4. rész

Mikor beléptek az étkezőbe, Alannek ismét nagy kihívással kellett szembenéznie. Az asztal körül már egy csapatnyi vörös hajú fiatalember ült, akiknek a nevéről sejtelme sem volt. Eldöntötte, hogy mogorva marad, és lehetőség szerint nem szól senkihez – ez úgyis beleillett Piton karakterébe.

Harry a Ginny nevű lány mellett foglalt helyet, Ron pedig Hermione mellé ült le. A férfi vörös arcát látva Hermione csípősen megkérdezte:

–Mi van, nem sikerült a tréfa?

Ron csalódottan megrázta a fejét, aztán összevigyorogtak Harryvel. Alan szúrós pillantást vetett kettejükre, majd óvatosan leült az egyetlen szabadon maradt székre.

A kövérkés nő, valószínűleg Mrs Weasley intett egyet a pálcájával, mire az asztalon megjelent a fenséges illatú leves.

Mikor már mindannyiuk előtt ott gőzölgött az étel, Alan gyanútlanul fogta meg a kanalát. Hangos pukkanás hallatszott, és az evőeszköz némi füst kíséretével rózsaszín virággá változott a kezében.

Az asztal mellett hangos nevetés tört ki, amihez Alan is csatlakozott. Ahogy végignézett a döbbent arcokon, egyből rájött, hogy ezzel hibát követett el.

–Soha nem hallottunk még nevetni téged, Perselus – mondta mosolyogva a nő.

–Kaphatnék egy normális kanalat? – kérdezte megjátszott-mogorván Alan, de vörös arcát nem tudta elrejteni.

Mrs Weasley átnyújtott neki egyet, és az ebéd további része szerencsére csendben telt. Alan végig azon imádkozott, hogy több trükkös evőeszköz ne akadjon a kezébe. Mikor végre túljutottak a harmadik fogáson, és a desszert következett, az asztal mellett halk beszélgetés kezdődött, amit néha egy-egy rövid nevetés szakított meg.

Mr Weasley és két tökéletesen egyforma fia egy Weasley Varázsvicc Vállalat nevű üzletről csevegtek, Ginny és Hermione az asztal fölött áthajolva beszélgettek Mrs Weasleyvel valami titokzatos témáról, két teljesen ismeretlen férfi a sárkányokról tárgyalt, míg Harry és Ron valószínűleg újabb szabotázsakción törték a fejüket.

Alan fáradtan dőlt hátra. Ha jól számolta, még legalább négy és fél órája volt hátra ebben a veszedelmes helyzetben, de őszintén reménykedett benne, hogy Piton hamarosan kimenti innen. Ha nem vigyáz, akkor rájönnek, hogy mi történt, és annak még csúnya következményei is lehetnek…

Mrs Weasley, aki befejezte a lányokkal való társalgást, odahajolt hozzá.

–Bocsáss meg a fiúk tréfájáért, Perselus – súgta. Alan önkéntelenül elmosolyodott, de gyorsan komoly kifejezést erőltetett az arcára.

–Nem történt semmi – mondta könnyedén, de azért egy kissé gúnyos hangon. Csak a látszat kedvéért.

Mrs Weasley felvonta a szemöldökét.

–Jól vagy? – kérdezte súgva – Kissé furcsán viselkedsz…

Alan körül megfordult a konyha, de gyorsan összeszedte magát.

–Igen, nagyon is jól – mondta végtelenül gúnyosan.

Mrs Weasleyről azonban lerítt, hogy nem győzte meg a válasz. Valószínűleg azon tűnődött, hogy hogyan bizonyosodhatna meg a gyanújáról – és Alan számára nem volt kétséges, hogy mit sejtett.

A nőnek azonban nem sokáig kellett töprengenie ezen, mert Ron elvonta a figyelmét. Szerencse…

Mielőtt Alan komolyan gondolhatta volna, hogy milyen jó, hogy Mrs Weasley már nem figyel rá, újabb szörnyűség történt. Harry, akivel addig Ron sutyorgott, most várakozó vigyorral nézett a színészre. Alan nem tudta mire vélni ezt, aztán csalhatatlanul megérezte, hogy valami nem stimmel.

Az asztalnál pedig újfent kirobbant a nevetés.

Alan még mindig nem tudta, hogy mi történhetett, de a következő pillanatban meglátta. Piton haja a szemébe lógott, és… Alan eddig fekete tincseket látott táncolni a szeme előtt, de most azok a tincsek égővörössé változttak.

Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Piton valószínűleg maga fordította volna vissza a varázslatot, de Alan akkor is mugli marad, ha előhúzza a hamis varázspálcát, amit Piton kellék gyanánt nyújtott át neki. Érezte, hogy az arca a hajához méltó színben pompázik.

Mr Weasley szúrós tekintettel nézett Harryre, aki már nem nevetett, de nem is viszonozta a pillantást. Helyette furcsálló szemekkel meredt Alanre.

–Maga nem Piton – jelentette ki halkan, de mindenki hallotta a szavait. Egyszerre csend lett a konyhában.

Alan, ha lehet, még jobban elvörösödött.

–Ki maga? – kérdezte számonkérően Ron, és a következő pillanatban vagy tíz pálca szegeződött Alanra. Nem sok ideje maradt, hogy kiélvezze a megkülönböztető figyelmet, mert Harry felugrott, felrántotta őt is, és a nyakánál fogva a falhoz nyomta, a másik kezében a pálcáját tartva.

–Ki maga? – ismételte el Ron kérdését.

Alan alig kapott levegőt, így válaszolni sem tudott. Pedig megpróbálkozott vele, bár egy nyögésen kívül semmi nem jött ki a száján. Félő volt, hogy Potter megfojtja, de mintha egy kicsit enyhült volna a szorítás a torkán. Csak annyira, hogy kapjon levegőt.

–Corpus Veritas! – hallotta az asztal felől. Valószínűleg Mr Weasley mondta ki a varázsigét.

Alan úgy érezte, mintha megolvadna a teste, pont ugyanúgy, mint amikor megitta a százfűlé főzetet. Aztán minden helyreállt, és ismét önmaga volt. Harry elengedte őt.

–Ez Rickman – mondta az egyik iker. Alan most már a valódi alakjában vörösödött el.

–Üdvözöljük körünkben, Mr Rickman – vigyorodott el Harry.

–Mindig tudtam, hogy Piton nem szeret velünk ebédelni, de hogy ilyen találékonyan bújjon ki a meghívás alól… - kuncogott Hermione.

Alan még mindig nem tudott megszólalni, bár kicsit jobban érezte magát most, hogy a többiek eltették a varázspálcát.

–Mindenesetre a filmekben remélem jobban fog alakítani, Mr Rickman – fordult hozzá nevető arccal Mrs Weasley.

Alan végre felocsúdott döbbenetéből, és elnevette magát.

–Ennyire szörnyű voltam?

–Jobban belegondolva, igen – emlékezett vissza Ron. – Nem kellett volna mosolyognia, vagy a földre vetnie magát, amikor a szék felrobbant…

–Nem tehetek róla… - mosolygott megbánóan Alan – Nem szoktam hozzá, hogy a közelemben csak úgy, maguktól felrobbanjanak a tárgyak…

–Mialatt maga itt volt, a professzor hova ment? – kíváncsiskodott az egyik iker.

–Piton? Engem helyettesített – válaszolt készséggel Alan – Chris meghívott minket, mármint Daniel, Emmát, Rupertet és engem egy ebédre, ahol meg kellett volna beszélnünk néhány dolgot a karakterekről…

–Remélem, azok a gyerekek kikészítették – somolygott Ginny.

–Biztos vagyok benne – nyugtázta Alan.

Harry már nem rá nézett, helyette az ablakon túl a kertre szögezte a tekintetét. A többiek is követhették a pillantását, mert kisvártatva Ron kuncogva megszólalt.

–Rickman megduplázta magát.

Valóban, ahogy Alan is kinézett az ablakon, a kertben meglátta a hasonmását – vagyis Pitont. Perselus hosszú, határozott léptekkel vágott át az udvaron, egyenesen az ajtó felé.