14. fejezet - Charlotte

- Amalie-nek hívják, és a hatalma soha nem vész el a kelő nap sugaraival. Vörös vámpír, ezt gondolom, tudjátok. Az éjszakai őr tehetsége ezerévente száll mesterről tanítványra. A mostani mindössze húsz éve vette át a szerepet, és az erőt vele együtt, és ha lejár az ideje, akkor tovább kell majd adnia a tanítványának. Ám, hogy ezt az időt megérik-e a vámpírok, azt már én magam is kétségbe vonnám. Ha nem találjátok meg a nappali őrzőt, minden erőnk elvész a halálával. Gyenge, az árnyékok közt bujkáló halhatatlanok leszünk, erőtlenek ahhoz is, hogy a halandóktól elvegyük a vért, vagy hogy új vámpírokat teremtsünk. El kell majd tűrnünk, hogy néhányunkon kísérletezzenek, hogy vajon mi lehet örök fiatalságunk titka – feltéve, hogy ezt az adottságot nem veszítjük el. Meg kell találnotok Nyx-t, a nappali őrzőt, vagy egyszer és mindenkorra vége a vámpírok fajának.



Három újabb nap telt el, de Reina még mindig kristálytisztán emlékezett a király szavaira. Azóta, hogy minél hamarabb megtalálhassák Nyx-t, a szövetségesek fáradhatatlanul kutattak az emberek között, olyat keresve, aki legalább egy kicsit is megfelel a leírtaknak. Reina bejárta a kis és nagyvárosokat az ország határain belül, szemügyre véve mindenkit, akit csak meglátott, és minden hajnalban fáradtan tért haza.

Lotus a környező országokat repülte körbe, megkeresve a legkisebb, legeldugottabb falvakat is, majd minden hazaértekor a fáradtságos munka miatt nyafogott, és ahogy megjegyezte, hogy semmi eredményt nem ért el, már vonult is aludni, nem foglalkozva azzal, hogy Amalie bármikor újra felgyújthatja a kúriát. A szövetségeseknek mindig nyugtalan volt az álmuk a tűz óta, de ha tovább akartak keresni, akkor ki kellett pihenniük magukat.

Egyedül Shahinda nem tért vissza a napfelkelték eljövetelekor. Ő a távolabbi földrészek körül repkedett, magasan a levegőben, onnan pásztázva az alvó és éber emberiséget, és ha eljött a hajnal, más vámpíroknál keresett menedéket.

A Szövetségesek megegyeztek abban, hogy az őket összekötő jelképpel jeleznek majd egymásnak, ha valamelyikük megtalálta Nyx-t, de a jelzés minden nap késett.



Lotus figyelt. Egy kis kápolna ajtajában állt, a hosszú repülés után megpróbálta összeszedni magát. A halandók nem látták meg az árnyékban megbújó vámpírt, nem tudtak jelenlétéről, arról, hogy egy felszentelt helyre tette be a lábát. Lotus mindig kereste az efféle búvóhelyeket, szeretett ott vadászni, ahol a halandók biztonságban érezték magukat holmi koholt babona védelmében.

A jobb oldal felől egy keskeny, sikátorszerű utcácska vezetett enyhén felfelé. Puha léptek hangjai törték meg az éjszakai csendet, ahogy egy lány közeledett, vékony talpú cipőben, vagy talán mezítláb. Halk szuszogás hallatszott ugyanakkor, egy hajléktalan feküdt a földön, álomtalan álomba merülve, összegöngyölt rongydarabra hajtva a fejét. A rongydarabból némi pénz hullott ki álmában, egy, talán két napra elegendő „vagyon”. A sikátorból közeledő lány lehajolt a pénzért, és óvatosan, hogy a hajléktalant fel ne ébressze, közelebb lopakodott hozzá. Apró, munkát sosem tapasztalt kezei összeszedték a kihullott aprópénzt, és a markában tartották. Egy darabig azon gondolkozott, hogy talán végeznie kellene szegény hajléktalannal, de utána elvetette az ötletet. Nem szerette volna megkockáztatni, hogy a férfi felébredjen, és zajt csapjon, segítséget hívjon, másrészt nem volt nála fegyver, amivel gyorsan végezhetett volna a hajléktalannal. Hagyta hát az álmodót tovább aludni, és kilopózott a sikátorból. A lopott pénz, összes vagyona a zsebében pihent.

Ahogy a lány kilépett az utcalámpák halovány fénykörébe, a sápadt arca szinte világított az éjszakában. Ritkás, fekete haján meg-megcsillant a fény, a szemei zöld szikrákat vetettek, dühösen a világra.

Lotus önkéntelenül megmozdult a kápolna árnyékában. Elhamarkodott mozdulat volt, az idegen lány azonnal észrevette, de szerencsére nem menekült el. Lotus figyelt és fülelt: hangos gondolatok árulták el a lány fejében a Charlotte nevet. Ez csak a halandó név, amit el fog veszíteni, amint vámpír lesz… És körülötte vöröses izzás, egyértelmű, megcáfolhatatlan jele annak, hogy a lányból vörös vámpír válna, talán nem is akármilyen…

Charlotte nem szerette, ha figyelik, de most kifejezetten örült neki, hogy a hajléktalan férfit aludni hagyta, most talán még inkább a figyelem központjába került volna. Megfordult, és megpróbált minden feltűnés nélkül átsétálni a tér másik oldalára. Szeretett volna eltűnni az újabb szűkös utcában, mielőtt ez a nő, bárki is legyen, követni kezdi. Lotus azonban nem adta fel. Szent meggyőződése szerint ez a lány, ez a Charlotte volt az, akit kerestek: a nappali őr, a lány, aki vámpírként a Nyx nevet fogja kapni. Utána indult, és megszaporázta lépteit, majd csakhamar beérte a halandót. Nem akarta, hogy az első pillanatokban kitudódjon, hogy nem ember, rejteni próbálta a fogait, és a szárnyait teljesen eltüntette a hátáról. Csak a bőrén nem tudott változtatni, de a lámpák jótékony, sárgás színű fényében kevésbé ütött el bármely más halandótól.

Charlotte megpördült, mielőtt Lotus megszólíthatta volna, és ellenségesen meredt a vámpírra.

- Miért követsz? Mit akarsz tőlem? – vakkantott rá, mire Lotus hátrahőkölt egy pillanatra. A lány a legkevésbé sem volt kifinomult beszéde alapján.

- Csak… - a vámpír kereste a szavakat. – Szeretném, ha velem jönnél.

- Veled mennék? – kacagott fel gúnyosan Charlotte. – És te honnan jöttél? Az árvaházhoz tartozol? Vagy rendőr vagy? – a lány hangja gyanakodóvá vált. Lotus megrázta a fejét.

- Egyik sem, de majd meglátod…

- Azonnal mondd meg, hogy honnan jöttél, és mit akarsz tőlem! – rivallt rá Charlotte, és Lotus egyre bizonyosabbá vált, hogy Nyx áll előtte, de nem tudta, hogy mit kezdjen a lánnyal.

- Nézd, beszélni akarok veled, és erre jobb helyet is tudok, mint ez…

- Felejts már el! – kiáltott dühösen Charlotte. Szemmel láthatóan nem akaródzott neki ismeretlenekkel szóba állni, Lotust faképnél hagyva indult tovább az egyre szűkülő sikátorban.

- Ez zsákutca – jegyezte meg a vámpír, de nem indult utána. Már rég megérintette mellkasán a jelképet, és tudta, hogy ezzel felizzott két szövetségeséé is. Shahinda és Reina minden bizonnyal elindultak már.

- Ismerem a környéket – szólt hátra Charlotte, de Lotus csak kacagott rajta. Tudta ő maga is, hogy a sikátor hová vezet, de a következő pillanatban már a szárnyait használta, és felrepült, halandó szemmel követhetetlen sebességgel, és a sikátor túlvégén szállt csak vissza, pontosan Charlott elé. Most nem vesződött vele, hogy eltüntesse a szárnyait, azok a gondolati síkon megmaradtak a hátán. Kíváncsi volt rá, hogy vajon a lány látni fogja-e őket.

Charlotte szemeiben őszinte döbbenet tükrözött, amint meglátta maga előtt a vámpírt. Az itteni erős, újfajta lámpák fényében kitűnt a különbség: Lotus bőre mélykék árnyalatú volt.

- Ki vagy te? – a lány hangja hisztérikussá fokozódott. Két lépést hátrált, mint aki nem tudja, hogy elszaladjon-e, s ha így is tenne, vajon lenne értelme. Lotus már nem szégyellte kivillantani a fogait.

- Vámpír vagyok, olyan, amilyen te is leszel, kislány, akkor is, ha nem tetszik.

- Őrült vagy! – sikoltotta a halandó lány, de nem mozdult. Nem vette észre a szárnyakat, Lotus többször látta már a halandók szemét értetlenül megvillanni, és Charlotte semmi hasonlót nem tett.

- Nem vagyok őrült, hát nem látod? – kérdezte Lotus, és vicsorra húzta a száját. Charlotte rémült sikolyt hallatott, és hitetlenkedve meredt a vámpírfogakra. Dermedtségén azonban erőt vett kisvártatva, és megpördülve futásnak eredt, vissza a sikátorban.

Lotus nem habozott, villámgyorsan eredt a lány után, és néhány lépés után beérte. Mivel a halandó nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megálljon, Lotus ellökte, de a vámpír ügyetlenségének köszönhetően együtt zuhantak a földre. Lotus kihasználta a helyzetet, hogy most olyan közel volt Charlotte-hoz, és minden magyarázat nélkül a nyakába mélyesztette a fogait.

A lány izmai megfeszültek, felsikoltott a váratlan fájdalomtól újra, de senki nem sietett a segítségére, mintha meg sem hallották volna. Lotus apró kortyokat ivott, nem akarta megölni, sem pedig túlzottan legyengíteni a lányt, akiből majd vámpírt fognak csinálni. Elengedte hát a magában vívódó halandót.

- Elhiszed már? – suttogta, a halandó füleknek alig hallhatóan. Charlotte azonban megértette a szavait. Egy-egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és hullott az esőt alig látott kockakövekre. Némán bólintott, de mozdulatlan maradt a hideg járdán.



- Tehát ő lenne Nyx? – kérdezte felvont szemöldökkel Reina, mikor Lotus végre hazavitte a koszos kis csavargót. Charlotte szemei a tolvajok fürgeségével jártak ide-oda az ízlésesen díszített nappaliban, mozdítható, mi több, eltulajdonítható tárgyat keresve. Egy pillanatra megnézték maguknak a kérdezőt, de hamar elsiklottak vonásai felett.

A másik vámpír azonban hevesen bólogatott.

- Igen, most találtam meg végre. Shahinda ugye hamar hazaér? Most már felesleges keresnie.

- Örülnék, ha így lenne… - mosolyodott el végre őszintén Reina, és kezet nyújtott a halandónak.

A lány futó pillantást vetett rá, majd villámgyorsan igyekezett kiolvasni a vámpír tekintetéből, hogy ezt a gesztust barátinak vagy ellenséges csapdának értelmezze, de végül megragadta a békejobbot. A szorítása még Reina számára is erős volt, ha nem is fájdalmas.

- A nevem Reina – mutatkozott be az illemszabályoknak megfelelően.

- Charlotte – nézett végre a lány a vámpír szemébe, és a vörös, szikrázó szempár végre fogva tartotta a tekintetét.

- Remek, Lotus szerint te leszel a nappali őrző… - kezdte Reina, de a halandó lány, miközben elrántotta a kezét a vámpírétól, a szavába vágott.

- Miféle nappali őrző lennék én? Nem vagyok éjszakai bohóc! A cirkuszt védjék csak a vadállatok, nekem nem kell!

- A vámpírok erejének őrzője… mihelyst te is hozzánk tartozol majd, az erőnk nem fog eltűnni nappal.

- Mér’, eddig eltűnt? – nézett rá értetlenkedve Charlotte, és a szemei sötét butaságot tükröztek, semmi mást.

Reina sóhajtott, és jelentőségteljes pillantást vetett Lotusra. Barátnőjén látszott, hogy nem lehet megrengetni hitében, hogy Nyx csak egy van, és ő azt a lányt találta meg, akit kellett. Ha így volt, még nagyon sok mindent kellett elmondaniuk Charlotte-nak…



Shahinda csak másnap ért haza. Az erővesztés pillanatában lépett be a szövetséges házába, és megborzongott az idő előrehaladtával egyre kellemetlenebbé váló érzéstől. A ruhája tépetten lógott rajta, és hullafáradt volt az egész napos utazás után. A nappaliba ment, ahol a másik két lány várt rá.

- Sziasztok – köszönt szélesen elmosolyodva, és megvárta, míg a barátai a külsejétől elborzadva, félszegen köszönnek vissza. – Jól hallottam? Megvan végre?

Lotus határozottan bólintott, Reinától viszont csak egy hitetlenkedő fintorra és tarkó-vakarásra futotta.

- Nem tudom, hogy ő lesz-e az, de amint átváltozik, kiderül – magyarázta a legfiatalabb lány. - Maddock üzente, hogy ha végre hazaérsz, hárman együtt vigyük hozzá. Charlotte még jó állapotban van, a betegség nem gyűrte le, úgyhogy nem számít, ha várunk még néhány napot.

- És ha elé visszük, akkor egész biztos, hogy vámpír lesz belőle – tette hozzá Lotus. – Ha mégsem ő Nyx, akkor ráér később meghalni, de biztos vagyok benne, hogy ő az…

- Ebben akkor legyél biztos, ha bebizonyosodott végre – intette le Shahinda. – Ne ragaszkodj ennyire az elmélethez, mert még rosszabb lesz csalódni.

Lotus sértődötten felmordult, és a figyelmét az előtte álló pohár vérnek szentelte. Shahinda átvágott a szobán, és a vitrines szekrényből kivett egy doboz cigarettát. Mihelyst meggyújtotta, jólesően szívott bele.

- Mi történt veled? – kérdezte kicsit aggodalmas hangon Reina, ahogy ismét végigmérte Shahinda ruházatát. A nő felköhögött a cigarettafüsttől, nappal nem szívesen dohányzott a gyengébb szervezete miatt.

- Semmi különös, csak nem jártam butikokba – nyögte ki, mikor már nem fulladozott. – Próbáljátok ki egyszer, milyen körbejárni egy egész földrészt három éjszaka alatt, és nappal halandóktól kérni bebocsátást. Az első alkalom után kinyírtam a családot, ahol aludni akartam, és kipakoltam a szekrényt, csak a hazaúton siettem, és a szélnek az útjában voltak a ruháim.

- Így már értem – kuncogott Reina, és intett Shahindának, hogy üljön le végre. A nő helyet foglalt, és maga elé húzott egy hamuzót.

- És hol van a leányzónk? – kérdezte ismét elmosolyodva.

- Alszik – jelentette ki Lotus, és nem is mondott többet róla.

- Állítólag a betegsége miatt muszáj aludnia délig, mindezt akkor hiszem, ha egy orvos is kijelenti. Gyakorlatilag sokáig marad fenn velünk, és mikor kimerül, elhúz aludni, nem szokott felkelni dél előtt…

- Kár… pedig megismertem volna, ha már hazarángattatok miatta – morogta Shahinda. – Ti is olyan fáradtak vagytok, mint én? – kérdezte reménykedve, hogy végre viszontláthatja a szobáját. A másik kettő bólintott, bár nem kerestek tovább, így az éjszakájuk sokkal kevésbé volt kimerítő, de a nappalt nem bírták ébren tölteni.