. Tudom, hogy él, ezt jelzi, hogy az éjszakai erőnket minden nap egy kicsivel hamarabb veszik el, és egy kicsit később kapjuk vissza. Ha megtaláljátok a lányt, tedd vámpírrá, Reina! Különben a tízezer éves fajunk örökre eltűnik a föld színéről.

- De miről ismerjük meg? – nézett értetlenül a lány a király szemébe.

- Ez a lány haldoklik, egy eddig nem ismert halálos betegségben. Ne próbáljatok orvosi szenzációk között nyomozni, azokkal tele vannak a halandók újságai nap mint nap, és pont ennek nem fognak különösebb jelentőséget tulajdonítani. De a lány szíve tudatlanul is a vámpírok felé húz.

- Csak innen ismerjük meg? Hisz annyi haldokló vágyik halhatatlanságra! – fakadt ki kétségbeesetten Lotus. Maddock egy pillanatra becsukta a szemét, Shahinda pedig egy szigorú pillantással hallgattatta el barátnőjét.

- Maddock, valami közelebbit nem tudnál mondani róla? Így egész biztos, hogy nem fogjuk megtalálni.

- Rendben, bár nem hiszem, hogy túlzottan megkönnyítené a keresést. A lány éjszaka él, nappal alig merészkedik ki az utcára, vagy bárhová, hisz a bőre érzékeny a fényre. Halandóknál is egyre gyakoribb betegség… Megláthatjátok benne a lehetséges vámpírt, hogy a három közül melyik fajba tartozik, nehéz lesz behatárolni. Hasonló, talán, mint Talisha, aki különleges módon fehérnek született, de a lelke fekete. Ebben a halandóban a vörös vonásokat láthatjátok meg. Vezessenek a megérzéseitek, bízom benne, hogy sikerrel fogtok járni!

- És ha nem találjuk meg? – kérdezte Reina. Maddock keserű mosolyra húzta a száját.

- Akkor a halálával nem csak a nappali erőnk vész el örökre, de ezúttal vele együtt hal meg az éjszakai őrzőnk is.



Felicyta dühében csapta be maga után az ajtót. A megszeppent szolgái értetlenül meredtek rá, hiszen a fogoly, a fiatal kis fehér vámpír vére tökéletes volt még a második napon is, nem érthették, hogy vezérüket miféle lelki kínok gyötrik.

A nő senkinek sem árulta el, egész eddig, hogy milyen híreket kapott északról. Most azonban az egyetlen lány, akivel megosztotta titkainak kis részét, ugyanabban a szobában ücsörgött, ahová ő is be méltóztatta tenni a lábát.

- Min húztad fel magad ennyire? – kérdezte félvállról Amalie, és az apró köves gyűrűt visszahúzta az ujjára. Szemmel láthatóan nem hatott meg a főnök megjelenése.

- Ne érdekeljen! – vágta oda Felicyta, és átvágott a szobán, egyenesen megcélozva a túlsó ajtót, ami a fürdőszobára nyílt.

- De, most már kezd érdekelni – emelte fel a fejét Amalie, és kivételesen valódi kíváncsiság tükröződött az arcán.

- Jó. Ha ennyire érdekel, akkor megosztom veled. Eltűnt a tőr – fújtatott Felicyta, és ezzel le is rendezte a tájékoztatást.

Amalie úgy pattant fel a székről, mintha hirtelen felforrósodott volna a feneke alatt.

- Eltűnt? Ezt hogy érted? Ki vitte el? Kinek lett volna hozzá hatalma, hogy magával vigye? – tette fel a kérdéseit gyors egymásutánban, és mikor utolérte Felicytát a fürdőben, erővel fordította maga felé.

- Maddock, valószínűleg. – válaszolt kelletlenül a nő, és megnyitotta a vízcsapot. Sűrű, sárgás folyadék kezdett csurogni a kőből kifaragott kádba.

- Ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled! – toporzékolt Amalie.

- Ha megőrjítesz a rikácsolással, akkor sehogy sem fogod kihúzni belőlem – válaszolt nyugalmat erőltetve magára Felicyta, és egy hideg mosolyt villantott barátnője felé.

- Jól van… - vett mély levegőt Amalie. – Akkor most már elmondod? – kérlelte a nőt.

- Az északiaktól tűnt el a tőr. Azok a fekete barmok kiirtották a fél csapatot. A többiek, vezető nélkül szétszéledtek, Maddock nagy-kegyesen bement, és elvitte a tőrt. Ennyi. A részleteket nem tudom, ez is csak pletyka, lehet, hogy a király a közelében sem volt az egésznek.

- És akkor most… hol lehet?

- Jó kérdés, valószínűleg a királyi palotában.

- Akkor onnan kell visszaszereznünk! Az a tőr hétezer éve a vörösek birtokában van, nem hagyhatjuk annyiban a dolgot…

- Ne feledd, hogy maga Maddock adta ki a parancsokat a vörösek kiirtására – mondta az arcán egy bájosnak is beillő mosollyal Felicyta, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Amalie kérdezett volna még, de jól ismerte már a nő ezen arckifejezését, hogy tudja, felesleges minden további faggatózás. Felicyta nem fordult felé többet, jobban lekötötte a kádban gőzölgő, jobb híján víznek nevezett folyadék, és egy intéssel adta barátnője tudtára, hogy tűnjön kifelé a fürdőből. Amalie az ajkába harapva teljesítette a néma parancsot.