5. rész

–Jó napot, professzor – köszönt vidoran Hermione, bár a bájitaltan tanár arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a nap minden, csak nem jó. Egy pillantásra sem méltatta a kisasszonyt, hanem rögtön Alanhez fordult.

–Mi a fészkes fenét műveltél? – rivallt rá a színészre.

–Én? – tettetett értetlenséget Alan – Ugyan, semmit. Csak…

–Mi volt annyira nehéz ebben a szerepben? – kérdezte Perselus még mindig tajtékozva.

–Sorolhatnám… - mondta Alan, és ujjait segítségül hívva valóban sorolni kezdte az okokat: - Egy: ahhoz, hogy eljátsszam a szerepedet, olvasnom kellett volna a könyveket. Na jó, bevallom, hogy ez az én hibám. Kettő: rövidke találkozásunk alkalmával nem volt időm megfigyelni a szokásaidat. Három: fogalmam sincs, hogy hogyan reagálsz éles helyzetekben, de én egész biztos, hogy teljesen másképp. Négy: rájöttem, hogy nem szeretem, ha felrobbannak körülöttem a dolgok. Öt: nem tudom, hogy te el szoktál-e vörösödni, de velem előfordul…

Perselus nem vágott közbe, de nem igazán nyugtatták meg Alan érvei. Becsmérlően nézett a színészre, és meg volt lepve, hogy Alan arcvonásai ehhez a kifejezéshez is hozzászoktak.

–Többet vártam tőled.

–Igazán köszönöm, kedves uram – hajolt meg bohókásan Alan, aki már igazán nem tudta komolyan venni a varázslót. A többiek kuncogva figyelték a jelenetet, néhányukról lerítt, hogy majdnem megpukkannak a visszafojtott nevetéstől. Többek között Harry is kis híján hangosan felröhögött.

–A műsornak vége – fordult a közönség felé Perselus, majd megragadta Alan grabancát, és dehoppanált vele.

Perselus csak akkor szólalt meg újra, amikor már ismét Alan nappalijában voltak, és már ő maga is visszanyerte valódi, fenyegető alakját. Alan hálát adott az égnek, amiért ez idő alatt a varázsló valamennyire lenyugtatta magát.

–Előre tudnod kellett volna, hogy Potter és a kis barátai nem kedvelnek engem.

–Ezt nagyon is jól tudtam – méltatlankodott Alan, és leült az íróasztal mögötti székébe.

–Akkor miért nem vigyáztál jobban?

–Már felsoroltam az okokat. Sokkal több időre lett volna szükségem, hogy felkészüljek a szerepedre.

–A valódi színjáték még el sem kezdődött – sóhajtott Perselus. – A filmforgatást csak a jövő héten fogjátok elkezdeni.

–Ne is említsd… Mi volt a megbeszélésen?

–Colombus adott néhány használhatatlan tanácsot, aztán elkezdtek nevetgélni…

–Akkor semmi újdonság.

–Csak az a baj, hogy szerintem – Perselus nyelt egyet – én is lebuktam.

Alan prüszkölve felnevetett.

–Mi? Hogyan?

–Egyedül te nem tudtál róla, de az egész stáb ismeri a varázsvilágot. Eddig én szerencsére kimaradtam belőle, de a többieknek megmutatták, hogy mi is az a mágia… Roxfortban nem jártak, hiszen azt elrejtették a muglik elől, de majdnem mindenki találkozott az „alteregójával”.

–És én miért maradtam ki ebből? – kérdezte Alan.

–Épp azért, mert ilyen tökkelütött, földhözragadt mugli vagy! – vágott vissza Perselus.

–Ezt kikérem magamnak. Nem vagyok földhözragadt.

–Akkor tökkelütött mugli. – gúnyolódott a varázsló.

–Kösz szépen. Mit is vártam a rettegett Piton professzortól?

–Gyanítom, hogy pontosan ezt vártad volna, ha veszed a fáradtságot, és elolvasod a könyveket.

–Mintha alapmű lenne…

–Szokd meg, hogy számodra immár alapmű. Mind az összes kötet. És ne halljak tovább nyafogást, hogy „nem szeretem, ha felrobbannak körülöttem a dolgok”! Ehhez is hozzá kell szoknod.

–Most jön a kioktatás?

–Pontosan – bólintott Perselus, megőrizve a komolyságát. Igencsak nehéz helyzetben volt, mivel Alan leplezetlenül vigyorgott a képébe. Megfordult a fejében, hogy egy jól irányzott átokkal letörli a színész arcáról a vigyort, de a muglik között sajnos változatlanul nem szabadott varázsolni.

–A forgatás alatt ne lepődj meg, ha olykor valaki valóban varázspálcát használ.

–Mi? – meresztett nagy szemeket a színész.

–Jól hallottad. A stábban is van varázsló, nem is kevés.

–Megmondanád, hogy kik azok?

–Természetesen nem. Majd rájössz.

–Mégis, így hogy tudnám jól alakítani a szerepedet?

–Ez miért olyan nagy kérdés? Nottingham hercege után majdcsak menni fog…

–Nocsak, ti még filmeket is néztek?

Perselus a szemeit forgatta. Nem lehet, hogy egy színész ilyen ostoba legyen! Nem is ostoba, ugrott be neki a válasz. Inkább kezd hasonlítani rá.

–Láttam azt a filmet – válaszolt kimérten. – Én is kíváncsi voltam, hogy Chris Colombus kiből csinál nagyra nőtt denevért.

Alan prüszkölve felnevetett, majd kis idő után válaszolt.

–Gondolom, nem vagy elragadtatva…

–A történtek után nem igazán.

–Hé, nem volt fair, amit csináltál. Odaküldeni engem abba a viperafészekbe… egy családi ebéd a Weasley családnál több mint állatkínzás!

Perselus arcán szadista vigyor jelent meg.

–Ha gondolod, máskor is cserélhetünk… Neked gyakorolnod kell a szerepre, én pedig nem szeretem, ha eltűnik alólam a szék.

Alanen volt a vigyorgás sora.

–Tehát veled is megtették ugyanezt? – kérdezte, de Perselus kitért a válasz elől.

–Inkább lebeszélem Mollyt a további meghívásokról. Eszemben sincs odamenni…

–De jó… Akkor én se megyek.

–De a forgatásra járnod kell!

–Menni fog – legyintett Alan. – Ez már ismerős terep lesz.

–Lenne még egy kérdésem. – sóhajtott Perselus a színész szemébe nézve – Ki volt az a hülye, aki feltalálta az autót?