7. fejezet - Voldemort átka

Agatha összecsavart a tekercset, és félretette az asztalon.
–És ezzel a történet a végére jár – folytatta – Miután a kastély már újra eredeti pompájában tündökölt, nem volt sok dolgom. Az örökség rám eső részét még régebben átmenekítettem a Gringotts egy külön széfjébe, úgyhogy anyagi gondjaim nem voltak. A régi holmijaim közül pedig sokat áthoztam az új lakhelyemre húsz évvel ezelőtt, miután újra beszélő viszonyba kerültem a nővéreimmel. A híreket persze hallottam, de nem tehettem semmit Voldemort ellen. Már nem volt a nővéreim bábja, de még mindig a védelmük alatt állt. Nem érhettem hozzá.
–De hogy válhatott ilyenné? – kérdezett közbe Harry.
–Ezt is ekkor tudtam meg. Az a Voldemort, akit én ismertem gyerekként, teljesen más volt, mint a mostani. Melantho tudta, hogy könnyedén kikerülhet az irányítása alól, ezért egy ősi átkot mondott ki rá. Ez az átok pedig kiölte a fiúból a jóságot, és felszínre hozta a haragot, a gyűlöletet, a gyilkolás vágyát. Ekkor lett belőle az, aki most. És ekkor változott meg a külseje is.
–Melantho bűne.
–Igen, az övé. Melantho irányította nagyon sokáig, ugyanezzel az átokkal. Az Imperiust Voldemort még így is meg tudta volna törni. De egy idő után mégis kikerült az irányítás alól. Pontosabban akkor, amikor téged akart megölni.
Harry eddig az asztallapon tükröződő tűz fényére meredt, de erre a mondatra felkapta a fejét.
–Hogyan?
–Félig eltűnt, félig meghalt – értelmetlen báb lett volna. A nővéreim nem kívánták többé irányítani, s ő végleg kikerült az irányítás alól. Bár Melantho még mindig megszállottan védi őt, már nem újra tudja befolyásolni. Mikor Voldemort visszatért, semmit sem változott. Olyan, mintha még mindig az átok hatása alatt lenne. Az öröm nem emelkedett még felszínre a lelkében, csak a harag, a gyűlölet és a bosszúvágy. Így még veszedelmesebb, mint volt valaha is.
Mikor meghallottam a hírt, hogy eltűnt, fellélegeztem. Azt tudtam, hogy nagyon sokan harcoltak ellene, és hogy sokan haltak is meg e harc közben, és először elképzelésem sem volt, hogy te hogyan élhetted túl a támadását. Néhány nap után rájöttem erre is, és még arra, hogy nem halhatott meg. Utánaolvastam ugyanis annak az átoknak, amit Melantho szórt rá, s az írás világosan kifejtette, hogy ez bizony nem hagyja meghalni. Ettől a perctől kezdve minden reggel azzal ébredtem, hogy talán aznap vissza fog térni. És már nem gondoltam arra a fiúra, akit megszerettem Tom Denemként. Csak arra a szörnyetegre tudtam gondolni, aki pusztítani fog újjászületése első pillanatában.
Egy éve pedig újra visszatért. És már az is világos, hogy nem érhetek hozzá. Te is láttad, hogy Melanthoék hogyan reagáltak, amikor megpróbáltam a közelébe férkőzni. Ott voltál, amikor majdnem megöltek. Voldemort ellen tehát jószerével semmit sem tehetek. Annyit tettem mindössze, hogy felajánlottam Dumbledorenak, hogy költöztesse át a Főnix Rend főhadiszállását ide, a Griffendél kastélyba, miután Sirius Black meghalt. Tudtam, hogy közel állt hozzád, és sem én, sem Dumbledore nem tartotta jó ötletnek, hogy abba a házba térj vissza a nyáron, ahol minden őrá emlékeztet. Voldemort miatt már elvesztetted a szüleidet és az egyik legfontosabb személyt is, akihez kötődtél – jogos hát az iránta érzett gyűlöleted. Azt azonban tudnod kell, – s Dumbledore meg is bízott vele, hogy ezt én mondjam meg neked – hogy a nővéreim pontosan ezért keresnek téged, és akarnak elfogni, mert legutóbb csak magában Voldemortban fedeztek fel ennyi keserűséget. Ha megtehetnék, ugyanazt csinálnák veled is, mint egykor vele. Nem különböznél tőle. A Grimmauld téri ház pedig már nem lett volna képes megvédeni téged, akárhány bűbáj is biztosítja. Ez a kastély viszont valóban védve van, s Dumbledore a lelkemre kötötte, hogy két szememmel vigyázzak rád – amit örömmel meg is teszek.
–Várj! Szóval ezért jelentek meg itt a kertben... Engem akartak elkapni...
–Volt ilyen oka is minden bizonnyal, hogy idemerészkedtek, de ők maguk sem feltételezhették, hogy innen el tudnak vinni téged. Voldemort miatt jöttek, mint már említettem. Szerencsére nem voltam egyedül. A Rend nagyon sokat segített, és hogy a házba nem tudtak bejönni, az az ősi bűbájok érdeme. Hogy nem járt áldozatokkal a harc, az viszont csak a szerencsén múlt.
Sajnos Sado és Melantho sem haltak meg. Én valaha a testvérük voltam, de már nem vallom magam annak. Nem csodálkoznék azon sem, ha valaki az én halálomat kívánná, mert tudom, hogy mit tettem, és azt is, hogy mit érdemelnék érte. És pont ezért rajtad sem csodálkozom, hogy mit érzel Voldemort iránt. Mindössze annyit akartam elérni azzal, hogy elmondtam az ő történetét is, hogy ha már gyűlölöd, akkor azért gyűlöldd, amit valóban ő tett.
–Szóval azt mondod, hogy nem csak őt kellene gyűlölnöm. Hanem a nővéreidet is.
–Ha Voldemort bűneiről van szó, akkor ott van a tény, hogy miért lett azzá, ami.
–De már nem áll Melantho irányítása alatt – vetette ellen Harry. – Már nem hat rá az átok. Meg tudna változni!
–Nem. Egymaga nem tud megváltozni. Ahhoz segítségre van szüksége. Már elhatalmasodott rajta az átok, nem tudja lerázni, és bár már nem irányítja őt közvetlenül, de még mindig benne van. Csak akkor tudna megváltozni, ha valaki segítene neki. Az átkot megtörni egyszerű, mondhatni túl egyszerű is ahhoz képest, hogy milyen erős. Ha Voldemort az lenne, mint régen, mint amilyennek én megismertem, akkor sem lenne szent, de talán – és ezt sem tudom biztosra mondani – nem lenne gyilkos. Ez már sokat jelentene. A Halálfalók nélküle elvesznek, és már nem kellene félni tőlük. Sado és Melantho nem fogadnák be őket – eddig sem volt szokásuk híveket szerezni.
–Mit kell tennünk tehát? – kérdezte Harry.
–Egyelőre semmit. Hamarosan azonban csatára kell kényszerítenünk a halálfalókat és Voldemortot. Hogy ez a csata mikor legyen, az rajtad áll, Harry.
Harry hátrahőkölt.
–Hogyhogy rajtam?
–Ők már nem mernek támadni, és úgy fest a dolog, hogy a gyilkolások terén is visszafogták magukat. De a csata nem maradhat el, a végső ütközetnek el kell jönnie. Te határozod meg ezt, Harry. Csak akkor kezdődhet a csata, amikor te is készen állsz rá. A te erőddel győzhetjük csak le Voldemortot.
–És ha őt le is győztük... mi lesz akkor Melanthoékkal?
–Ez a legnehezebb feladat. Ha ugyan nem lesznek ott a csatában – pedig valószínűleg ott lesznek – akkor később kell megütköznünk velük is. És láttad már őket harcolni – ötvenen sem bírtunk kettejükkel. Ha valaha le tudjuk őket győzni... de ez szinte lehetetlen. Ahhoz négy erő kellene – és nem tudni, hogy kié az a négy. Ha valaha kiderül, akkor tudunk csak győzedelmeskedni felettük.