1.

A telihold fénye mindent túlvilági kékes színnel vont be. A házak, az autók élei elmosódtak, csak sejteni lehetett, hogy kocsik állnak az út két oldalán, és épületek sötét tömbje magasodik a járdán túl. Néhány távoli ablakban még derengett némi sárgás lámpafény, de az összes utca kihalt volt, egy lélek sem járt rajtuk. A rendes, dolgos emberek, akik másnap hajnalban kelnek ki az ágyukból, hogy újult erővel belevessék magukat az élet nagy mókuskerekébe, mélyen aludtak, bezárkózva biztonságosnak vélt lakásaikba. Más kerületekben ilyenkor még mindig tombol az élet, de itt csak a kóbor macskák éltek éjszakai életet. Meg én.
A bérház, aminek a tetején gubbasztottam, ugyanolyan sivár és kihalt volt, mint az összes többi a környéken, lakói már az igazak álmát aludták. Az egyetlen komolyabb mesterséges fény a szemközti gimnázium ablakaiból szűrődött ki.
Felálltam, hogy egy kicsit kinyújtóztassam elgémberedett izmaimat. Legalább két órája vártam itt az áldozatomra, hogy kijöjjön a suliból, de ha egyszer ez a késői időpont volt a legalkalmasabb… Lemondóan felsóhajtottam még a gondolatra is, hogy még egy rohadt órát itt vacakoljak el az életemből. Nem mintha nem érnék rá, csak a várakozást utálom nagyon. Én a tettek embere vagyok, a megfigyelés és a lesben állás nem az én műfajom. Egyszerűen nem nekem találták ki.
Már éppen kezdtem ismét a kosárlabdaedző felmenőit szidni, amikor végre kinyílt az iskola kapuja. Véget ért a kosáredzés, halleluja! Már kezdtem azt hinni, hogy hajnalig itt dekkolhatok a tetőn ahelyett, hogy a meló után végre valahára az ágyamba dőlhetnék. Azért néha nekem is kell pihenni, nem vagyok robot!
Az egész napom egy merő hajtás volt, ezért az első órában még örültem a szerencsémnek, hogy végre egy kicsit megpihenhetek. A második tétlen óra viszont maga volt a pokol. Na jó, nem szó szerint.
Egy nagy csoport kamasz fiú lépett ki a gimi kapuján, de egyik sem hasonlított a srácra, akit a fényképen láttam. Vártam, hogy hátha jön egy újabb adag, de sehol senki. Az eddigi levertséget és fáradtságot kezdte átvenni a düh ismerős érzése. Ha ma beteget jelentett, és nem jött edzésre, tuti kitekerem a nyakát. Minimum.
Az iskola kapuja kivágódott és egy rohanó fiú alakját világította meg egy pillanatra a bentről kiszűrődő lámpa, még mielőtt a mögötte loholó társai elzárták volna a sárgás fény útját. Az első fiú meg sem állt, már sprintelt is végig az úttest közepén, hátra sem nézve. Én viszont felismertem azonnal, még ha csak egy pillanatra láthattam is az arcát. Ő volt az, John Weston, tizenhét éves gimnazista, legalábbis a soványka akta szerint. És ahogy a kiáltozásokból kivettem, a társai sem bájcsevegni akartak vele, de nem ám. Csórikámat, úgy tűnik, nem csak én akarom elkapni.
Nyújtóztam még egyet, hogy az izmaim ellazuljanak, még mielőtt az üldözésbe vetem én is magam. Nem kapkodtam el, az tény, de hova siessek? Ahogy elnéztem John elég jól fut, a távolság nem csökkent közte és a négy fiú között, szóval ráérek.
Levettem hosszú fekete bőrkabátomat, amit nem akartam tönkretenni. Ha már a mai napot megúszta egyben, nem örülnék neki, ha pont most menne gallyra.
Szépen komótosan félbehajtottam, majd lelki szemeim előtt bevillant a kocsim anyósülése. Ennyi elég is volt, hogy a kezem már csak az üres levegőt markolássza, a kabátom pedig biztonságban várjon a járgányomban. Mondja még valaki, hogy nem jó teleportálni. Lövésem sincs, hogy lehet nélküle élni, de komolyan.
Elnéztem abba az irányba, amerre eltűntek a srácok. Legnagyobb megdöbbenésemre nem távolodtak, hanem közeledtek. John-nak valahogy sikerült megúsznia, hogy elkapják a grabancát, és megcélozta az ellenkező irányt. Már majdnem visszaértek hozzám, de nem úgy tűnt, mintha a buli a közeljövőben véget érne, én meg már halálra untam magamat. Bocs fiúk, de ezt a srácot most nem veritek széjjel.
A lehető leggyorsabban növesztettem szárnyat. Áldottam az eszemet és az ízlésemet, mert a fekete, testemre második bőrként simuló bőr toppom szabadon hagyta a lapockáimat, így nem fenyegetett az a veszély, hogy dobhatom a kukába, amint vége a napnak. A kabát is ezért végezte a kocsiban.
A fájdalmat, ami az alakváltással jár, régi ismerősként üdvözöltem. Ezt nem lehet kiküszöbölni, ez van. Valamit valamiért, ugye. Már rég nem cicóztam azzal, hogy rétegenként növesszem meg a szárnyamat, egyszerűen a csonttal együtt bújt ki a testemből az izomzat és a fekete bőrhártya, amik rásimultak a csontvázra. Kitártam a tíz méteres fesztávú szárnyakat és elrugaszkodtam a tetőről. Végre itt hagyhatom! Legközelebb csak rémálmaimban lássam, ha lehet, és akkor is csak ritkán.
Messziről egy hatalmas denevérnek tűnhettem, de ez sosem izgatott. Szerencsémre nem küszködök önértékelési zavarokkal, így magasról szarok rá. Aki látott már sárkányt, az rögtön vágja, hogy ezek sárkányszárnyak. Még köszönőviszonyban sincsenek a denevérekével, és a lényeg, hogy én ezt tudom. Más véleménye meg kit izgat? Mert engem ugyan nem.
Túl sok esélyem nem volt a siklásra, lévén alig húsz méteres magasságból vetettem le magamat, így csaptam néhányat a szárnyaimmal, hogy ne zuhanjak le a betonra és váljak aszfaltmatricává. Ciki lenne, mi?
Az áldozatom és üldözői már megint elhúzták a csíkot. Feljebb emelkedtem, hogy lássam, merre futottak. Két utcával lejjebb ki is szúrtam őket, és már repültem is feléjük. Innen fentről prímán ráláttam mindre. Gyorsan átváltottam mágia-látásra, hogy megbizonyosodjak arról, amit amúgy is tudtam, de hát a rossz szokások…
A célpontom hátában lihegő fiúkban semmi érdekes nem volt. Csak a szokásos arany fényt árasztották, mint amit az összes átlagember kibocsát magából. Szinte beleolvadtak a környezetükbe, ugyan annyi mágia volt bennük, mint a parkoló autókban, vagy a tűzcsapban.
John viszont csak úgy izzott a mágiától. A vakító arany fényt még akkor sem téveszthetem szem elől, ha akartam volna. De nem akartam. Egyértelmű, hogy ő kell nekem. Az aktája szerint a szülei nem akarták, hogy mágus legyen a fiúkból. Pedig a mai világban egy egyszerű embernek szinte esélye sincs arra, hogy komolyabb karriert fusson be. Azzal a döntéssel, hogy nem engedik a Városba Johnt, megpecsételték volna a fiú jövőjét. Átlagos, munkás élete lenne, míg meg nem hal. Ezt az életet szánták neki azok, akiknek leginkább törődniük kellett volna a gyerekükkel. De hát ha valaki utálja a Fajokat, akkor nem fogja a fiát is közéjük lökni. Nincs mit tenni, igaz? Említettem már, hogy csak megpecsételték VOLNA?
Igen, itt jövök én a képbe. Na nem úgy van az ám, hogy a szülő dönt, és a gyerek szívja meg a levét, mert nincs más választása. A Toborzók beszámolója szerint John vitába szállt az apjával, és nagyon is mágus akart lenni. Az apja került ki győztesen a vitából, de már nem tudta meg nem történtté tenni a szóváltást. A Toborzók már passzolták is tovább a fiú aktáját. Nincs az a törvény vagy emberi jog, ami megakadályozhatná, hogy valaki a Fajok közé kerülhessen, főleg ha az illető akarja is. Nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy egy tehetség kárba vesszen. John mágia-izzása pedig önmagáért beszélt.
Mélyrepülésbe váltottam, majd ismét vízszintesre vettem a figurát, és suhantam a házak között, míg utol nem értem őket. A szárnyaim éppen hogy nem súrolták az utca két oldalán álló házak falait, áldottam a rég halott építészeket, akik széles amerikai utcákat terveztek. Most komoly bajban lennék mondjuk Rómában. Vagy Londonban. De ez New York külvárosi kerülete, itt ugyan nincsenek keskeny, sikátorszerű főutcák.
Átsuhantam a négy üldöző feje fölött, majd lecsaptam a fiúra, megragadtam a hónaljánál és néhány erőteljesebb szárnycsapással a magasba emelkedtünk. A zúgó menetszél és az egyre növekvő távolság miatt hamar elhaltak a suhancok kiáltásai is.