12. fejezet - A csel

Néha Maddock is magányra vágyott. Most, hogy végre, három hosszú és sűrű nap után kiszabadult a trónteremből, nem maradt a kastélyban. Már minden vágya volt, hogy egyedül sétálhasson le a város szélén lévő, régi várromhoz.

Még emlékezett rá, mikor ez a vár teljes pompájában állt, és négy bástyája felkiáltójelként szolgált minden ellenségnek. A lakói úgy nyüzsögtek bent, mint méhek a méhkasban, a palota pedig a végletekig kifinomult uraságok lakhelyéül szolgált. Aztán egyszer csak vége lett… elég volt egy ellenséges sereg, néhány ágyú, íjak, kardok… A vámpírkirály percre pontosan tudta volna megmondani, hogy mikor zúzták porrá a köveket, hogy mikor bukott el ez a vár, amely otthont adott az évszázadokkal ezelőtti városnak.

De Maddock máig szerette a helyet, annak ellenére, hogy a rom az utóbbi évtizedekben turistaközpont lett, egy látványosság, ahová kirándulócsoportok érkeztek minden nap. A bejáratokat kutyák őrizték, nehéz vaskapu állt mindenhol, néhány helyen kamerákat szereltek fel, hogy senki ne törhessen be.

De mindez nem tarthatta vissza a vámpírok királyát. Már rég tudta, hogy melyek azok a helyek, amelyeket nem védtek eléggé a halandók a betörők ellen, és hogy mindezeket csak fentről, szárnyakon lehetett megközelíteni.

Felicyta senkihez sem szólt út közben, ahogy határozott léptekkel, felvetett fejjel ment végig a föld alatti létesítmény folyosóin. Bár a legtöbb szolga utána fordult, és sokan fejet hajtottak előtte, ő most egy pillantásra sem méltatta őket. Már pontról pontra készen állt a terve, amelyet senkivel sem osztott meg, és amelyet ő maga akart végrehajtani. Ahogy leszállt az éj, már szárnyra is kelt.

Azt, hogy Maddock hová jár, ha magányra vágyik, réges-rég kifigyelte, és máig közszájon forgott. Most csak a férfival akart találkozni, és hogy pontosan mit is szeretett volna, azt igyekezett elrejteni a tudata legmélyére, hogy még a király se tudja kiolvasni a gondolatai közül.

Maddock többször adott hálát az égnek, hogy az erődítmény legmagasabb és egyben legerősebb bástyája épen maradt, és azért is, hogy életveszélyes mivolta miatt lezárták a turisták elől. A felújítási munkálatok késtek, hisz nem volt rá elég pénz. A padló itt roskadozott, nem lehetett tudni, hogy mikor omlik be a lábak alatt. A lépcső az alsó szinteken teljesen beomlott, csak fentebb voltak meg a maradványai. A tetőről egy csapóajtón át lehetett bejutni a felső szobába, valaha létrán keresztül, most néhány méteres ugrással.

Maddock olyan könnyedén érkezett meg, hogy a lába a rég lerakódott port sem verte fel. Hangtalanul ugrott le kedvenc tornyába, hogy végre egyedül lehessen az éjszakában, és a városra néző ablakon kinézve elmerülhessen csapongó gondolataiban.

De most először nem volt egyedül…

Felicyta elmosolyodott, ahogy meglátta a férfit, de a szemei nem tükröztek örömet. Maddock meglepődve fordult felé.

- Mit keresel itt? – kérdezte számon kérő hangon. Felicyta nem válaszolt, csak egy lépést tett a férfi felé. Ugyanolyan könnyedén lépkedett az évszázados padlón, mint a király.

- Téged kereslek… jobban mondva, vártalak – szólt Felicyta sejtelmes hangot megütve. Maddock felvonta a szemöldökét.

- És ugyan mit akarsz tőlem, pont most, és pont te? – kérdezte gúnyosan, és végigmérte a nőt. Felicyta nem jött zavarba, bár most olyan ruhát viselt, amelyet vörös létére sem vett volna fel némi önmeggyőzés után. A ruha, ha egyáltalán annak volt nevezhető, majdnem mindent látni engedett belőle. Egy rövid szoknya lengte körül a csípőjét, és onnan két vékony pánt futott felfelé, amely kihangsúlyozta melleit. A ruha stílusosan vörös selyemből készült, pontosan abban az árnyalatban, amelyben Felicyta haja és szemei is csillogtak. A lábain egy-egy hosszú szárú, magas sarkú csizmát viselt, mely egész a combjai közepéig futottak fel. Apró rést hagyott csak szabadon a lábszárából, de ez a hely odavonzotta a férfiak tekintetét.

Még maga Maddock sem volt képes ellenállni, a nő karcsú alakja megbabonázta egy pillanatra. Erőt kellett vennie magán, hogy elfordítsa a tekintetét.

- Csak szeretnék beszélgetni veled… mi még soha nem beszéltünk igazán – duruzsolta Felicyta.

- Mert soha nem volt miről beszélnünk – jelentette ki keményen a király, és az ablakhoz lépett. Nem akart tudomást venni Felicyta jelenlétéről, bár minden érzéke kiélesedve figyelte a nő rezdüléseit. Felicyta nem tudott úgy levegőt venni, hogy a király fülei ne hallják meg.

- Kérlek, ne fordulj el… - játszadozott tovább a nő. – Most te vagy az egyetlen reményem… Kérlek.

Maddock nem válaszolt. Hallotta, de nem látta, hogy Felicyta odalép mellé, és hogy felemeli az egyik kezét, mintha át akarná ölelni. Az érintés a vállán, majd egy aprócska tű hegye…

A király megpördült a tengelye körül, és izzó tekintettel nézett szembe a vörös vámpírral, miközben elkapta a karját. Erősen megszorította, talán túl erősen… hallotta, ahogy a csontok összeroppannak a markában. Felicyta arcát egy pillanatra eltorzította a kín, de nem sikoltott fel.

- Milyen méreg? – kérdezte a király fenyegetően. Legszívesebben azonnal megölte volna a vörös ördögöt, mielőtt a méreg hatni kezdene… de az annyira gyors volt, hogy azonnal érezte a hatását. Felicyta arcára visszatért a hideg, örömtelen mosoly.

- Majd meglátod… - suttogta halkan a nő. Maddock szemei előtt összemosódtak az éjszaka árnyai, Felicyta arca is egyre homályosabbá vált. Érezte, ahogy a nő közel hajol hozzá, és megcsókolja… képtelen volt ellenkezni, csak tudata mélyén akarta eltaszítani magától.

- Egy csepp vért adj nekem… csak egy egész pici kortyot, hogy a sebem begyógyuljon. Tudod, hogy én milyen lassan gyógyulok… - duruzsolta a csók közben. Homályosak voltak a szavai is, csak hangok egymás után, kusza értelemmel. Apró fájdalom Maddock ajkain… néhány csepp vér.

Felicyta karjában azonnal összeforrtak a törött csontok, de a nő nem lépett hátrébb. A kis méreg hatása nem tartott sokáig, és tudta, hogy felajzza majd a férfit, és közben a nyelvét is meg fogja oldani, amint Maddock látása és gondolkodása kitisztul, csak épp annyira, hogy még ne vegye észre a méreg hatását…

Felicyta lassan végighúzta immár ép kezét a király felsőtestén, és átkarolta a nyakát, még közelebb húzódva hozzá. A csók egyre hevesebbé vált, és Maddock képtelen volt ellenállni ösztöneinek. Szinte falta a nő ajkait, villámcsapásként érte annak érintése, az ujjai, a meztelen bőre, ölének puhasága.

- Hová rejtetted a tőrt? – hallotta a távolból a kedves hangot. Mintha hívogatná… nem követelt választ, csak kért. Az ágyékában szikrázott a vágy.

- Hol van, kérlek, mondd meg – ismét a kellemes hang, melyre tudta, hogy válaszolnia kell, de nehéz volt most formálnia a szavakat. A padló deszkáinak érdességét érezte a hátán, de ugyanakkor két apró kéz simogatta.

- A palotában – válaszolt lihegve – A trónterem melletti kis szobában, ahová csak én tudok bejutni.

Testében őrjöngött a vágy. A hold a szemébe sütött, le kellett hunynia a pilláit. Kezei vándorútra indultak, a nő bőrét érezték maguk alatt. Simogatott, és ugyanakkor őt is simogatták. Oh, magas egek, milyen mennyei, milyen csodálatos…

- Hogy szerezhetem meg?

Ismét a kérdés, halk, puhatolózó, hívogató. Érzékei fájdalmasan lüktettek, hogy még mindig nem kapták meg, amit követeltek. Meztelen test a meztelen testhez olvadva… fehér és vörös bőr.

- Ki vagy, aki meg akarod szerezni? – kérdezte, csak azért, hogy tudhassa a pontos választ.

- Felicyta. Vörös vámpír, egy vörös csoport vezetője – hallotta a suttogást a fülében, lágy vízcsobogást, vijjogó madarakat, éjszakai bogarak zümmögését, a padlódeszkák vetemedését, korhadását… És érezte a vágyat, a szerelem hatalmát. Milyen gyönyörű, s milyen szörnyűséges…

- Te nem teheted be oda a lábad… sajnálom, de ha te vagy az, akkor nem szerezheted meg – a meggyőződés.

- Valami útja csak van – hitetlenkedő szavak, útmutatást várva. Forró, lüktető test zárja körül azt a tagját, amely csak örömöket hozhat. Teste ívbe feszült, és hosszú, kéjes nyögés hagyta el ajkait.

- Van… megtalálhatod, ha bemész a palotába. Az őrök nem figyelnek mindig… ohh… - lágy ringatózás, gyönyör, gyönyör, gyönyör…

- Folytasd, kérlek, hogy szerezhetem meg?

- Ha a nap első sugaraival lépsz be, az őrök nem figyelnek, menj le a trónteremhez… és ott… ott a trón jobb oldalán… egy rejtett ajtó… lépj rá a tróntól harmadik kőre a padlóban. Csak négy van, megtalálod… és kinyílik az ajtó. És ott… - képtelen volt tovább mondani. Üvöltött, a vágytól, a beteljesedéstől, a mennyek végtelen hatalmától. Olyan gyönyör volt, amit soha nem érzett. Tagjait szaggatta, a bőrét égette, a csontjait olvasztotta meg a magasság és a mélység e tökéletes találkozása.

Visszahanyatlott a padlóra, becsukta a szemeit. Már vége volt, csak egy pillanatig tartott, vagy talán egy évezredig… Apró csók az ajkain.

- Köszönöm, királyom.

Nevetés. Gúnyos, de örömteli. Diadal… nem az ő diadala, a másiké… a vörös szörnyetegé. A padló porának súrlódása, puha anyagokat húznak rajta, emelnek fel. A bőrre tapadó ruha semmivel össze nem téveszthető hangjai, cipzár zöreje.

Még mindig megtörten hevert a padlón, mozdulatlanul. Könnyed léptek apró koppanása az évszázados deszkákon. A holdvilág, kecses, soha meg nem szűnő, lágy fény. Már nyitva bírta tartani a szemeit.

- Felicyta! – üvöltötte. Dühöt érzett, mindent elsöprő haragot. A deszkák megrepedtek körülötte, néhány leszakadt, és a mélybe hullott. Őt sem tartotta már szinte semmi. A szörnyeteg felugrott, hogy elérje a kijáratot, de Maddock még épp idejében rugaszkodott utána. A nő bokáját tudta megfogni.

Pillanatnyi küzdelem, kapaszkodást, kapálózás… de Felicytának nem volt esélye. Maddock nevetett.

- Nem viszed magaddal, amit kiszedtél belőlem. De köszönöm az élményt, nem felejtem el, ígérem – már zuhantak. Maddock könnyedén, nem riadva vissza a mélységektől, Felicyta sikoltva.

Az legalsó emelet, az utolsó ép szint a földön volt.

- Jó csel volt, el kell ismerned – zihálta a nő, amint szilárd talajt érzett a lába alatt.

- Elismerem. De ez nem változtat az ítéletemen.

- És mi az ítéleted, királyom? Börtön? Meghurcoltatás? Örök rabság egy apró cellában? Szégyenketrec?

- Halál.

Felicyta szíve a király markában adta fel a végtelen dobogást. A nő feje hátrahanyatlott, mit sem értő arcáról nem tűnt el a döbbenet… csak a hirtelen felcsapó lángok oltották ki az éjszaka fényét a szemében, míg porrá hamvadtak csontjai.