2. rész

–Ez mi a fene? – kérdezte Alan, amikor a hoppanálás után felbukkantak egy összedőlni készülő ház előtt.

–Az Odú.

–A mi?

–Az Odú – ismételte Piton – A Weasley-család lakhelye, ahol sok ismerőst fogsz találni.

Bár ebben erősen kételkedett, de a Weasley név ismerősen hatott Alan számára.

–És most mit csináljak?

–Menj be! – unszolta Piton.

–És ha rájönnek, hogy…

–Ugyan már, színész vagy, remekül fogod alakítani a szerepemet!

–És te az enyémet? – kérdezett vissza Alan.

–Én meg évekig kém voltam, úgyhogy nem fog gondot okozni néhány tizenegy éves kölyök társasága – vont vállat a varázsló.

–Honnan tudod, hogy…

–Ugyan már, Alan, sokat tudunk rólatok. Megvan a beépített emberünk a szereplőgárdában.

Azzal Piton egy pukkanás kíséretében eltűnt szem elől.

Alan vett egy mély levegőt, és elindult az ajtó felé. Út közben megpróbálta utánozni Piton járását, amelyet már megfigyelt rövid találkozásuk alkalmával. Több időre lett volna szüksége a szerep eljátszásához, de most menthetetlenül bedobták a mélyvízbe, úgyhogy csak remélni merte, hogy nem fog hibázni a férfi járását, hanghordozását, mozdulatait utánozva… Arról nem is beszélve, hogy ha elneveti magát, a rendező nem fog rákiáltani, hogy „Még egyszer!” Most csak egy esélye van.

Annyit tudott mindössze, hogy Piton hivatalos volt a mai ebédre a Weasleyékhez, és esze ágában sem volt személyesen elmenni. Ügyes megoldás, gondolta magában. De azért Piton is összeszedheti magát, ha szembe akar nézni azokkal a veszett kölykökkel.

Arra persze egyikük sem gondolt, hogy mi lesz, ha Alannek pálcát kellene használnia. A ruha és a kinézet egy dolog, de a százfűlé főzettől még nem lett varázsereje…

Hirtelen elhatározással kopogott az ajtón, és megvárta, amíg valaki kiszól, hogy „szabad!”, majd lenyomta a kilincset. Egy kis ebédlőben találta magát, ahol terített asztal várta a vendégeket.

–Oh, szia, Perselus – köszönt a nő – Egy kicsit korán jöttél, de sebaj. Mindjárt kész az ebéd.

–Öhm… sziasztok – köszönt vissza Alan. Egy kövérkés nő beszélt hozzá, és Alan roppant nagy zavarban volt, hogy még a nevét sem tudja. Egy vörös hajú és egy másik, kissé borzas üstökű lány nézett vissza rá. Hoppá, gondolta Alan. A nevekkel nagy baj lesz.

–Ginny, vigyázz a rántásra! – kiáltott fel a nő, mikor füstfelhő kezdett gomolyogni az egyik fazék fölött. A vörös hajú lány odaugrott, és gyorsan eloltotta a tüzet.

Alan felsóhajtott. Ginny rendben van, halványan derengett neki, hogy ő a Weasley család egyetlen lánygyermeke. A másik pedig minden bizonnyal Hermione Granger. Igen, ez már abból nyilvánvaló, ahogyan ránézett, nem is titkolva ellenszenvét.

A nő megtörölte a kezét a kötényében, és ismét Alanhez fordult, aki még mindig tanácstalanul ácsorgott a konyhában.

–Úgy tíz percet kell még várni, ha nem történik több baleset – mondta mosolyogva. Örökké mosolygós arca van, jegyezte meg magában Alan, és meg kellett fegyelmeznie az arcizmait, hogy ne mosolyogjon vissza. Piton csak egyszer vigyorodott el a találkozásuk alkalmával, akkor sem barátságosan, inkább kárörvendően.

–Addig… kimegyek a kertbe – mondta, tökéletesen utánozva az elnyújtott hanghordozást. A nő bólintott.

–Helyes, Harry és Ron úgyis kint vannak, és nem tudom, hogy éppen miben törik a fejüket, de mindig rosszul sül el, ha magukra hagyjuk őket.

Hoppá. Ez így nem lesz jó, gondolta magában. Harry Potter és Perselus Piton utálták egymást. De roppant kellemetlen lett volna mégis idebent maradni, úgyhogy mély levegőt véve kiment az ajtón.

A hátsó kertben valóban megtalálta a két – öhm, férfit. Bele sem mert gondolni, hogy mire vállalkozott. Azóta, hogy Harry Potter 11 évesen került a Roxfortba, kilenc év telt el. Ezt nagyon gyorsan kiszámolta. Akkor Harry Potter most 20 éves, és kétségkívül a másik, Ron Weasley is pont annyi. És Alan csak a történet első részét ismerte, azt sem valami részletesen…

–Vigyázz, megérkezett a denevér – súgta Ron tökéletesen hallhatóan. Harry is felnézett, és a tekintetéből Alan biztosra vette, hogy az első rész óta a bájitaltan tanár és a fiú kapcsolata semmit sem változott. Akkor ehhez kell tartania magát.

–Jó napot, professzor – köszönt semleges hangon Harry. Alan csak bólintott válaszként, és közelebb lépett.

–Mit műveltek? – kérdezte gyanakodva.

–Semmit olyasmit, amihez köze lenne – válaszolt szemtelenül Ron, és ahogy felegyenesedett, Alan meglepődve konstatálta, hogy magasabb nála, de azért gúnyosan elhúzta a száját.

–Ezt erősen kétlem, Mr Weasley – mondta gúnyosan.

–Ne üsse bele a görbe orrát a dolgunkba, professzor – vágta oda Harry.

Alan ismét meglepődött.

Egy újabb érkező mentette meg a helyzetét. Egy kopaszodó, vörös hajú férfi lépett melléje.

–Szia, Perselus! – köszönt szívélyesen – Jó, hogy eljöttél, Molly nem bízott benne.

–Szervusz – válaszolt Alan zavartan. Hirtelen nem tudta, hogy ki lehet az a Molly, és még kellemetlenebbnek érezte azt, hogy a férfi nevét sem tudta. Pedig ha tegező viszonyban vannak, akkor illene a keresztnevén szólítania.

–Mit csináltok, fiúk? – kérdezte a férfi az ismét vigyorgó párostól.

–Semmit, apa – válaszolt titokzatosan Ron. Harry közben gonoszkodó pillantást vetett Alan felé.

A fiú arcán egyébként minden stimmelt: a villám alakú sebhely, a kerek szemüveg, és a színész kissé meglepődve vette észre, hogy Daniel Radcliffe hasonlít rá.

Ron szavait azonban meghazudtolta a mögüle feltörő füst. Harry ijedten rántotta félre a barátját, közvetlenül azelőtt, hogy az a valami felrobbant volna.

Alan a földre vetette magát, a másik férfi viszont megingathatatlanul állt a lábán.

–Mi volt ez? – kérdezte számonkérően.

–Megpróbáltuk megbűvölni az egyik széket, hogy tűnjön el, ha ráül valaki… - vallotta be kelletlenül Ron.

Alannek volt egy biztos tippje, hogy kinek szánták a trükkös széket. Még mindig a földön feküdt, s Harry furcsálló tekintetétől kísérve tápászkodott fel és porolta le a talárját, miközben megpróbált méltóságteljességet csempészni a mozdulataiba, több-kevesebb sikerrel.

A vörös hajú férfi közben kiabálva utasította rendre a fiát.

–… hányszor mondtam el nektek, hogy a vendégeket tiszteletben kell tartani! Ez nagyon csúnya tréfa lett volna, fiúk! Hogy képzeltétek…

–Kész az ebéd! – hallatszott a kiáltás a konyha felől. Alan megkönnyebbülten sóhajtott fel.