6. fejezet - A Griffendél kastély

A telihold fényénél megkerültem a kőfalat, amennyire csak tudtam akkor, szinte teljesen. Sokára találtam rá a kapura, jóllehet, az ugyanolyan magas volt, mint a fal, csak kovácsoltvasból. Nekifeszültem, hisz hajtott a kíváncsiság, de nem tudtam kinyitni puszta erővel. Már akkor sejtettem, hogy valami varázzsal teli épület áll itt – hisz hoppanálni sem tudtam a közelében. Elővettem a varázspálcámat, és elvégeztem az Alohomora bűbájt, de a zár nem engedett. Egy sokkal bonyolultabb varázslattal lehetett csak kinyitni, és már pirkadt, mikor rájöttem, hogy melyikkel. A fáradtságomat elfelejtve léptem be az immár szűken, de kinyitott kapun, és indultam el egyenesen előre.
A kert, ahová kerültem, épp olyan elhanyagolt volt, ahogy azt a fal állapotából következtetni lehetett. A fák sűrű erdőt alkottak körülöttem, s csak egy keskeny ösvény volt, amin elindulhattam. Ez viszont egyenesen vezetett, s éreztem a talpam alatt, hogy kövön járok. A távolban, akárha egy alagút végén, fényt pillantottam meg. Mintha fáklyák égtek volna.
Ahogy az úton haladtam – ha ugyan még útnak nevezhető volt – egyre furcsábbnak találtam, hogy egy láthatólag lakatlan házból fény árad. Mert a kert egyértelműen arra utalt, hogy senki nem járt erre már legalább száz éve. Vagy csak senki nem törődik a környezettel?
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben egyre közelebb kerültem az ösvény végéhez, s így az épülethez is. Mikor végre kiléptem a fák közül, egy pillanatra félő volt, hogy az évszázados fák mellett az én lábam is a földbe gyökerezik. A látvány, ami a szemem elé tárult, több volt, mint lenyűgöző. Mostmár az is világossá vált, hogy miért égnek még mindig a fáklyák – azok gubrithai tűzzel égtek. Soha nem aludtak ki. A kastély, amely előttem állt, sokkal lenyűgözőbb volt, mint bármely másik, melyet valaha láttam. Hogy elhagyatott, az kétségtelen. Már réges-rég éreztem volna, ha bárki a közelemben van.
–Griffendél kastélya volt, igaz? – kérdezte hirtelen Harry.
–Igen, ez volt. Téged is lenyűgözött, mikor először láttad. Hát rám sem volt kisebb hatással. A hajnali nap első fényénél láthattam életemben először a Griffendél-kastélyt. Persze be is mentem, s a világos, de elképesztően piszkos folyosókon sétálva jöttem rá, hogy álmosabb valószínűleg soha nem voltam. Ha éberebb vagyok, akkor első alkalommal valószínűleg sokkal óvatosabban megyek be, vagy egyáltalán be sem megyek. De már nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni, és nem is bántam meg. A kastély akkor tényleg elhagyatott volt – mint később kiderítettem, kétszáz éve már, hogy senki nem lakott benne, még egy házimanó sem. Így hát minden olyan poros volt, amilyet elképzelni sem tudnál. Akkor, első éjszaka – vagyis hajnalban – már nem voltam olyan állapotban, hogy ki is bírjak menni, és megfelelő helyet találhassak az alváshoz. Egyszerűen benyitottam az egyik ajtón, ami egy hálószobára nyílt, a Suvickus bűbájjal megtisztítottam valamennyire az ágyat és annak közvetlen környékét, ledőltem rá és abban a pillanatban elnyomott az álom.
Mikor délben magamhoz tértem, először nem is tudtam, hogy hol vagyok. Aztán szép lassan derengeni kezdtek az előző történések, és akkor ijedtem meg igazán, hogy egy teljesen idegen kastélyban töltöttem az éjszakát. A veszély lehetősége is megrémített kissé, s nyugtatásomra csak az szolgált, hogy a varázspálcám tudtomon kívül is végig ott volt a kezem ügyében.
Csak aznap indultam el komolyabb felfedezőútra a kastély körül. Örömmel tapasztaltam, hogy az tényleg lakatlan, ezért nem kellett senkivel “megküzdenem” érte. Annak viszont kevésbé örültem, hogy ezen okból kifolyólag rengeteg takarítási munka várt rám. Arra is csak ezen a napon jöttem rá, hogy maga Griffendél Godric kastélyában járok, s legmegdöbbentőbb az volt, hogy valaha ő lakott abban a szobában, amit az éjszaka találomra a hálómnak választottam. Miközben körbejártam az épületet, végig a kezemben volta a pálcám. Igaz, az már világossá vált, hogy senki sincs, aki rám támadna, mégsem ártott, ha egy kicsit óvatos voltam – főleg előző meggondolatlanságom után. Így derítettem fel a hatalmas csarnokokat, a több mint harminc hálószobát, az ebédlőt és a könyvtárat – hogy csak néhány helyiséget említsek közülük. De hiszen a többit te is láthattad.
–Igen, majdnem bejártam már az egész kastélyt. De még mindig nem állíthatom, hogy ismerem minden részletét. – jegyezte meg mosolyogva Harry.
–Valóban nehéz kiismerni – bólintott Agatha – De nekem azért mégis sikerült. Két évembe tellett, míg rendbehoztam az egészet, és végre valóban új életet kezdhettem. Ezalatt tanultam meg sokmindent a családom történetéről – mármint ezen az ágon. Kiderült, hogy nem csak elszánt, vérengző gyilkosok voltak az elődeim, hanem többségében értékes emberek, s sokszor valóságos hősök. Rájöttem, hogy inkább rájuk akarok hasonlítani, és nem azokra, akikről Melantho és Sado meséltek. A könyvtárban találtam rá egy családfára, amelyet nem az emberek, hanem a varázslat írt. Meg is tudom mutatni, ha kíváncsi vagy rá – fordult Harryhez.
–Igen. Szeretném látni – mondta a varázsló.
Agatha ezzel felállt és kiment a szobából, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, kezében egy ősöregnek tűnő pergamentekerccsel. Letette a varázsló elé, és széthajtotta.
–Ezen nyomon követheted a Griffendél család összes tagjának életét. Ha megérinted egyik-másikat, akkor az életrajza is megjelenik mellette. Egyszóval ez a tekercs mindent tud rólunk. A nevek aszerint vannak fekete vagy vörös színnel feltüntetve, hogy az illető egy esetleges háborúban melyik oldalra állt.
Harry nem először látott már családfát életében. Az volt a különbség mindössze, hogy ezen nem voltak kiégetett szélű lyukak. Jól mondta Agatha: a legtöbb név vörössel volt feltüntetve, bár tekintélyes számú sötét varázsló is megtalálható volt a családfán. A Nővérek hármasa is ott volt a családfa egyik ágának legalján. Melantho és Sado neve fekete volt, Agathaé viszont már vörössel virított.
Harry végigfuttatta szemét a többi alsó néven is, hátha talál másik ismerőst – meg is látta Dumbledore nevét – majd a sor legvégén végleg megakadt a szeme.
–Sosem említetted... – mondta elhalóan.
–Mit? – kérdezte Agatha – Hogy Godric utóda vagy? Azt hittem, régóta tudsz róla.
–Hát, mostmár tudom – jegyezte meg Harry.
–Nézd meg jobban a családfának ezt az ágát – javasolta Agatha – és akkor rájössz, hogy miért vacillált a Teszlek Süveg, mikor elsős voltál.
Harry szemügyre vette azt az ágat.
–Tehát ezért akart a Mardekárba beosztani... – mondta, mikor észrevette, hogy az ő ága is egybefonódik Malazáréval. Furcsamód már nem tudott meglepődni rajta. Hisz annyi minden történt az elmúlt időkben, hogy ez már nem tudta meglepni. Sokkal inkább magyarázatot adott számtalan fel nem tett kérdésre. Mindazonáltal nem érezte tragédiának, hogy Mardekár utóda.