2.

A kocsim mellett, a járdán értünk földet. Előbb persze a csomagomtól szabadultam meg, még azelőtt, hogy a lábaival felszántottam volna a betont. Nincs hangulatom sebesüléseket is ellátni. Ahhoz túl hosszú volt a mai napom.
Visszagyömöszöltem magamba a szárnyaimat, kivettem az ülésről a kabátomat és belebújtam. Jól passzolt a bőrnacimhoz meg a toppomhoz. Megkerültem a kocsit, hogy a vezető oldalra kerüljek.
- Szállj be – utasítottam Johnt. Talán a sokk hatása, vagy a maratoni futásé, de egy nyikkanás nélkül pattant be az ülésre. Beültem én is, majd beindítottam az autómat.
A régi autómárkákból már egy darab sincs az utcákon, mindet bezúzták néhány éve, talán csak a múzeumokban lehet látni Ferrarit, BMW-t meg a többit, és esetleg néhány gyűjtőnél. Manapság az autógyárak egyedi kocsikat csinálnak, a tulajdonos igénye szerint. Az enyém kétszemélyes fekete sportautó, nyitható tetővel meg minden extrával, amit csak el tudtam képzelni, mikor leadtam a rendelést. A motor annyira halk, hogy csak én hallottam túlérzékeny füleimmel, már ha nagyon odafigyeltem rá. Szinte alig van különbség a beindított és az üresben álló járgány között. Csak az autó alig érzékelhető remegése árulkodott arról, hogy indulni készülünk. Gázt adtam és a belváros felé vettem az irányt.
A belváros bezzeg ilyenkor sem pihen, az üzletek, éttermek, klubok még nyitva voltak. A tömeg csak úgy hömpölygött az utcákon, az éjszaka itt nem elég ok, hogy leálljon az élet.
Egy kereszteződésben megálltunk, vártam, hogy a lámpa átváltson zöldre. Kihasználtam ezt a pár percet, és jobban szemügyre vettem hallgatag utasomat. Átlagos kamasz a feje búbjától a tornacipője hegyéig. Fekete haját rövidre vágták, arca kamaszosan jóképű, már sejteni lehetett, hogy jó pasi lesz belőle rövidesen. Barna szemeibe néztem és csak most tűnt fel, hogy ő is hasonlóan méreget engem. Szuper.
A lámpa végre zöldre váltott és ismét ráléptem a gázpedálra. A csönd kezdett kínossá válni, na meg az is, hogy engem néz. Nem vagyok az a csevegő típus, de ilyenkor rá szoktam kényszerülni. Erőt vettem magamon, – ne mondja rám senki, hogy nem próbálkoztam, – de a fiú megelőzött.
- Ki vagy? – Alapkérdés, de utálom. Miért érdekli a nevem, meg hogy ki vagyok? Jó eséllyel soha többet nem találkozunk, tapasztalatból mondom, hát akkor meg minek firtatni az ilyesmit?
- A mentőangyalod – préseltem ki egy fáradt mosolyt, de tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg. – A Városba viszlek, hogy mágus legyen belőled.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A Toborzók tényleg nem tévedtek. Azt az örömöt, ami az arcáról sugárzott, nehezen lehetne félreértelmezni.
- Akkor te Toborzó vagy? – Nem is kérdés volt, inkább kijelentés. Ráhagyhatnám, de a fene nagy büszkeségemet sértené, ha „csak” Toborzónak hisz, még akkor is, ha nem látom többet.
- Nem, nem az vagyok. A Toborzó feladata, hogy megtalálja azokat az embereket, akikben van annyi mágia, hogy boszorkány vagy mágus legyen belőlük. Viszont a te szüleid nem engedtek el velük. – Egy gyors oldalpillantással lecsekkoltam, hogy az arca elkomorodott. – És ilyenkor jövök én. Begyűjtő vagyok, az a feladatom, hogy összeszedjem a nehéz eseteket, akikkel a Toborzók nem boldogulnak.
Újabb félóra következett néma csöndben, és nem siettem megtörni. Emésztgesse csak az infókat. Ami azt illeti, nem csak Begyűjtő vagyok. Annak idején én is Toborzóként kezdtem a pályát, majd mellette Árny lettem, vagyis a rend őre. Ami kicsit erős, mert az Árnyak leginkább a komolyabb bűnözőket vadásszák le. Ők nem bajlódnak a csip-csup ügyekkel, az az emberekből álló rendőrség feladata. Árny sem lesz akárkiből, kell hozzá némi öngyilkos hajlam, hogy beléphess közéjük. Már ha felajánlják. A Toborzó is ritka madár, kevés mágusnak/boszinak adatik meg, hogy lássa a mágiát. Inkább érezni szokta a többség.
Rekordidő alatt túlléptem a Toborzó és Árny szakmán, és Begyűjtő lettem. Talán annak köszönhettem, hogy jók voltak az eredményeim, amiket elértem. Talán annak, hogy kissé brutálisak a módszereim, és nem éppen Toborzóhoz méltó viselkedés, ha a tiltakozó boszorkányjelöltet a fél családja és a szomszédok szeme láttára elrabolom, és a Városba viszem. Na igen, voltak, akiknek nem tetszettek az egyedi húzásaim. Így kreáltak nekem egy új állást, én vagyok a Begyűjtő. Ahol megakad a toborzógépezet, oda küldenek engem. Nem kell válogatnom módszerekben, úgy szedem össze a célpontokat, ahogyan nekem jólesik. Imádom a munkámat.
Persze itt nem merült ki a problémák sorozata, amiknek én magam voltam az okozója, és a Palotában már a nevem is egyet jelentett a bajjal, zűrrel és a tartós fejfájással. Árnyként ugyanis szintén kicsit túllőttem a célon, és akiket le kellett volna tartóztatni és bíróság elé állítani, azokat nemes egyszerűséggel kinyírtam. A bíróság amúgy is halálra ítéli őket, akkor meg minek tökölni még a tárgyalással is? Ezt a nézetemet sem osztották túl sokan, így rövid idő után (kereken egy napig voltam Árny, nemcsak egyéni csúcs, de a köteléken belül is rekord) Vadász lettem. Egy a sok közül, kezdetben. Ma már nincs olyan, akinek a vadász szóra ne az én nevem ugrana be rögtön. Hát igen, megdolgoztam érte, véresen komolyan vettem a melókat. Szó szerint.
Elhaladtunk legalább egy fél tucat Kapu mellett, mire rátaláltam arra, ami nekünk kell. Ez egyenesen a Városba visz. A Kapun túl a körvonalak elmosódtak, pedig ugyanolyan város, mint New York. Na jó, nem teljesen.
A Kapuk minden gigavárosban tucatjával állnak, ezeken át közlekedünk. Többnyire autóval vagy motorral, aki pedig gyalog akar egyik városból a másikba menni, annak ott vannak a Bázisok, ahol több kisebb kapun át juthat bárki A pontból B-be. A repülőket kivonták a forgalomból körülbelül a kocsikkal egy időben, hiszen ezzel az újfajta közlekedési móddal csak egy lépést kell megtenni, vagy a gázpedálba taposni, hogy Tokióból átruccanj Párizsba.
A Város az egyetlen olyan gigaváros, amiben csak a Fajok élnek. Nagy ritkán még előfordul, hogy egy egyszerű halandó betéved, de arról már nem igen számolhatna be, mi van a Kapun túl.
Akik közénk tartoznak, azok ugyan öregednek, de ráncok és a test elhasználódása nélkül. A mágia megvéd minket az enyészettől, mi halhatatlanok sosem fogunk elpatkolni szabályosan, vagyis ágyban, párnák közt. Nekünk nem ezt szánta a sors. Az erőszakos halált, na azt igen.
A halandók, akik vannak olyan merészek és ostobák, hogy bemerészkedjenek a Városba, néhány órán belül megöregednek és meghalnak. Még a Tanács varázsolta el valamikor régen, hogy az idő felgyorsuljon. Míg kint csupán egy nap telik el, addig bent évtizedeket élnek le a lakói. Érthető, hogy miért káros az egészségre egy embernek a mi szeretett városunk?
Nagyobb sebességre kapcsoltam, és egyenesen áthajtottam a Kapun. Ma már meg se tudom számolni, hányszor mentem be a Városba. John ámulva figyelte, ahogyan az elmosódott foltok kitisztulnak, összeállnak. Egyszerű, sima útra értünk, meg sem lehetne mondani, hogy éppen egy Kapun jöttünk át, és hogy már nem New York utcáin kocsikázunk, hanem a szülővárosomban. A srác hátrafordult és halkan felkiáltott, vagy talán nyöszörgött, a fene se tudja. Nem kellett a visszapillantó tükörbe néznem, hogy tudjam, mi miatt esett le az álla. Én már megszoktam, de hát John életében először láthatta. És valószínűleg nem is utoljára.
A Város kívülről nézve elmosódott foltok tömkelege, a felgyorsult idő miatt az autók, a lakói, minden, ami mozgásban van csak egy pillanatra válik láthatóvá. Kifelé viszont pont az ellenkezője történik. A külvilág lelassul, olyan, mint egy fénykép, semmi sem mozdul. Eléggé sokáig kell ott állni és nézni, hogy valami drasztikusabban helyet változtasson. Hátborzongató, na. De hozzá lehet szokni ehhez is.
Már a városhatárnál kiveri az ember szemét a Palota épülete. A többi ház és felhőkarcoló fölé magasodik, egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Leparkoltam a közelében, és kiszálltam a kocsiból. John követett, még csak szólnom sem kellett neki. Jó fiú.
Belöktem az üveg forgóajtót, és a lifthez masíroztam, nyomomban a mai utolsó melóm loholt. A portásnak és az őröknek csak intettem köszönésképpen, látásból ismertek már, mint a rossz pénzt.
A hetedik emeleten a lift megállt és kiszálltunk. Amilyen gyorsan csak tudtam, átpasszoltam a fiút a Toborzók főnökének, Shane McDonaldnak. Ma reményeim szerint utoljára látom az elégedett ábrázatát, hogy sikerült ismét begyűjtenem egy potenciális mágust vagy boszorkányt. Rühellem az ürgét, és irritál még a jelenléte is, hát még az a bájmosoly, amivel ma többször is kitüntetett a bosszantásomra. Fújj.
Sarkon fordultam, hogy megpattanjak, de nem elég gyorsan. Pech. Már csak egy zuhanyra és az ágyamra vágytam, hogy végre kipihenjem ezt a napot. Reggeltől mostanáig szinte meg sem álltam, gyűjtöttem be a kölyköket, likvidáltam, akit kellett. Néha azért még nekem is fárasztó a programom. Főleg ha Shane pofáját egynél többször kell látnom. És ez pont egy olyan nap volt.
- Mielőtt elfelejtem, még szólok, hogy várnak a Tanács emeletén. Kérték, hogy amint befutsz a fiúval, menj fel. – Olyan képpel adta át az üzenetet, mint aki citromba harapott. Shane kinézetre negyvenes férfi, ronda barna öltönye egyszer hozzá ragadhatott a bőréhez, és szerintem azóta sem talált senkit, aki megszabadíthatná tőle, én legalábbis még nem láttam más ruhában. Egyszer ajánlani fogom neki a lángszórót, csodákat tesz az ízlésficammal.
Alig volt magasabb nálam, ami nagy szó, mert az én százhatvan centimnél nem nehéz jóval nagyobbra nőni. Talán csak ezt csíptem benne, hogy nem tudna összenyomni a puszta jelenlétével, még ha akarna sem.
Szakálla és bajsza seszínű, szeme fakó és állandóan ott van benne az a mérhetetlen rosszindulat. Tudtam, hogy inkább meghalna, mint hogy ezt az üzenetet átadja nekem, de gyanús volt, hogy ráparancsoltak. Az állásával pedig nem szívesen játszadozna, még azért az élvezetért sem, hogy nekem keresztbe tegyen. Igen, kölcsönösen utáljuk egymást.
A Tanács emeletén eddig csak egyszer jártam, Árny pályafutásom első és utolsó napján. Akkor azt vitatták meg, hogy mihez kezdjenek velem. Ha valakit ide hívnak, vagy nagy szarban van, vagy valami fontos megbízást akartak rábízni. Nem tudtam eldönteni, az én esetemben melyik lehet. Hajlottam rá, hogy az előbbire tippeljek. Nagy szarban vagyok, de nyakig. Csak legalább azt tudnám, miért.