24. fejezet - Gyönyörű hajnal

Napjainkban



Valahol a világban, egy tenger partján, a korlátnak támaszkodva Reina a napkeltét várta. Az ég világoskéken világolt fel, s apró szikrái egymás után hullajtották el utolsó fényüket. Még sok idő kellett, hogy végre felkeljen a nap, de a lány most nem sürgette a pillanatot. Élvezte a szabadság minden pillanatát, hogy egy kicsit egyedül lehet, s mindenkit biztonságban tudhat, akit szeret. Narelle – aki azóta sem hallgatott a Nyx névre – a közelben vadászott. Reina figyelte, de nem érzett veszélyt a lány körül. Ahogy a gyöngyöző vizet nézte, a gondolatai visszarepültek, egy évvel ezelőttre, arra az éjszakára, amikor Narelle-t vámpírrá tette.



Narelle arca egyre tisztábban vette fel az új vonásokat. Reina visszafojtott lélegzettel figyelte a hosszú átváltozás minden másodpercét. Tudta, saját tapasztalataiból emlékezett rá, hogy mit él át most a lány, de nem segíthetett rajta. Narelle elhallgatott, csak hogy újabb erővel üvöltsön fel, ahogy a szervei átrendeződtek, csontjai megolvadtak, hogy újabb formába álljanak össze. A lány számításai szerint alig néhány perc maradt hátra, hogy az átalakulás teljes legyen. Narelle végül csukott szemmel zihált a zöldellő páfrány-ágyon.

Reina óvatosan lépett közelebb, s leguggolt a lány mellé. Narelle arca, teste nem maradt tizennégy éves, sokkal idősebbnek látszott, húsz körülinek, de ahogy a vámpír kinyitotta a szemét, ugyanaz a ragyogás volt benne, mint a tizenévesek szemében.

- Vége van? – kérdezte a megkönnyebbülés halvány mosolyával a szája sarkában.

- Igen… - válaszolt Reina rekedt hangon. Shahindára nézett: a nő épp a boldog könnyeket törölte le az arcáról. Lotus is hasonló állapotban volt. Egyedül Reina nem könnyezett: a boldogságnál erősebb volt az aggódás. Felemelte, s magához ölelte a lányt, de gyengének érezte magát a beszédhez.

- Most már tudom, hogy miért kerestetek… - suttogta Narelle a mestere fülébe. – Sajnálom, hogy nem jelentkeztem előbb…

- Én sajnálom, hogy nem találtalak, de nem tudtam… - sóhajtott Reina.

- Köszönöm… azt hiszem, az összes vámpír nevében – lépett közelebb Maddock. Reina a király felé fordította a tekintetét, de még mindig nem tudott szeretettel nézni a férfira. Ami a szemeiben tükröződött, hideg tisztelet volt csupán.

- Ezt később megbeszéljük… - mondta halkan. Maddock biccentett, s lehajolt. Mikor felegyenesedett, Reina tőre volt a kezében: az a tőr, amellyel a lány Narelle-t szúrta szíven. A penge kékes fénnyel ragyogott az árnyékos kertben. S ahogy Maddock a kezében tartotta, a király arca végre megnyugodott, ahogy a kételyek, érthetetlen foltok végre világossá váltak számára. Átnyújtotta a tőrt Reinának… s a lány, miközben a tanítványát ölelte, szótlanul tűzte az övébe a ragyogó fegyvert.



- Zavarok? – hallott Reina egy túlságosan is ismerős hangot a háta mögül. Hirtelen pördült meg, de a meglepetésnek semmi jelét nem mutatta.

- Úgy érzed, itt az idő, hogy elbeszélgessünk a múltról? – kérdezte felvont szemöldökkel. Már nem tudott félni a férfitól, aki előtte állt.

Maddock vállat vont.

- Úgy érzem, az eltelt egy év téged is elég bölccsé tett ahhoz, hogy meg tudj bocsátani – mondta sóhajtva.

Reina visszafordította a tekintetét a vízre. A hullámok egyre világosabb színben szikráztak. A lány lassan bólintott.

- Már rég megbocsátottam, és ne érts félre, nem haragszom rád amiatt, amit akkor tettél… csak nehéz volt megmagyarázni Narelle-nek, hogy nem vagy szörnyeteg, sem pedig az ellenségünk… Hogy téged is a düh vakított el.

- A düh és a gyengeség – bólintott rá Maddock. – Tudtam, hogy megbirkózol a feladattal.

- Bíztál, ahelyett, hogy segítettél volna – vont vállat Reina, s a tekintetét makacsul a tengervízre szegezte. – Narelle többször kérdezte tőlem, hogy miért nem találkozhat veled. Nem engedtem, mert nem tudtam, hogy reagálnál, és nem akartam, hogy még rosszabb legyen…

- Ismersz jól, Reina. Nem lett volna semmi baj, ha elhozod… beszéltem volna vele… - szólt közbe halkan a férfi.

- Igen, azt hittem, hogy jól ismerlek, egészen addig az éjszakáig – vonta meg a vállát ismét a lány, s megvárta, míg kínossá válik a rájuk ereszkedő csend. A dalosmadarak éneke egyre erősebbé fokozódott, elnyomta a tenger moraját.

- Még mindig Narelle-nek szólítod? – kérdezte Maddock. Reina legszívesebben megjegyezte volna, hogy a beszélgetésben nem jutottak még el addig, hogy az efféle apróságokat is megtárgyalják, de végül csak hallgatagon bólintott. – Ez a halandó neve… senkit nem hívunk ezen a vámpírrá válása után. – tette hozzá a férfi.

- A Nyx-t nem szereti, túl keménynek találja, és mi tagadás, én is – adta meg magát a lány, bár a hangja még mindig tartózkodó volt. – Éjkirálynőnek szoktam szólítani, ha kettesben vagyunk.

- Honnan ez a név?

- Amalie. – válaszolt röviden Reina.

- Értem… - sóhajtott a király. – Ugye tudod, hogy miért…?

- Igen – bólintott a lány az el nem hangzott kérdésre. – Shahinda és Lotus ezerszer elmesélték a történetet, hogy Amalie arca hogyan jelent meg a tűzben, és hogy hogyan találták meg aznap az üzenetet a hamuban. De mikor Narelle-el hazaértünk, már nem látszottak azok a szavak.

- De azóta minden rendben, igaz?

- Csakis az őrző érdekel téged, és csakis „szakmai” szempontból – csóválta meg a fejét Reina. – Narelle jól van, biztonságban és boldogságban. És mielőtt megkérdezed, én is jól vagyok, jobban mint valaha.

- Nem nehéz ez a teher? Egy ilyen fontos vámpír tanítása? – Maddock szavaiban őszinte aggodalom csendült, s Reina felismerte: a férfi miatta aggódik. Vállat vont.

- Nem, sőt… te mondtad: megbirkózom a feladattal. És boldoggá tesz ez a feladat. Régen magányt szerettem volna, most örülök, hogy nem vagyok egyedül, hogy végre van tanítványom, olyan, aki túlélte az első éjszakáját. Hogy mindemellett Narelle a nappali őrző, már egy elhanyagolható apróság – nézett végre a lány a király szemébe. Maddock megértően bólintott.

- Örülök, hogy sikerült.

- Igen… én is. – a szavak a lassan feltámadó széllel szálltak el. A hullámok magasabbra csaptak, s a vöröslő napkorona kibukkant az égből. Reina megrészegült a kellemes bizsergéstől, mely csak azt jelezte, hogy a két őrző váltja egymást. Elengedte magát, s a korlátnak dőlve bámulta a napfelkeltét. Hallotta maga mellett Maddock sóhaját: a király hatalmas terhet engedett el magáról. És érezte a békét, mely megülte mindkettejüket. A szeme lassan alkalmazkodott az egyre erősebb fényhez, s bőre elvesztette a kék színét, hogy fehérré váljon. Az egész csak néhány percig tartott, míg az aranyhíd ragyogott a tengervízen, s a nap teljes alakjában feltűnt a keleti égbolton.

- Mennem kell, Maddock – mondta halkan. – Haza kell vinnem Narelle-t… most sebezhetőbb, és nem akarok kockáztatni.

A király lassan bólintott, de a tekintetét még mindig nem vette le a napkorongról. Reina felsóhajtott, és megérintette a király vállát. Maddock hirtelen fordította felé a pillantását, az érintés, mely a barátság jele volt, őszintén meglepte.

- Ha megengeded, holnap elviszem hozzád az őrzőt – mondta halkan Reina, de a férfi megrázta a fejét.

- Nem szükséges. A palota felbolydult, változások előtt állunk… majd meglátod legközelebb, ha jössz. De ha megengeded – használta szándékosan ugyanazokat a szavakat, vidám mosollyal a szája sarkában a férfi – holnap meglátogatlak.

Reina elmosolyodott, s egy pillanatra ismét a tengervízre esett a pillantása, mintha a helyes választ a habok közül akarná kiolvasni. Végül visszatért a tekintete a férfira, és bólintott.

- Várni fogunk… addig is: viszlát – intett búcsút a lány. Maddock röviden biccentett, s a következő pillanatban Reina már nem volt mellette. A lány a fekete szárnyait kibontva indult el, hogy Narelle-el együtt visszarepüljön a házukba. Maddock egy vörös-fekete szárnyakat viselő lányt látott a fák fölött lebegni, gyönyörű, sötét ruhában, majd Reina alakja csatlakozott hozzá. Hamarosan mindketten apró pontokká zsugorodtak a hajnali égbolton.