5. fejezet - Útkeresés

Voldemort az én szememben még mindig az a kissrác volt, akivel rengeteget nevettünk, és akiről azt hittem, soha nem fog gyilkolni. De már hatodéves korában megtette, és ez számomra egyenesen megdöbbentő volt.
Korábbi párbajaink Melanthoval meg sem közelítették azt, ami Voldemort miatt játszódott le közöttünk. Akkor nem sok híja volt, hogy megöltjük egymást. Az Adava Kedavra is elhangzott közöttünk, nem is egyszer, de lélekjelenlétünknek hála, nem talált el bennünket. Az a szoba, ahol küzdöttünk, tíz perc után romokban hevert.
Így visszagondolva félelmetes párbaj volt. Mintha soha nem akart volna véget érni. És valóban, ha az egyikünk meghal, Sado folytatta volna helyette. Ő nem döntötte el, hogy melyikünk oldalára álljon, ezért inkább kimaradt a vitából.
Több mint fél napon keresztül szórtuk egymásra az átkokat. Végül Melantho adta fel. Én pedig végleg elhagytam a Mardekár kastélyt.
Nem volt hová mennem. Sokáig bolyongtam, céltalanul. Még mindig étetett a tudat, hogy a fiú, akit nagyon is kedveltem, akinek jóformán az anyja voltam, rálépett ugyanarra az útra, amelyre nővéreim engem is csábítottak évtizedekkel ezelőtt. És tudtam, hogy őket elhagyni majdnem hogy lehetetlen.
Nagyjából egy hónapig jártam az utcákon, céltalanul, éjszakákra betérve egy-egy fogadóba. Nem kellett semmiféle támadástól tartanom. Az emberek vagy egyszerűen nem hitték el, hogy létezem, vagy annyira féltek tőlem, hogy meg sem próbáltak megállítani. Mégis, mindezek ellenére feltűnően sietősre fogták lépteiket, bármerre is jártam.
Skóciából egészen idáig, Londonig eljöttem. Az első dolgom volt felkeresni a házat, ahol megszülettem. Mikor a régi birtok határára értem, döbbenten tapasztaltam, hogy az már egyáltalán nem olyan, mint volt. A földet gépekkel művelték, kukoricát termesztettek rajta, sehol sem voltak az aranyló búzamezők, amiket megszerettem kislánykoromban, de a legfájdalmasabb hiányérzés a házunk helyén álló barakk volt. Egy ostoba odú, amit a munkások számára építettek. Sehol sem volt már az a szép, egyszerű, fehér falú ház, amiben gyerekként töltöttem a napjaimat. Minden csak az én számomra lett volna emlék, és senki mást nem érdekelt.
Mit tehettem volna? Továbbmentem.
London belvárosába nem volt bátorságom bemenni. Túl sok auror élt ott már akkor is, akik nem nézték volna jó szemmel, ha a barátaik gyilkosa arra sétál. Az úton a falvakban megszálltam egy-egy fogadóban, arcomat eltakarva léptem be, s nem is ismertek fel. De itt a rengeteg mugli között még nagyobb feltűnést keltettem volna öltözékemmel is – ami egy fekete talár volt, a Griffendél Nővérek jelvénye nélkül. A régi taláromat a Mardekár kastélyban hagytam. A pusztaságon jártam hát, nem tudva, mihez kezdjek. Egyértelmű volt, hogy nem mehetek be sehova, hogy egy házat vegyek magamnak – a pénz nem lett volna gond – s az is, hogy nem mehetek emberek közé az arcomat vállalva, hisz meg sem próbáltak volna megkülönböztetni a nővéreimtől. Azon kevés emberek, akik láttak, inkább nem szóltak hozzám, s magukban fohászkodtak, hogy én se figyeljek rájuk. Nem beszélhettem hát senkivel.
Régi életemmel is szakítottam azon a napon, amikor elhagytam a Mardekár kastélyt.
A szántóföldeken kóboroltam, éjszakára pedig behúzódtam egy-egy erdőbe. Ott kupolát varázsoltam a fejem fölé, matracot a földre, s így nyomott el az álom minden éjjel.
Agatha Griffendél, a rettegett Griffendél Nővérek legtehetségesebb tagja így vált földönfutóvá.
A nővéreimről abban a négy hónapban semmit sem hallottam. De egyértelmű volt, mit csinálnak: folytatták a gyilkolást és Voldemort felkészítését a “nagybetűs ÉLETre. Később ennek meg is lett az eredménye.
Egyszer fordult csak elő, hogy egy auror keresztezte az utamat. Ő is véletlenül tévedt oda, és én is. Az első pillanatban, ahogy meglátott, előrántotta a pálcáját, aztán ijedten lépett hátra meglátva az enyémet. Nem mert támadni. Én sem támadtam rá. Könyörgött, hogy engedjem el. Az első pillanatban tán bátorságot láttam a szemeiben, de aztán ezt felváltotta a pánikszerű félelem. Leengedtem a pálcámat, s ő ettől annyira megkönnyebbült, hogy kiejtette kezéből a sajátját. Mosolyogtam rajta. Nem szólalt meg, de már láthatólag nem félt tőlem annyira. Persze nem volt teljesen nyugodt, de őszintén megvallom, én sem.
Felismert. Tudta, hogy melyik vagyok hármunk közül. Sűrű bocsánatkérések közepette kezdett el hátrálni, egyre gyorsabban, meg-meghajolva. Én nem mozdultam, de észrevettem, hogy a pálcája még mindig a fűben hever. Tíz méterre távolodott el, mikor utána szóltam. Megdermedt. Fölvettem a földről a pálcát, és odadobtam neki. Egy halvány mosollyal köszönte meg, majd dehoppanált.
Még aznap továbbmentem, de továbbra is céltalanul. Estére olyasmire bukkantam, ami nem lehetett volna ott. Egy három ember magasságú kőfal volt, repkénnyel sűrűn benőve.
Felkeltette kíváncsiságomat a fal, és főleg az, hogy mi lehet, amit ennyire őriznek. Hoppanálni akartam, hogy megtudjam a titkot, de azt kellett tapasztalnom, hogy itt nem lehetett.