18. fejezet - Jövő és múlt

- Legalább üzenhetett volna, ha kimarad – morogta Shahinda, de a barátnője csak legyintett.

- Szinte soha nem szokott üzenni… és gondolom, ismét jól elvan egy halandó lakásban, majd hazaér, ha akar – mondta könnyedén Lotus, és minden figyelmét egy listának szentelte, amelyen sorban pipálta ki a neveket. Shahinda csak egy pillantást vetett rá, és azonnal rájött, hogy valamelyik ország városnevei voltak, és a barátnője azokat a helyeket jelöli meg, ahol már biztosan átfésült minden halandót. Ő nem vezetett hasonló listát, bár ezt a hiányosságot Lotus többször az orra alá dörgölte.

- Jó lett volna, ha visszatér… még ma indulni akartam tovább – sóhajtott Shahinda.

- Egy kis pihenés neked is kijár… és ez kivételesen lehetne két éjszaka, nem csak fél, ahogy szoktad – vont vállat Lotus. – Az az őrült majd jön, ha eszébe jutunk.

- Szerintem bajban van…

- Jelzett? Még a jelünk se villog, úgyhogy nincs semmi baja – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a vörös hajú lány. Shahinda hirtelen fordult ismét a barátnője felé.

- Akkor mivel magyarázod, hogy hiába próbálok neki üzenni, nem válaszol? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán célba érnek az üzeneteim.

Lotus elgondolkodott egy pillanatra, a lista már nem kötötte le a figyelmét. Végre hajlandó volt a barátnőjére nézni, és beharapta az ajkát. Ő is megpróbált elküldeni egy üzenetet Reinának, csak azért, hogy jelentést kérjen, de a lány mintha meg sem hallotta volna, nem válaszolt.

- Már rég jelzett volna… - motyogta végül.

- Épp ezt mondom neked! – csattant fel türelmét vesztve Shahinda. – Ha jól lenne, akkor visszajelzett volna.

- Lehet, de nincs is veszélyben, akkor biztosan a jelünk villogna megállás nélkül, amíg meg nem találjuk. Emlékszel, amikor Felicyta rabolta el, akkor is folyamatosan jelzett…

Shahinda fáradtan bólintott.

- Akkor most hol lehet? – kérdezte egy sóhaj kíséretében. Lotus vállat vont.

- Valahol, ahol még nekünk sem szabad megtalálnunk, de szerintem biztonságban. Bár hajnalban…

- Hajnalban megsérült – fejezte be a lány helyett a barna hajú vámpír. – Ráadásul elég komolyan, akár bele is halhatott volna.

- Igen, és aztán egyből csend lett, de a halálát megéreztük volna…

- Csak akkor, ha nem rejtik el előlünk.

- Jó, feladtam! – emelte fel a kezeit Lotus. – Legyen neked igazad. Reina biztos veszélyben van, csak mi nem tudjuk. Tudunk valamit tenni? – tárta szét a karjait – Nem!

- De igen! – támasztotta a kezeit az asztalra Shahinda, félresöpörve a terjedelmes listát. – Meg kell keresnünk, mert nélküle semmi értelme a kutatásnak.



A királyi palota szokatlanul csendes volt, ahogy Maddock átvágott a folyosókon. A szolgák nyugodt mozdulatokkal tették a dolgokat, bár a feszültség a levegőben vibrált. A fehérek nem gyengültek még le, alig vesztettek valamit az eddigi erejükből. Maddock azonban fájdalmas szorítást érzett a mellkasában már napok óta.

Kedve lett volna meglátogatni ugyanazt a tornyot, ahol azon a Felicyta számára végzetes éjszakán töltötte az idejét, de a torony már beomlott, a halandók tökéletesen lezárták, így képtelenség volt bejutni anélkül, hogy észrevegyék a jelenlétét. Így egy másik helyet választott a gondolkozásra… A föld alatti kertet.

A természet mit sem változott, annak ellenére, hogy az éltetői egyre esendőbbé váltak. Mióta Maddock az eszét tudta, ez a hatalom a vámpírokra szállt, hogy erejükkel gondozzák a földet, és hogy a pusztulásokkal ez is elvesszen… A patakok vize poshadttá váljon, a források elapadjanak, a fák, növények kiszáradjanak, és a rajtuk élősködő állatok és emberek örökre elveszítsék életük színterét. Sokkal több múlt Reinán és a feladatán, mint amennyit Maddock el mert árulni neki. Ha nyer, ha megtalálja Nyxet, akkor nem lesz semmi baj, a vámpírok és emberek ugyanúgy élnek ezen a csodálatos földön, mint eddig. A halandók pusztító erejét megérzi a természet, de nem roskad bele… de ha elbuknak, már nem lesz ereje a földnek, hogy regenerálja magát, örökre elvész minden, nem csak egy faj: a vámpírok, de minden más is…

A föld alatti kert… olyan volt, mint mindig. Szikráztak a nedves páfránylevelek a beszűrődő csillagfényben, s ezt a halvány derengést csak a halhatatlanok szemei láthatták meg. Maddock fáradtan dőlt a falhoz. A mellkasát égette a fájdalom, nem szabadulhatott tőle, és nem mutathatta ki mások előtt… ezt a kínt nem oszthatta meg senkivel, és nem hagyhatta, hogy a vámpírok emiatt is aggodalmaskodjanak, hiszen elég volt nekik a saját bajuk, és Maddocknak épp elég lett volna ez a fájdalom: ha nem kötötte volna le a figyelmét a napról napra egyre több megalázó haláleset, amikor a vámpírokat a halandók végezték ki.

A király úgy érezte, elég volt. Nem akart tudni róla, hogy mi történik, ma nem akarta megkapni ugyanazokat a híreket. Legszívesebben az üzenetek elől is elzárta volna magát, csak azért, hogy átadhassa magát ennek a csodálatos barlang szépségeinek, talán utoljára. Hogy figyelhesse, amint a fürge patak csiszolja ékkövekké a közönséges kavicsokat, ahogy a növények lélegzik be a párás levegőt, ahogy a hold fénye élteti a páfrányokat. Belépett abba a terembe, ahol hat éve megkötötték a szövetséget, az a három lány, akik feladata sokkal fontosabb volt, mint bárki sejthette volna. Maddock sem tudta akkor, hogy mi történt, a vámpírok soha nem így kötöttek szövetséget, soha egyetlen természetfeletti hatalom nem lépett közbe, és nem is segítette őket. Most mégis: a lányok mellkasán ott maradt a csillagot a csőrében tartó madár, akkor is, ha a jelkép évekig nem jelentkezett újra. Most már az is kiderült, hogy mire jó: a három szövetséges megérezte, ha a másik veszélyben volt, és tudták pontosan, hogy hol van. Vajon most is együtt vannak? Vagy külön utakon járnak, a lassan reménytelenné váló keresésnek áldozzák talán utolsó óráikat?

Maddock megrázta magát. Nem erre akart gondolni, de a fájdalmas tények minduntalan visszarángatták a valóság talajára. Felsóhajtott, és megpróbálta ismét a táj szépségére hangolni magát, de hirtelen üzenetet kapott. „Reina eltűnt, nem tudjuk, hol lehet. A jelkép nem jelez, de a lány nem jött haza két napja, és nem tudunk üzenni neki. Segíts, kérlek…” – Shahinda hangján hallotta ezeket a gondolatokat. Néhány pillanatig megkövülten állt, nem érzékelte már a patak csobogását, a növények lélegzését… Hol lehet Reina? – kérdezte magától, de nem kapott választ. Ő sem érezte sehol Reina jelenlétét, hiába figyelt percekig.

De kié lehet az a hatalom, amely még előle is képes elrejteni valakit?



Ahogy Reina a jobb híján kényelmesnek mondható ágyon feküdt, nem tudta érzékelni az idő múlását. Sejtette, hogy a barátai már keresik, de nem mert reménykedni benne, hogy meg fogják találni ezen a helyen. Másfelől pedig… talán itt volt most a helye, talán ez a rövidnek ígért rabság is hozzátartozott Nyx kereséséhez. Még mindig tiltakozott ellene, de ahogy a percek teltek, egyre jobban megbékélt a gondolattal, hogy Amalie-től, a Napkirálynőtől kell tanulnia. Milyen furcsa volt ez az elnevezés… Reina halványan elmosolyodott.

Zajtalanul nyílt ki az ajtó, és Amalie ismerős alakja lépett be a szobába, az arcán a már megszokott, örökké az ajkak sarkában bujkáló mosollyal.

- Ugye tudod, hogy a máig, a legtöbb vallás iszonyatos tévhitben él? – kérdezte köszönés helyett. – Azt hiszik, vannak angyalok és ördögök. Valójában minden jelenés, látomás egy-egy vámpír jelenlétét írja le, persze kiegészítve egyéb koholmányokkal. De nézd csak meg a fehér vámpírokat: épp olyanok, mint az angyalok. A feketéket, titeket pedig ördögnek tartanak, mivel ilyen furcsa színű a bőrötök, a…

- A tiétek is furcsa, szerintem titeket tartanak démonoknak – vetette ellen Reina. Amalie felkacagott.

- Ez nyilvánvaló. Mi vagyunk a démonok, ti pedig az ördögök. Hogy a szarvaitokat hol szedtétek össze, nem tudom… - mondta felkacagva.

- Biztos annyi felszarvazás történik köztünk. De mi a különbség a kettő között? – mosolyodott el Reina is, és végre felült az ágyon, a hátát a falnak támasztva.

- Meglehet – vont vállat Amalie, és leült az ággyal szembeállított székre. – Az ördögök kísértésbe ejtik az embereket, a démonok pedig megszállják őket. – kacsintott a vörös nő. – Ti szép szavakat sugdostok a fülükbe, ha el akarjátok csábítani őket egy sötét helyre, ahol a vérüket vehetitek, mi pedig befurakodunk a gondolataikba, és félresöpörjük őket az utunkból. Miután lezuhantál arról a toronyházról, rengetegen gyűltek köréd, találgatták, hogy mi bajod lehet, most azonban semmire sem emlékeznek… csak olyasvalamire, amit megszállásnak neveznek, mintha más irányítaná őket, érthetetlen dolgokat parancsolva – mondta sejtelmesen.

Reina elnevette magát.

- Köszönöm… - sóhajtott fel végül. Amalie csak bólintott, továbbra is mosolyogva, majd hátradőlt a széken. Nem szólalt meg, azt várta, hogy a fekete lány mondjon valamit. – Miért mondtad ezt el nekem? – kérdezte végül Reina.

- Mert tudnod kell mindent, amit tudok – vont vállat Amalie. – Mert az Éjkirálynő azt fogja tudni átváltozása pillanatában, amit te tudsz. Mivel most nem csak vámpírt fogsz avatni, hanem magát a vámpírok erejének őrét, ezért sokkal több mindent tudnod kell… persze, amit most elpletykáltam neked, az nem tartozik a lényeges dolgok közé, csak egy apró érdekesség… mégis, jobb, hogy ezzel kezdtem, nem pedig a véresen komoly részekkel.

- A vérről jut eszembe… Ha már itt tartasz, legalább tudjam, hogy lesz-e lehetőségem vadászni, vagy szokjak hozzá a szomjúsághoz? – kérdezte Reina, megkomolyítva a hangját.

- Nem kell éhezned, de áldozatokat sem hozhatok eléd… tudod, mekkora veszélye van a lebukásnak? Erről a búvóhelyről senki nem tud, és te sem tudhatod, hogy a föld mely pontján süllyed a mélybe… így hát halandót sem hozhatok, hogy jóllakassalak, de ez lenne a rosszabb megoldás – mondta a nő, majd átült az ágyra, és a csuklóját Reina szája felé fordította. A lány felvont szemöldökét látva ismét elnevette magát. – Belőlem kell innod, hidd el, sokkal jobb a vérem, mint bármely más vámpíré. Másfelől pedig neked is részesülnöd kell némi őrző-vérből, mielőtt az Éjkirálynőt megteremted. És ne lepődj meg, látni fogsz néhány emléket, miközben iszol – intette még a lányt Amalie. Reina egy pillanatig habozott, majd végre a fogaival felharapta a vörös vámpír csuklóján lévő ereket. Hallotta, amint Amalie felszisszen, de a következő pillanatban egészen más képek furakodtak az elméjébe.



Olyan viharosan fújt a szél, mint még soha Reina tapasztalata szerint. Évszázados fák csavarodtak meg, a gyökereik már nem bírták tartani őket, szívszaggató roppanással, nyikordulással szakadtak el, és az a néhány fa, mely magányosan állt, az erdőtől néhány méterre, most a földre terült el hangos sóhajjal. Az erdő fái haragosan lengették a lombjaikat, sziszegéssel adták a szél tudtára, hogy leveleiket nem akarják neki adni, zöldellő lombkoronájukat megtartanák, ha lehetne. Élt az erdő, visítottak benne a madarak, zajosan röppentek fel, majd zuhantak le a szél sodrásában.

Megfordult. Egy faház állt előtte, az ő otthona, ahol lakott. Imádkozott érte, hogy a falak kitartsanak ekkora szélben is, magában kántált, hogy a gyenge építménynek erőt adjon, amennyit csak lehet, a fák ágaiból, halott gallyakból tákolt, sárból tapasztott kunyhó kibírja az elemek haragját… de a szél győzött, s az otthona kiáltva hullott a földre.

Ismét önmaga volt. Reina döbbenten húzódott hátra, értetlenül meredt Amalie-re.

- Mi történt? És ez miért volt… fontos? – kérdezte kíváncsian, miután az első meglepetést szétzúzták Amalie mosolygó szemei.

- Tudod, valami hasonló történik mindig, ha az őrzők utódot teremtenek. Amint megtalálod végre azt a kislányt, akiben az erő újjászületett, hasonló viharok lesznek világszerte, talán nagyobbak annál, amit láttál. Nem készíthetjük fel a halandókat. Nem tartom kizártnak, hogy sokan meg fognak halni közülük, de nem számít, a többiek legalább élni fognak. Ilyenkor mindig elpusztul az, ami már túl régi ahhoz, hogy akár emlékek fűződjenek hozzá, a múlt fájdalomra emlékeztető sebhelyei eltűnnek végre. Ezt persze vihar, földrengés, néha vulkánkitörés kíséri, vagy még rosszabb… Hatalmas tragédiák, mindenhol, de nem tehetsz ellenük.

Reina megrázta magát.

- Jobb szeretném, ha csendben zajlana mindez – motyogta maga elé.

- Én pedig a legjobban szeretném, ha végre lezajlana. Nézd… - Amalie előrehajtotta a fejét. A vöröslő hajkoronában fehéren csillant néhány hajszál, Reinának nem kellett erőltetnie a szemét ahhoz, hogy észrevegye.

- Te őszülsz… - jegyezte meg fintorogva.

- Gyengülök – mutatott rá Amalie. – Ez csak egy aprócska jele az egész változásnak. Máson nem látszanak ilyen nyomok, rajtam viszont nem látszik az a változás, ami rajtatok… Áh, hiába is magyarázom – vont vállat. – Inkább figyelj, mert most megtanítok neked valamit, amire kevés vámpír képes, talán Maddock és az öregek rajtam kívül, utána feledésbe merült. A teremtményed ezt nem fogja tudni azonnal, de jó, ha továbbadod neki. Lássuk… - a lány becsukta a szemeit. Reina gyanakodva figyelte minden mozdulatát. Egy pillanatig minden nyugodt volt, a lelkét is béke töltötte el, kedve lett volna elfeküdni az ágyon, és aludni egyet… mintha Amalie kiirtotta volna a körülöttük lévő zavaró, nyugtalanító dolgokat, hogy elcsendesítsen mindent. A tenyerét hirtelen nyitotta ki, és ugyanabban a pillanatban az egyik sarokban álló gyertyatartóban megremegett a viaszrúd, és – Reina a szemének sem akart hinni – Amalie kezébe siklott a levegőben.

- Ezt… hogy? – kérdezte visszafojtott lélegzettel.

- Egyszerű, a te akaratod és az övé száll szembe egymással – mutatta fel Amalie a gyertyacsonkot. Olyan kislányos volt, ahogy, kezében az elfeketedett kanócú rúddal gesztikulált, hogy Reina önkéntelenül felnevetett, okod adva ezzel némi rosszalló morgásra a vörös vámpírtól. – Képes vagy figyelni rám, vagy ébresszelek fel előtte? – komolyodott meg a nő hangja. Reina bólintott, visszatartva a kacagását.

- Persze, figyelek… - ígérte szentül. Amalie folytatta.

- Remek… Akkor lássuk, képes vagy-e utánam csinálni! Itt van ez a gyertya, hívd magadhoz. Csendesíts el minden mást magad körül, és képzeld el, hogy a gyertya te magad vagy, és te magad mozogsz, ahogy ő mozog. Válj egyé vele!

A ködös magyarázat nem könnyítette meg Reina dolgát, de a vörös nő olyan szigorúan nézett a szemébe, hogy nem mert kérdezni. Miután felvéste agyának falára, hogy hol van a gyertya, becsukta a szemét, és koncentrálni próbált, hogy minden más megszűnjön körülötte. Most azonban nem érezte ugyanazt a megnyugvást, álmosságot, mint az előbb, de nem merte kinyitni a szemét. Ahogy teltek a perceg – vagy talán az órák – a világ megszűnt körülötte. Már nem érezte az ágyat maga alatt, csak az ürességet mindenhol, mint a világűrben. Levegőt is alig kapott, mintha kiürült volna a szoba légtere. Visszafojtotta a lélegzetét, hogy ne kelljen éreznie a furcsa vákuumot, majd végre ismét a gyertyára gondolt. Az, mint egyetlen valami, ami megtöri a furcsa feketeséget, megjelent behunyt szemei előtt. Már kiáltani akart a magányában, de nem tette meg, néma maradt… a gyertya… nem létezett semmi más, csak a piszkosfehér viaszrúd, és ő, és mintha egy tőről fakadtak volna. Ahogy Reina szempillái rebbentek, a gyertya is megremegett velük együtt. Ahogy Reina kinyitotta a tenyerét, a gyertya, mint gyermek a kitárt karokba, úgy suhant felé… és ahogy Reina összezárta a markát, a gyertya már ott feküdt benne.

Kinyitotta a szemét. A gyertya maradt az, ami volt annak előtte. Nem ragyogott tovább, jellegtelen, megfeketedett kanócú csonkká vált ismét, mint egy szomorú, kihasznált eszköz. És ahogy Reina felemelte a pillantását, ismét Amalie mosolyába ütközött a tekintete.

- Hamarosan könnyebben fog menni, az első alkalom mindig nehéz és kimerítő. Most aludd ki magad, rád fér a pihenés, és nemsokára kel a nap… ígérem, holnap visszajövök, és folytatjuk a tanulást – állt fel Amalie.

Reina kérdezni akart, de az ajkait ólomsúlynak érezte, amelyeket képtelenség volt a beszédhez mozgatni, és mire valamelyest lerázta magáról ezt az érzést, Amalie már kifordult az ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött.

A fekete vámpírlány még néhány percig utána meredt, fel akarta fogni, ami történt, és ehhez segítségre lett volna szüksége, de Amalie már nem adta meg neki ezt a segítséget. Végül, engedelmeskedve fáradtságának, eldőlt az ágyon, s a felkelő nap első sugaraival aludt el, magához ölelve a jellegtelen viaszrudacskát.