21. fejezet - Megtanult titkok

Az idő gyorsan telt, bár ablak nem volt a kis szobán, így a nappalok és éjszakák váltakozását Reina csak önmagán figyelhette, várta, hogy mikor érzi a kellemes – vagy éppen kellemetlen – bizsergést. Amalie látogatásai is megsűrűsödtek, a nő majdnem minden éjszakát itt töltött, és Reinának hiányérzete támadt, ha a vörös vámpír nem jött alkonyat után néhány perccel.

Amalie a nappalokat talán vadászattal, vagy valami mással töltötte – erről sosem számolt be kis tanítványának, de minden este megjelent a szobában. Reina nem mehetett ki, és vért sem ivott Amalie-én kívül, mégis az a néhány korty éppen elég volt számára, hogy megőrizze az erejét, mi több, képes legyen megtanulni olyan dolgokat, amelyeket Raymond soha nem mutatott meg neki.

Az ágyában fekve képes volt meghallani a száz kilométerre halandók gondolatait, de a vámpírokat nem érzékelte. Amalie gondosan lefogta azokat a csatornákat, amelyeken Reina a társait érhette volna el. Mikor kérdezte, hogy miért nem találkozhat velük, Amalie mindig kitért a válaszadás elől… de megtanította Reinának, hogy hogyan mozgassa a tárgyakat az akaratával, úgy, hogy a lány hamarosan könnyedén mozdított el bármit a rendeltetési helyéről. Olyan gyógyítási módszereket mutatott meg neki, amelyeket a lány soha azelőtt nem ismert, megtanította rá, hogy a halandók sebeit hogyan gyógyítsa meg – hiszen talán erre is szüksége lehetett. És beszélt… emlékeket mutatott a vámpírok ősi idejéből, arról a korról, mikor még mindkét őrző élt, és arról is, amikor már csak az éjszakai őr. Mikor a botor halandók keresztekkel és szenteltvízzel üldözték a vámpírokat, és váltak a vámpírok vacsorájává, mikor ezek az eszközök karókká váltak, és megtanulták, hogy a vámpírokat el kell égetni, mikor feledésbe merültek a babonaságok, mikor a vallásba épült be a három faj, mikor a vámpírok békésen éltek a halandók mellett, mikor a fehérek fellázadtak a rabszolgasorból, és a feketék leverték őket, azt, amikor a fehérek szabadságot nyertek egy bizonyos kor után, hogy később nem is mindenki került rabszolgaságba közülük, és Amalie megmutatta azt is, hogy most, mikor Reina egy föld alatti szobában ült az ágyon, a halandók szeme hogyan nyílt ki ismét a vámpírokra, milyen megszállottan keresték őket, hogy ők maguk is részesei lehessenek ezeknek az általuk erősen félreismert, torz tükörből látott titkoknak.

Reina minden nap, miután Amalie otthagyta az emlékek átadása után, egyedül maradt. Bár iszonyatosan kimerültnek érezte magát, a kavargó gondolatai miatt egyre nehezebben tudott elaludni. Érezte legbelül, hogy erre a tudásra szüksége lesz, mégis szíve szerint sürgette volna a pillanatot, amikor kiléphet innen, szabadon és egyedül, és végre valóban Nyx keresésével foglalkozhat. Minden alkalommal megpróbált üzenetet küldeni Shahindának és Lotusnak, hátha Amalie legalább egy pillanatra megfeledkezik erről a védelemről, vagy túl messze jár ahhoz, hogy blokkolni tudja Reina auráját – de egyetlen egyszer sem ért el semmi eredményt. A világ mintha süket lett volna a vámpírok hangjára.

Reina megfordult az ágyban. A folyosóról fojtott beszélgetés hangjai szűrődtek be, mintha Amalie magyarázott volna az egyik őrnek. A lány gondolatai összegabalyodtak, mintha távolról hallotta volna Amalie hangját… mintha a nőnek teljesen más arca lett volna, mint amit megszokott, összemosódott azzal az arccal, amely mindig kísértette az álmaiban. Fekete haj, hófehér bőr, zöld szemek, feketére rúzsozott száj…

Reina hirtelen ébredt, ahogy az ajtó becsapódott Amalie mögött, és homályos foltokat látó szemei a vörös nő mosolyába ütköztek.

- Jó estét. Mindjárt lemegy a nap, gondoltam, előbb ébresztelek – mondta Amalie, olyan hangon, mintha ez a korai felkeltés egy kincset érő ajándékot rejtene.

- És mondd, miért volt ennyire fontos? – kérdezte ellenséges hangon Reina. A másik vámpír nem jött zavarba, helyet foglalt a szokásos székén.

- Mert fontos dolgokról kell beszélnünk. Mondhatom úgy is, hogy végre elérkeztünk ahhoz a témához, amiért itt vagy… - a sejtelmes mosoly Amalie arcán kifejezetten bosszantotta Reinát.

- Azt akarod mondani, hogy most érkeztünk csak el hozzá? Két hét elteltével végre ott tartunk, hogy legalább elmondod, amiért itt vagyok? – kérdezte egyre növekvő dühvel a hangjában, közben pedig felült az ágyon, de olyan hévvel, hogy az ágy lábánál álló másfél méter magas gyertyatartóba is belerúgott, ami koppanva dőlt el a fal mellett, olvadt viaszt öntve szét a parkettán. Amalie sietve eloltotta az égő kanócokat, és egy rosszalló pillantással nyugtázta Reina kirohanását.

- Azt akarom mondani, hogy most értél el végre arra a szintre, amikor a leglényegesebb dolgokat is megtanulhatod – mondta sokkal komolyabban, mint ahogy köszöntötte a lányt.

A nap végre lenyugodott, és ez a kellemes bizsergés kiűzte végre Reina szeméből az álom részegségét. Amalie eddig mindig ezekben a pillanatokban lépett a szobába, egyetlen egy alkalom volt kivétel, amikor a nő szavai szerint egy kis elintéznivalója akadt… de az már rég volt, több mint egy hete, és Reina nem látta értelmét, hogy faggassa a jelenlegi tanítóját. Amalie haja elvesztette ragyogását, ismét megjelentek benne az ősz szálak, melyek nappal nem látszottak. A szeme, bőre is vesztett élénkségéből, de a tekintete mit sem változott… talán egy kicsit, alig észrevehetően fáradtabb lett.

- Jó… akkor mondd, hogy mit csináljak – adta meg magát a lány.

- Először is figyelj, mert néhány gyakorlati dolgot fogok mondani – sóhajtott Amalie. Megvárta Reina bólintását, és csak utána folytatta. – Az első nap, amikor itt voltál, megmutattam neked, hogy mi történt akkor, mikor az Éjkirálynő meghalt. Emlékezz, akkor egy tőrt láttál, amely úgy ragyogott, mint Maddock tőre. Ezzel avatták az akkori utódot… de ez nem az eredeti – tette hozzá sejtelmes mosollyal – Még az idők kezdetén készült egy másolat. Nem ragyogott, nem mutatott semmi különleges tulajdonságot, csak azután, hogy az első őrzőt vámpírrá tették. Megkülönböztetni nem lehet ma már a kettőt, de a pusztulásuk halált hozna a vámpírok fajára… habár míg az eredeti az egész fajunkat befolyásolja, addig a másolat, vagyis az „Avatótőr” csak arra az illetőre jelentene bármiféle hatást, aki ettől kapta meg a vámpírok őrének feladatát. Valószínű, hogy a másolat már nem jelent semmiféle veszélyt, hiszen azok a vámpírok, akiket ezzel teremtettek, már rég normális életet élhetnek, vagy halottak, hiszen az ezer évük lejárt… Gondot okozna most ellopni az eredeti tőrt a királyi palotából, vagy a másolatot Siarra föld alatti lakhelyéről, vagy fordítva… úgyhogy inkább ne próbálkozz. Akár egy bicskával is avathatod az utódot, de természetesen érdemesebb egy olyan tőrrel, amelyik sokkal díszesebb annál, hiszen az is fel fogja venni ugyanazokat a tulajdonságokat. Ma már ezeken kívül négy hasonló tőr van, mely mutatja a vámpírok erejét, az őrzők erejét.

- Ez nekem elég ködös… - jegyezte meg Reina. Amalie vállat vont.

- A lényeg, hogy bármiféle tőrrel is szúrod szíven átváltoztatáskor, az Éjkirálynő élete fog függeni a tőr biztonságától, és fordítva. Ha porrá válik az egyik, porrá válik a másik, úgyhogy őrizd jól mindkettőt… mert nem csak megtalálnod kell, de fel is nevelned azt a lányt.

Reina lassan bólintott. Eddig reménykedett benne, hogy ha végre vámpírrá teszi a lányt, letudja a feladatát, de most Amalie szavai a rossz előérzeteit ébresztették fel. Vajon alkalmas lesz rá, hogy ilyen nehéz feladatot lásson el? Akkor is, ha Shahinda és Lotus, akik sokkal gyakorlottabbak már a vámpírok életében – igaz, nem az újoncok nevelésében – segítségére lesznek… És mindenek felett nem akarta, hogy ez a feladat kösse le az egész életét. Arról álmodott, hogy egyszer, minden felelősség, gond és keserűség nélkül nézhesse meg a napfelkeltét, és anélkül, hogy érezné, amint az ereje köddé válik… De most, hogy Amalie szavai biztosították róla, hogy feladata évtizedekig fog még tartani, így már nem reménykedett benne, hogy az álma valóra válhat egyhamar. S ha mégis megtörténhetne, akkor már túl öreg lesz az efféle badarságokhoz, bizonyára más gondok fogják foglalkoztatni…

- És most? Mit fogsz tanítani? – kérdezte, hogy végre kirángassa magát az önmarcangolásból. Amalie arcára visszatért a mosoly.

- Most elmagyarázom, hogy a már megtanult képességeidet hogy használd arra, hogy végre az Éjkirálynőt is megtaláld… tudom, hogy álmodsz vele, és talán az a legnagyobb baj, hogy azt keresed, aki ugyanúgy néz ki, mint visszatérő álmaidban.

- Igen… - motyogta Reina – De miért baj, hogy azt az álmot kiindulópontnak veszem?

- Mert az Éjkirálynő mostani arcát nem látod, csak azt, ahogyan az átváltozás után fog kinézni. Gondolom, több jelenet lejátszódott… egy-egy álom, ahogy beszéltél vele, különböző helyzetekben, csak a beszélgetésre nem tudsz visszaemlékezni. És persze az arc, ami minden nappal megjelenik lelki szemeid előtt, hol erősebben, hol halványabban, elmosott kontúrokkal, attól függően, hogy mennyire mélyen alszol. Talán nem is minden este emlékszel vissza rá…

Reina felmordult, mindezt nagyon jól tudta ő is, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy Amalie ismét a gondolataiban olvas. A nő azonban legyintett.

- Ezeket a dolgokat nem tőled tudom, hanem onnan, hogy én is ugyanezt álmodtam minden este. Igen, én is szoktam aludni, ha nem is olyan sokat, mint ti… - mondta gúnyos félmosollyal a szája sarkában.

- És azt akarod mondani, hogy Nyx arca nem ez… most? Hogy ez az álom alapján nem találhatom meg? – kérdezte Reina elkeseredetten. Minden eddigi útja értelmetlenné vált, és most hasított belé a felismerés: ha Amalie nem hozza magával azon az éjszakán, a vámpírok mindenképpen halálra vannak ítélve. Ő, akit a feladattal megbíztak, nem jól kezdett hozzá, végzetes hibát követett volna el.

- Megint elhamarkodott és értelmetlen következtetéseket vonsz le – jelentette ki Amalie csípős hangon. – Igenis, megtalálhatod az Éjkirálynőt ezzel az álommal, de nem úgy, ahogy eddig kerested. A gondolatai rejtve lesznek előtted, mint már mondtam… meg kell tanulnod, hogy hogyan lásd meg a vámpíralakot a halandókban… ahogy neked is, nekem is meggyőződésem, hogy Nyx arca az, amit láttál, láttunk álmunkban.

- És hogy kell meglátni ezt…? – kérdezte elmosolyodva Reina.

- Roppant egyszerű, és mégis bonyolult – terült el egy sejtelmes arckifejezés Amalie-n. – a lényeg, hogy először is lásd meg, hogy az adott halandóból milyen vámpír lehet. Maddock majdnem pontosan meg tudja állapítani, de csak akkor, ha iszik is az illetőből. Neked is erre kell törekedned… a vámpíralakját is csak így ismerheted fel.

- Nem kóstolhatok meg minden halandót! – kacagott fel Reina az abszurd elképzelésen.

- Nem is kell, csak azokat, akiknél már jó esélyt látsz rá. Keress legyengült, beteg lányt, valószínűleg tizenhárom-tizenöt év között. Tudom, fiatal lesz vámpírnak, de most kivételt kell tennünk. Azt már megtanította neked Raymond, hogy halandók sebeit hogy gyógyítsd be… úgyhogy elvárom, hogy profi munkát fogsz végezni. Azt én tanítottam, hogy az emlékek közé hogyan mássz be, és zárd el az oda nem illőket, úgyhogy nem kell minden kislányt megölnöd, csak azért, mert…

- Veled ellentétben én könnyedén ölök – vetette ellen rejtett gúnnyal Reina.

- Különleges embereket is? – vonta fel a szemöldökét Amalie. – Nem a kiirtandó klóncicákra gondoltam, hanem olyan halandókra, akik komoly dolgokat vihetnek véghez.

- Feltéve, hogy a betegségük nem végez velük idő előtt.

- Senki nem hal meg azelőtt, hogy lejárna az ideje – kacsintott rá Amalie. Reina erre nem tudott mit válaszolni, sóhajtott, és a nő szemébe nézve várta a folytatást. – Akkor lássuk, mit kell tenned… Miközben iszol a halandóból, minden érzékedet ki kell nyitnod, és a szemeidet a látomásokra bíznod. Fel fog rémleni előtted először, hogy milyen vámpír lenne a halandóból, ez ugyanaz, mint amit egyébként is megláthatsz, csak itt tisztább a kép. Utána koncentrálj a halandó arcára, és engedd, hogy a látomások vezessenek… az arc néhány pillanat múlva át fog alakulni a vámpír-arcra.

Reina óvatosan bólintott. Értette Amalie szavait, már hozzászokott ezekhez a zavarosnak tűnő, mégis tökéletes magyarázatokhoz, és ahhoz a bizonytalansághoz, hogy vajon képes lesz-e ilyesmire.

- Bízok benne, hogy sikerülni fog neked – mosolygott rá ismét a vörös nő. – Csak bíznod kell az ösztöneidben, és abban, hogy tényleg megtalálhatod őt, hogy képes vagy rá… Ha megvan, vidd el Maddockhoz. Puszta gondolataival hamvasztaná el a halott testet, mielőtt visszatarthatnád a lelkét, ha nem látná, akit vámpírrá teszel. Sajnos ezekhez a szabályokhoz ragaszkodnunk kell. Hogy Maddock hogyan fog fogadni két hetes eltűnés után, nem tudom… - a nő egy pillanatra elhallgatott, mintha nem tudta volna, mit mondjon, majd felállt. – Gyere velem! Most kipróbáljuk a gyakorlatban is, amit elmondtam!

Reina elképedve meredt rá.

- Úgy érted, hogy kimegyünk innen? – kérdezte döbbenten. Amalie kuncogva bólintott.

- Pontosan úgy. Most kimegyünk, a halandók közé. Nem fogod látni, hogy hol voltunk, addig leblokkolom a látásodat… és amint megbizonyosodtam róla, hogy képes vagy rá… elengedlek.

Reina még néhány percig értetlenül, hitetlenkedve meredt Amalie-ra. Nem akarta elhinni, hogy véget érhet a rabság… hogy már csak egyetlen feladat maradt hátra. A vágya, hogy ismét láthassa az emberi világot, vagy bármit ezen a kis szobán kívül, végre beteljesülhet… Nagyon lassan, szinte rettegve attól, hogy a nő visszavonja a szavait, felállt, és a Napkirálynő intését követve végre kilépett a mindig tiltott ajtón.

Az éjszaka barátságosan vonta be csillogó fátylával a kisvárost, ahová Amalie és Reina megérkeztek. A fekete vámpír hosszú tusolás után frissnek és tettre késznek érezte magát, és a ruhában, amit Amalie adott neki, kényelmesen sétált a kihalt utcákon. Tanítója egy pillanatra sem hagyta magára, habár Reina szíve szerint már most repült volna a barátaihoz… azonban a szárnyait most a vörös vámpír leblokkolta, így nem tudta előhívni őket.

- Maradj nyugton egy kicsit – intette Amalie. – A szárnyaid csak lelepleznének… az első dolgod most, hogy a gyakorlatban is bemutasd, milyen ügyes vagy…

- Egyelőre éhes vagyok, de az nagyon – morogta Reina.

- Elárulnád, hogy Raymond hogy bírt veled? – kérdezte a vörös vámpír a szemeit forgatva. Reina vállat rántott, majd elmosolyodott.

- Akkor még engedelmes kislány voltam…

- Ezt nem tudom elképzelni, ne is haragudj – legyintett Amalie. – És most, az első halandót, akit meglátsz, megölheted, nem szükséges életben hagynod, de néhány cseppet hagyj nekem a véréből! És mondd is el, hogy milyen vámpír lenne, és írd le az arcát!

Reina nyelt egyet. A feladat nehéznek tűnt, főleg, mivel úgy szomjazott már a halandók vérére, hogy nem hitte, bármi másra is figyelhetne. Az utcákon ráadásul senki nem járt, egyetlen halandó sem vette a bátorságot, hogy ilyen későn kimerészkedjen. Amalie nem esett zavarba, az egyik, sötétségbe burkolózott ház ajtajához ment, és könnyedén lenyomta a kilincset. Intett Reinának, hogy kövesse, majd belépett az udvarra.

Egy méretes kutya ugatott fel, mikor Reina vonakodva áthaladt a kapu feletti árkád alatt.

- Hallgattasd el! – szólt rá Amalie. Reina azonnal rájött, hogy mit vár tőle a nő. Anélkül, hogy megérintette volna a medveölőt, a szemébe nézett, hosszan és mélyen. Koncentrált. „Egy állat elméje hamar megadja magát, egy emberé sokkal nehezebben, egy vámpírt pedig csak akkor fogsz tudni befolyásolni, ha már elég idős vagy hozzá, és elég gyakorlatod van. Hogy ez mikor jön el, rajtad múlik…” – idézte fel Amalie szavait. Most csak annyi volt a dolga, hogy bízzon magában, hogy erősebb legyen… figyelt, a kutya szemeibe nézett. Az ölésre nevelt medveölő előbb vakkantott, majd nyüszíteni kezdett. Reina figyelme nem lankadt… a kutya végül kushadva hevert a két vámpír lábai előtt, és Reina nem állta meg, hogy ne simogassa meg az ölebbé vált medveölő fejét.

- Erre nincs időnk! – intette türelmetlenül Amalie. Reina kelletlenül felállt, és követte az őrzőt a házba.

Koszos előszobába léptek, a télről itt maradt pár csizma hevert keresztben a fal mellett. Cipők és papucsok egyvelegén léptek át, olyan volt, mintha legalább egy öt gyerekes család lakna ebben a lepusztult házban – holott Reina egyetlen halandó jelenlétét, álmait érzékelte. A szemben lévő falon egy embermagasságú, elhanyagolt tükörben pillantották meg magukat, de olyan homályos, eltorzult volt az arcuk, alakjuk, hogy Reina nem ismert magára. Egy pillanatra megijedt, hogy talán ő változott meg a két eltelt hét alatt, de utána meglátta maga mellett Amalie tükörképét: a nőt mintha koszfoltok szennyezték volna, és a vonásait talán megolvasztották, hogy kontár módon hajlítsák össze-vissza, hogy torz ábrázatot kölcsönözzenek viselőjének.

Amalie azonban egy pillantást sem vetett a használhatatlan tükörre, helyette belökte a bejárati ajtót, feltárva a még elhanyagoltabb szobát.

Reina önkéntelenül megkapaszkodott az ajtófélfában. A látvány, ami elé tárult, több volt, mint amire számíthatott volna. A padló fekete volt az odaszáradt sártól, a falak ételfoltokkal pecsétesek, és az egész tér, bár talán túl nagy volt nappalinak, egyetlen bútorzatát egy kopott étkezőasztal és a hozzátartozó hat rozoga szék alkotta. Amalie nem nézett szét, egyenesen átvágott a helyiségen, hogy benyisson egy kis hálófülkébe. Itt már nem várta meg azt a pillanatot, amit a kapunyitáskor, ahol a zárral is bajlódnia kellett, hanem szélesre tárta az ajtót.

- A tiéd! – súgta Reinának. A lány habozva megállt az ajtóban.

A szobában egy középkorú férfi feküdt egy dohos ágyon, molyrágta ágyneműk között aludta békétlen álmát. Megmozdult, mintha tudta volna, hogy figyelik. Mellette sárgává porosodott újságkivágások tarkították a falat. Reina nem volt kíváncsi a cikkekre. A férfi talán beteg volt, legalábbis erre utalt nehéz szuszogása. Amalie türelmetlenül nézett rá, mire Reina hosszú sóhaj után belépett a szobába. Kényelmetlenül érezte magát. A férfi annyira különbözött az eddigi áldozataitól, hogy fájdalmat okozott rágondolnia is. Eddig a fiatalokat végezte ki, olyanokat, akik semmiben nem különböztek a többiektől… de ez a férfi más volt. Megőszült haja árulkodott róla, hogy az élet gondjait nehezen viselte, s megszakadt izmai arról, hogy bármily nehézséggel megküzdött. Az elhanyagolt lakás mutatta, mennyire nincs ideje önmagára, s agglegényként nem is tett érte semmit, hogy normálisabb körülmények között éljen.

Amalie dobbantott a lábával, s finom port kavart fel a padlóról, de a célját elérte.

Reina az áldozata fölé hajolt. Fogai a férfi nyakába fúródtak… s nem feledkezett meg róla: figyelt. Miközben a vér ajkaira fröccsent, már látta a felizzó fehér szikrákat, a fehér vámpírok jelét, s mintha egy cseppnyi vörös is keveredett volna bele… vagy talán a vér tette? Csak egy kortyot még… nem akart gondolkodni, olyan jó volt, mintha először ízlelte volna meg a halandók vérét. Megremegett az áldozat a karjaiban, de nem tudott már ellenkezni… nem kiáltott fel. Csak még egy cseppet… csak még egyet… egy utolsót még… s a férfi halott volt.

Reina egy puha kéz simogatását érezte a vállán.

- Mondd, milyen lett volna? – kérdezte metsző hangon Amalie.

- Fehér… - nyögte ki a lány, miután rávette magát, hogy a hullát visszaeressze az ágyra.

- Fehér, és?

- És vörös. Az arcát nem tudom… nem volt időm rá… - motyogta inkább magának, mint tanítójának.

Amalie csak bólintott, nem fűzött semmiféle megjegyzést az esethez.

Néhány perc múlva lángok hamvasztották el a vámpírok áldozatát, s Reina és Amalie ismét kiléptek a szabadba, hogy aztán a vörös vámpír szárnyain repüljenek tovább, egy nagyobb város felé.


Hosszú órák, és rengeteg kipróbált halandó után Reina már rettentő fáradtnak érezte magát. Olyan sok vért ivott, hogy az ereinek dobogása láthatóvá vált a bőrén át. Már könnyedén írta le az arcokat, és törölte a halandók emlékeit, de az a pár csepp, amit innia kellett belőlük, túl sok volt.

- Gyere… egy utolsó próba alá vetlek, és utána szabad vagy – ígérte Amalie. Ez volt az egyetlen, ami Reinát rábírta, hogy kövesse a nőt, máskülönben ottmaradt volna a padon, ahol eddig pihentek.

- Válassz ki valakit… - sóhajtott, miközben felállt. Csak minél hamarabb túl akart lenni rajta, hogy aztán hazarepülhessen – bár a hajnal már túl közel járt.

- Nem – rázta meg a fejét Amalie – ezúttal te választasz.

Reina felsóhajtott, majd bólintott. Nem tett semmiféle megjegyzést, csak követte a nőt. A parkban, ahol jártak, értéktelen szerelmespárocskák bújtak össze, de a lány egyiket sem látta érdemesnek arra, hogy ma éjjel az utolsó „áldozata” legyen. Csak a remény éltette, hogy ezzel végre vége a rabságnak, hogy holnap visszatérhet a házba, ahol eddig lakott…

- Ne is gondolj rá! – intette Amalie, aki, mint mindig, most is meghallotta a fekete vámpírlány gondolatait. – Hazamenni még nem lesz időd. Előbb találd meg az Éjkirálynőt, utána ráérsz majd pihenni. Néhány nap maradt hátra a vámpírok életéből, egyetlen perced sem lesz rá, hogy pihenj!

Reina legszívesebben vitatkozott volna, szerinte az eltelt két hét volt túl hosszú, ugyanakkor tudta, hogy szükség volt rá.

Némán mentek tovább, s lassan kiértek a fák közül, hogy széles, gyöngyöző világításban fürdő utcákra lépjenek. Az égbolt alja már halványkék színt öltött magára, emlékeztetve a vámpírokat, hogy hamarosan eljön a hajnal – talán az utolsó hajnal…

Reina nyelt egyet. A szeme megakadt egy lányon, aki földig érő, fekete ruhában sietett hazafelé. Nem várta meg, míg Amalie rábólint, érezte az őrző beleegyezését… És egy pillanat múlva már a lány előtt állt.

- Ne félj… - köszöntötte a halandót olyan selymes hangon, amilyenre még képes volt. Látta a rémületet a kék szempárban, a rezdülést a fekete hajon… de hívó keze, s igéző szemei rábírták a lányt, hogy közelebb lépjen hozzá. A halandó már nem félt, nem remegett, s tudata is messze szállt. Reina magához húzta, s újra, mint ma éjjel már oly annyiszor, a nyakába szúrta két hegyes fogát.

Pillanatnyi remegés, melyet a hasító fájdalom okozott… apró kortyok… élénkvörös szikrák, s köztük néhány fekete rezgés… és az arc… vörös bőr, barna szemek, kísértetiesen fehér haj…

Ennyi elég volt. Az éles képet Reina megtartotta magának. Amalie átvette az áldozatot, hogy ő is néhány kortyot igyon a véréből, fintorogva bár, hisz a halandók vére gyenge volt neki, de ő maga is csak így láthatta a vámpír-alakot. Szótlanok voltak mindketten. Amint Amalie elengedte a lányt, Reina is a szemébe nézett. Egy pillantás elég volt, hogy a két szúrás meggyógyuljon a halandó nyakán, egy rövid szemkontaktus, míg a halandó elvesztette az utolsó néhány perc emlékét… s mikor folytatta útját, Reina s Amalie már ismét a parkban jártak. Reina engedelmesen mondta fel az arc leírását, s Amalie elégedetten bólintott.

- Tökéletes… - sóhajtott. – Azt hiszem, mindent megtanultál tőlem, amit csak tudtam, most már rajtad múlik, hogy hogyan sikerül beteljesítened a sorsod, s az is, hogy a vámpírokra milyen sors vár. Most már szabad vagy, Reina… bízom benned.

Túl közel volt a hajnal… már csak néhány perc… Amalie rámosolygott, apró csókot lehelt a lány homlokára.

- Vigyázz magadra! És vigyázz az Éjkirálynőre is.

Reina bólintott. Nem tudott megszólalni… nem gondolta volna előzőleg, de fájt az utolsó pillanat. Még egyszer összetalálkozott a pillantása Amalie szemeivel… majd a Napkirálynő eltűnt előle. S ki tudta volna megmondani, hogy mikor láthatja legközelebb… talán soha.

A nap felbukkant az utca végén, hogy fényével elhalványítson minden égve felejtett lámpát, a kirakatok villogó díszítését, a boltok vibráló cégérét… S Reina testén kellemetlen bizsergés futott végig. Hát egyedül van… nappal, távol a barátaitól. Érezte őket, de nem érhette el, üzeneteit nem fogták volna most. Elárvultnak érezte magát a támadó sugaraktól, az idegen halandók között. Jóllakottsága köddé vált, elégedettsége, és a szívében lakozó furcsa boldogság is szertefoszlott. Mennyi van még hátra? Vajon megéli a következő alkonyt? Vajon a barátai rá fognak akadni most, hogy végre szabad, nem köti meg Amalie ereje? Figyelt, és immár érezte a vámpírokat is… de amit észlelt, az a legszörnyűbb rémálmait is felülmúlta. Haldokló újoncok, mozdulni alig tudó idősek voltak a közelben. A végnapok… hát ide jutott volna ez a tízezer éves faj? Hát tényleg vége lenne, tényleg most jönne el a vég? És nappal van, ő nem segíthet most, nem tehet semmit, minden próbálkozása meddő lenne.

Rettegett, bár önmagának sem szívesen vallotta be. Attól félt, hogy későn találja meg Nyxt, s még inkább attól, hogy az utolsó pillanatban akad majd a nyomára, akkor, amikor a lány épp haldoklik… milyen közel lehet ez a pillanat? Hány nap, hány perc telik még el addig?

Felállt, gyengén, szédülve a fénytől és a kimerültségtől. Otthagyta a parkot, és félig halottként betámolygott az első útjába akadó panzióba, hogy ott tölthesse a nappalt. A lépcsőket is alig bírta megtenni, bár a fizetés nem okozott neki nehézséget, a panzió tulajdonosa furcsállta a kérést. Gyorsan megmagyarázta, hogy fényérzékeny a bőre, és sürgősen valami sötét szobára van szüksége… Így hát csak annyi dolga volt, hogy lefeküdjön az ágyra. A függönyöket már elhúzták, az ágy kényelmetlen volt, de épp megfelelt…

S mialatt Reina álomra hajtotta a fejét, nem gondolta volna, hogy tőle alig pár utcányira egy tizennégy éves lány néz ki az ablakon, bámulva a gyönyörű napkeltét, és rettegve attól, hogy ez az utolsó, amelyet végignézhet…